Túránk egy nyolc órás vonatúttal indult Budapesttől Ljubljanáig. A Déli-pályaudvarról reggel fél kilenckor rajtolt a szerelvényünk, melyben külön kerékpárszállító rész volt kialakítva a bringák számára. Miután felküzdöttük a bicikliket az igencsak szűkös ajtón át, megkerestük a helyünket, mert ilyen esetben helyjegyet is szükséges váltani a kerékpáryjegy mellé. Eleinte jelentéktelennek tűnt, hogy külön üléseket foglaltunk, később viszont felértékelődött ez a szempont, mivel Kelenföld után már konkrétan a bicajok alá is beköltözött néhány utas, akinek nem jutott ülőhely.

Nagyjából egy óra elteltével nyílt a ropis zacskó, ami legalább harminc percen keresztül képes azt az illúziót kelteni, hogy csinálunk valamit és így elviselhetőbbé válik a gondolat, hogy még az út negyedénél sem járunk. A szlovén határ átlépése után már egyre izgalmasabbá válik a táj, mert a vonat elindul az Alpok hatalmas hegycsúcsainak irányába, és nemsokára be is ér azok közé. Itt megerősödik az az érzése az embernek, hogy jó helyet választott a túrázásra, és már az ablak mögül kilesve vágyakozik arra, hogy ő is ott tekerhessen. Ljubljanába végül fél ötkor fut be a vonat, legnagyobb meglepetésünkre gyakorlatilag másodperces pontossággal.

Az érkezés napján már nem indultunk tovább, hanem belevetettük magunkat a belváros szépségébe. A vasútállomásról kiérve elsőként az tűnt szembe, hogy rengeteg a kerékpáros, valamint az ehhez tartozó úthálózat is példás. Minden fontosabb út mellett külön kerékpárút- vagy sáv, többnyire külön jelzőlámpákkal. A belváros történelmi része nem túl nagy, viszont annál látványosabb. Ezt a területet a Ljubljanica folyó szeli ketté, partján igényesen kialakított sétálóutcák és éttermek sorakoznak.

Az első napon indulás előtt a campingben szereztünk egy kerékpáros térképet, melyen Szlovénia összes kerékpárútja fel van tűntetve, amik hol külön kerékpárúton, hol alacsonyabb rendű főútvonalon haladnak. Úgy terveztük, hogy aznap elérjük Bled-et, gyönyörködünk a tóban és aztán hamarosan rátérünk a Millenniumi vasútvonalra, de sajnos az eső közbeszólt.

Mint tudjuk: nincs rossz idő, csak rosszul öltözött kerékpáros, így előkészítettük az esőkabátokat és egyéb apróságainkat, de egy hegyről lefutó szerpentinen olyan hirtelenséggel zúdult ránk egy zivatar, hogy időnk se lett volna felvenni ezeket. Nagyjából abban a másodpercben megpillantottunk egy buszmegállót, amit valószínűleg a kedves erdei állatoknak vagy az ázott kerékpárosoknak építhettek, mert közel s távol semmi nem volt, ami indokolta volna azt, hogy ott bárki le- vagy felszálljon. Nekünk mindenesetre rendkívül jó szolgálatot tett, míg kitaláltuk a következő lépést.

Az özönvíz nemsokára elállt, kisütött a nap is, de a távolban egyre közeledő felhőket fedeztünk fel, amik fenyegetően tornyosodtak fölénk. Úgy döntöttünk, hogy Radovljicában töltjük az éjszakát és nem kockáztatjuk, hogy ismét út közben kapjunk egy hasonló hidegzuhanyt. Nem sokkal a sátor felállítása után meg is érkezett az áldás, ami hajnalig kopogott a vízhatlan ponyván, ezzel garantálva az éjszakai pihentető alvást.

Második napunkon indulás után hamar eljutottunk Bled-ig a remekül kitáblázott kerékpárutaknak köszönhetően, ott elfogyasztottuk a reggelinket, megetettük a helyi verebeket, megcsodáltuk a várat és a tó közepén álló templomot, és indultunk is tovább Jesenice irányába. Innen több útvonalon keresztül lehet odajutni. Van hegymászós-rövidebb, tókerülős-hegymászós-hosszabb, és egy hosszabb-lankásabb. Mi az utóbbit választottuk, hogy megnézhessük közben a Vintgar-szurdokot, de az oda várakozó látogatók sora hosszabb volt, mint az egész túránk összesen, ezért erről inkább lemondtunk, és tekertünk tovább Jesenice felé.

Dél körül értünk oda, bőrünket már égették a nap sugarai, így megálltunk egy szupermarketnél vásárolni és gyorsan megebédeltünk. Az üzlet mellett, a Száva partján már láttuk a kerékpárutat, amely a D2 névre hallgat, reméltük hogy ez lesz az, amit keresünk. Tábláján a szlovén-olasz határon fekvő település, Ratece iránya és távolsága állt, ami alátámasztotta megérzéseinket.

Ezt a jelzést követve indultunk el a Millenniumi vasútvonalon, hogy megnézzük, valóban olyan csodálatos-e, mint azon a néhány fényképen, amit eddig láttunk róla. Elég hamar bebizonyosodott, hogy a képek nem tudják visszaadni azt a varázslatos tájat, ami ott várja a lelkes túrázókat. A Száva csodálatosan tiszta vize, ami a sziklás mederben csordogál, és a hatalmas hegyek, amik körülölelik a kerékpárutat teljesen leveszik az embert a lábáról. Ezt a magával ragadó érzést nemsokára egy 17%-os emelkedő tiporta földbe. A kis híján függőleges szakasz láttán már nem a gyönyörűségtől nyeltem vissza a könnyeimet, miközben reméltem, hogy ennél durvább emelkedő már nemigen leselkedik ránk a fák közül.

Szerencsére tényleg ez volt az egyetlen komolyabb kihívás, ami ennyire lerombolta az önbecsülésemet, a többi rész már abszolút 'megugorható' volt. A kerékpárút, amin csak időnként tekert szembe velünk néhány kerékpáros – köztük egy-két nagyon lelkes nagymama-korú mosolygós asszony – enyhén emelkedik, amit hosszú távon már megérez az ember, de egy idő után fordul a kocka és ez átmegy egy enyhe lejtésbe, ami már kellemesebb. Ahogy haladtunk előre, egyre gyakrabban szeltük át a régi vasút hídjait, amelyeket már felújítottak, de meghagyták az eredeti vasszerkezetet is.

Az olasz határt elérve az alagutak száma is megszaporodott, amelyekben többnyire mozgásérzékelős lámpák biztosítják a fényforrást, de ennek ellenére nem árt egy nagyon jó kerékpáros lámpa sem, mert a rövidebbekben előfordult, hogy semmi világítás nem volt. Néha egy-egy vízesés bukkan fel a sziklás hegyoldalakban, ami néhány fénykép készítésére sarkallja az arra járót.

Az olaszországi szakaszon jobban kirajzolódnak az állomásépületek, azok peronjai, néhol még az eredeti sínek is felfedezhetőek. Az épületek nagy része be van deszkázva, és bár ki van írva, hogy a Trenitalia vasúttársaság tulajdona, ez nem sokat számít ha elhanyagoltan és omladozva vannak ott hagyva.

Az éjszakát végül Chiusaforte-ban töltöttük egy füves-köves területen, ami a régi, de felújított állomással szemben helyezkedik el. Ebben jelenleg egy bár üzemel, de egy kisebb étterem része is van. Megkérdeztük, hogy felverhetjük-e a sátrat, de már előzőleg tudtuk, hogy itt gyakran előfordulnak sátrazó túrakerékpárosok, így nyilván nem érte őket meglepetésként a felbukkanásunk. Hálánk jeléül - és ettől függetlenül is – ittunk egy Aperol spritzet és egy pohár vörösbort, ami gyakorlatilag a vacsoránkat képezte aznap este. Egyébként a bárhoz tartozó mosdóban található zuhanyzó is, melyet éjszakára is nyitva hagytak.

Másnap reggel még ittunk egy búcsú-kávét a bárban, és elindultunk a vasútvonal maradék szakaszán. A kerékpárút fölött és mellett egyre gyakrabban találkoztunk az autópályával, sűrűbben követték egymást a települések is, amelyekbe bevezetett minket az út. Alapvetően szépen ki van táblázva a kerékpárút ezeken a részeken is, de már jobban oda kell figyelni, mint amikor elágazások nélkül haladtunk. Gyakran villanyoszlopokra van kiragasztva a matricája, és már a neve is „Alpe-Adria Trail" lett, ami gyakorlatilag a folytatását is sejteti az útvonalnak.

Aznap Aquileia volt a célunk, ami a tengerparttól csupán néhány kilométerre fekszik, ezért követtük a jelzést. Egy ideig még nagyon örültünk neki, hogy egyértelműen van jelölve és követhető, de amikor a negyvenedik apró falusi utacskára vezetett minket, ami merőlegesen haladt a kijelölt irányra, kezdtünk kételkedni abban, hogy megéri-e ennyit kavarogni ahelyett, hogy kimennénk a főútra és vállalnánk a nagyobb forgalmat az egyenes útért cserébe.

Udine után megelégeltük a fölösleges köröket és rátértünk a főútvonalra, ami Grado felé vezetett. A tapasztalatunk az volt, hogy bár az olaszok többsége irányjelző helyett a dudát használja kanyarodáskor, a kerékpárosokat általában biztonságosan kerülik ki, és az út szélén is elég széles hely van még a sávok melletti közlekedésre. Innentől már jelentősen felgyorsultunk, és viszonylag hamar be is értünk Aquileiába, amit egy hatalmas templom és több római rom is ékesít.

Következő reggel esőben ébredtünk, de aznapra egyébként sem terveztük, hogy tovább mennénk. Délelőtt beszaladtunk a helyi élelmiszerüzletbe, ahol bevásárolhattunk. Kissé meghökkentünk az olasz árakat látva, és elég hamar rádöbbentünk, hogy ez már nem a magyar vagy a szlovén árszínvonallal egyenértékű. A dinnye kilója majdnem két euró volt, felvágottat se találtunk három-négy euró alatt, de a többi termék is hasonló kategóriákban mozgott. A boltban viszont felfedeztünk egy kis standot, ahol a helyi borokból lehetett kimérve vásárolni. Megragadtuk a lehetőséget, és rendkívül kellemes csalódás ért minket mind a minőséget, mind az árát tekintve. Délutánra már a nap is kisütött, így átgurultunk Grado szigetére. Ide egy több kilométeres gáton át lehet eljutni, amelyen kerékpárút is található. A város lenyűgöző szépségű, tele apró utcácskákkal, éttermekkel. A tengerpartján van szabadstrand és fizetős rész is. A városba benyúlik egy kis kikötő, ahol a halászhajók állnak. A helyi éttermekben többnyire a hajnalban fogott halakat és tenger gyümölcseit szolgálják fel. A szigeten dolgoznak magyarok is, mint megtudtuk. Többségük nyárra jön ki, és a vendéglátásban helyezkednek el.

Jesolo volt a következő állomás, innentől már jóval lazább volt a túra ütemterve. Itt két napot töltöttünk el, nagyrészt fürdéssel, nézelődéssel és a borkészletünk feltöltésével telt az idő. A minőségben itt sem csalódtunk, bár a műanyag pohárból, amit magunkkal vittünk az útra, kevésbé volt elegáns inni, mint amit otthon megszokik az ember, de a szükség törvényt bont.

Mestrébe sem volt túlságosan megerőltető áttekerni, sem a távolság, sem a domborzat tekintetében. Pár óra alatt át is értünk, és a déli hőség után átbuszoztunk Velencébe. Egy darabig még tanakodtunk rajta, hogy átkerekezünk és a városba beérve letesszük a bringákat, de utólag a buszról szemlélődve beláttuk, hogy az odavezető út keskeny és rendkívül forgalmas lett volna, így nem bántuk, hogy más módot választottunk. Velence gyönyörű volt, akárcsak a giccses képeslapokon, amikkel eddig találkoztunk. Az árusok egymást érték, de gyakorlatilag mindegyik ugyanazt a portékát árulta. Ha valakinek gondolázni támadt volna kedve, bármikor megtehette: 80 euróért 40 percig élvezheti a hajóutat. Ettől eltekintve a várost egyszer mindenkinek érdemes meglátogatnia, mert gyönyörű és nagyon egyedi.

Innentől az utunk már leginkább csak a hazajutásról szólt. Mestrétől Triesztig vonattal utaztunk, onnan átgurultunk Koperbe, hogy másnap a szlovén vasúttal indulhassunk haza. Egy éjszakai járatot választottunk, ami menetrend szerint reggel fél kilencre a Déli-pályaudvarra repít minket. Az elképzelésünk jó lett volna, de éjjel fél háromkor egy kedves szlovén vasutas ébresztett minket, és kissé ingerülten közölte, hogy a vagonunk elromlott, így a biciklikkel és a 'csekély mennyiségű' holminkkal együtt át kellett másznunk egy másik vagonba. Az éjjeli kalandunk végül egy öt órás késést eredményezett Budapestig, de a túra során majdnem minden a terv szerint haladt, így már számítottunk valami bökkenőre, ami még egy kis pikantériát csempész az idei utunkba.

Szöveg és fotó: Soha Eszter