Kenuból megismertem már a Narew, a Krutyna és a Czarna Hancza folyókat, a Kanał Augustówski csatornát, meg néhányat a tavak közül, mindegyik nagyszerű élményeket adott, de úgy láttam, hogy látni kellene a környéket más nézőpontból, kerékpárral is. Lengyelföldön voltam már függőágyas bringatúrán, most hasonlóra vágytam odafönt. Mint kiderült, Sanyi cimborám hasonló terveket forgat a fejében, és már meg is született az elhatározás. Csekély költségvetésű túrát akartunk, szállásdíj helyett némi romantikus táborozással, lármás kempingek helyett csendes erdőkkel. És, természetesen, „normális" biciklik helyett kényelmes fekvőbringákkal.

Odajutni nem egyszerű, Budapesttől 900 kilométernyire van Ełk városa, éjjel kettői indulás után délután érkeztünk meg. A kempingben csekély díjért biztonságos helyen hagyhattuk a kocsit, de mikor észrevettem, hogy már áll a színpad az esti popzenei koncerthez, és afféle hangulatkeltőként monoton dobolás dübörög a hangszórókból – nekem nem egyéb, mint primitív akusztikai agresszió –, már menekültünk is. Volt még egy kis idő sötétedésig, az első alkalmas fenyőerdőt vettük célba.

Hamar találtunk is ilyet, az éjszakára elcsendesedő országúttól nem messze kötöttük fel a függőágyakat. Hajnal felé esett egy kicsit, de aztán elállt, és a túra végéig jó maradt az időjárás. Mint mindig, napkelte után útnak indultunk.

Az első teljes túranap nyitó látványossága egy régi, a cári időkből származó erőd romja, innen uralták a Biebrza folyó hosszú szakaszon egyetlen átkelőjét. Mogorva, barátságtalan építmény, és mindmáig szigorúan őrzött – szúnyoghad támadja a behatolót. Van a közelben két másik erőd is, az Osiowec-Twierdza nevezetű elméletileg látogatható, és látványos is, de ott jártunkkor épp nem volt nyitva, a szomszédos objektum pedig mindmáig katonai terület. Sebaj, így is fogalmat alkothattunk cár atyuska birodalmának hajdani kiterjedéséről és védelmi rendszeréről.

Amelynek egyik eleme, az itteni erődöket távolabbiakkal összekötő „Cár útja" túránk egyik fénypontjának bizonyult. Hosszában vezet a Biebrza nemzeti park őserdejében, a hajdani kockakövezést perfekt aszfaltozás váltotta fel, még kerékpáros pihenő is van mellette, a látvány pedig lenyűgöző: vastag mohaszőnyeg, vöröses törzsű fenyők és fehér nyírfák, dimbes-dombos terep, napsugarak és árnyékok váltakozása, eső után csillogó frissességben. Maga a bringás mennyország!

Még inkább azzá teszi egy nagyobb tisztáson álló szép gerendaépület, ahol finom sört mérnek, és a mosdóban megborotválkozhattam. Az élet apró örömei...

Kilépve a rengeteg erdőből, néhány faluval később, kontrasztos kép várt: egyszerű kis bolt, előtte törött asztal, rogyadozó székek. De a boltos kedves figura volt, és a sör jó hideg.

Aztán újabb attrakció: átkelés a Biebrzán és árterén. Ez a folyó teljesen szabályozatlan, körzetében még az őstermészet az úr. Dolistowo falunál fahíd vezet az északi oldalra, és rögtön láttuk, hogy fürdenek a helyiek. Rögtön csatlakoztunk hozzájuk, úszkálva egy kicsit a sötét színű, kristálytiszta, kellemes hőfokú vízben. Sőt, vízben is mentünk tovább: a széles árteret átszelő murvás út egyes szakaszaira kiöntött a folyó. Nem volt zavaró, inkább elszórakoztatott. Utána már aszfalton gurulhattunk Bialobrzegi városáig, ahol az Öreg Malom vendéglőben kaptunk halvacsorát. Már csak ki kellett gurulni a fenyvesbe egy jó táborhelyért.

Másnap ködpászmás reggelen szeltük át a tavak közé épült Augustówot, amely a rajta átvezető csatorna névadója. Ezt a vízi utat még a 19. században építette a Lengyel Királyság, sok zsilippel, áruszállítási célra. Később úgy változtak meg az országhatárok a történelem viharaiban, hogy jelentőségét vesztette, az utóbbi időben viszont beindult rajta a vízi túrázás, mert a környék gyönyörű, maga a csatorna úgy belenőtt a környezetébe, mintha természetes víz lenne, és a szépen karbantartott zsilipeken külön attrakció átevezni. Most elzarándokoltunk ahhoz a zsiliphez, ahol pár éve véget ért a kenutúránk.

Suwałki megyeszékhely felé vettük az irányt, újabb tavak és szépséges tájak érintésével. A városban utat tévesztettünk, rossz felé hagytuk el. Egy autós igazított útba, jó dombos terepen jutottunk vissza a tervezett vonalra, a Hancza tónál, amely Lengyelország legmélyebbje, a maga 170 méterével – komoly munkát végzett a környék arculatát kialakító jégkorszak. Meglátogattunk egy másik természeti érdekességet is, egy sziklamezőt, amelynek kövei a jég hátán utaztak ide, és az olvadás után helyben maradtak.

Megint a történelem nyomait követtük a továbbiakban: a lengyel-litván-orosz hármas határon érdekes megfigyelni az egyes országok eltérő hozzáállását ehhez a jelképértékű helyhez. Mint tudjuk, Sztálin nagyvonalúan nyugatabbra tolta Lengyelországot, és megtartotta Königsberg, azóta Kalinyingrád körzetét, ez ékelődik be itt. A lengyeleknél emlékoszlop és információs tábla, érdeklődő emberekkel. A litvánoknál egy lélek sincs, de békésnek tűnik az erdő a drótkerítés túloldalán. Az orosz területről olyan az ember érzése, hogy nekik még nem fejeződött be a második világháború, vagy legalábbis a hidegháború, az egy másféle világ.

Alig néhány kilométerrel odébb a vidék német múltja mutatja meg magát. A megszűnt vasútvonal két impozáns viaduktja a biatorbágyira emlékeztet, de teljesen kőből épült. Most idegenforgalmi látványosság. A közelében kis tó, fürdésre alkalmas partszakaszán család lubickol. Örömmel csatlakoztunk hozzájuk. De most már táborhelyet kéne keresni, mert nemsokára besötétedik! Csakhogy nincs alkalmas erdő a közelben, megművelt földek között vezet az országút. Szinte már az utolsó pillanatban látunk meg közvetlenül mellette egy kis dombot, amelynek kőkerítéssel övezett tetejére lépcső vezet. Első világháborús német temető, az akkori keleti határaik védelmében elesett katonák nyughelye. Egy éjszakára mi is megnyugszunk mellettük, tiszta, rendes hely, jó fákkal a függőágyaknak, és kőpaddal, ahol enni, pakolgatni lehet.

Másnap reggeli Gołdapban, kellemes utazás a dombos vidék fasorral szegélyezett útjain, megint fürdés egy kettőnknek fenntartott tóban, majd ismét ránk nehezedett súlyos történelmi idők emléke. Pozezdrze mellett az erdőségben látható Himmler és az SS-parancsnokság bunkerrendszere. Arról sokan tudnak, hogy Hitler az akkori Kelet-Poroszország Rastenburg (ma Ketrzyn) melletti bunkeréből irányította seregeit, de arról már kevesebben, hogy volt még két hasonló létesítmény a közelben: egy az SS-nek, egy a Wehrmacht főparancsnokságának. Azért osztották szét így, hogy ne lehessen az egész vezetést megbénítani egy váratlan bombázással vagy kommandós rajtaütéssel. Na, ezeket aztán bombázhatták volna: mind egy kaptafára épült, négy méter vastag acélbeton falakkal és födémekkel, odabenn aprócska, rideg helyiségekkel. Nemcsak az emlékek miatt nyomasztó helyek.

Mennyivel vidámabb látvány két nagy tó között a rövidke csatorna hídjáról, ragyogó napsütésben nézni a lefektetett árbocokkal átkelő vitorlások seregét! Kicsivel odább megint hangulatváltás, jön a Wehrmacht bunkerrendszere, múzeummal, földalatti járattal, sok emberrel. Hamar végigszaladtunk rajta, mert várt még valami: a Mamerki csatorna zsilipje, a nagyravágyó gonoszság és a hiábavalóság szimbóluma. Mikor már nagyon bombázták a tengeralattjáró-bázisaikat, a németek kitalálták, hogy a repülők hatókörén kívül, a Mazuri-tavaknál létesítenek támaszpontot, és csatornát építenek a Balti-tengerbe tartó folyókig. Ehhez tervezték azt a zsilip-monstrumot, amelyet a szovjet előrenyomulás miatt nem fejeztek be – ott maradt mementónak. Még egy csónak sem ment át rajta soha, jelenleg kalandpark működik mellette, és sportmászók gyakorolják a kötélereszkedést a sima falakon.

Estefelé megint jó erdőt találtunk táborozni, ezúttal lombosat. Megint nyugodtan, zavartalanul telt az éjszaka. Reggel egykettőre beértünk Ketrzynbe, és onnan a Hitler-bunker múzeumába. Meglepett az egész létesítmény mérete, akkora, mint Budapesten a fél Városliget – a képek alapján kisebbet vártam. A háború után felrobbantották, de nem sokat árthattak az elpusztíthatatlan betontömböknek.

Gizycko következett, persze annak legnagyobb nevezetessége is hadtörténelmi vonatkozású, a nagy kiterjedésű többszörös védelmi vonallal ellátott, jellegében némiképp Komárom Monostori-erődjére emlékeztető Boysen erőd. Bejárni is hosszú túra, elképesztő, hogy mennyi erőforrást pazaroltak rá, és hogy mennyire nem mentek vele semmire.

Ezután, ebéd közben következett be túránk fordulópontja: terv szerint még lett volna egy napunk, szép volt az idő, lett volna mit megnézni a környéken, de én már nagyon elfáradtam, úgyhogy visszakerekeztünk Ełkbe, beültünk a kocsiba, és egy menettel, váltott vezetéssel hazarobogtunk.

Adatok:

• Résztvevők: Füle „Reku Papa" Sándor és Karlovitz „Pupu" Kristóf
• Időszak: 2017. augusztus 5-9.
• Távok: 34 + 110 + 143 + 122 + 114, összesen 523 km, 770 m szintemelkedés
• Az útvonal tanulmányozására ajánlom a Google Földet.
• Fekvőkerékpárok: Carbonrecumbent Road Runner High és Bachetta Giro 26, Radical Design és Ortlieb pakktáskákkal, minimális, könnyű felszerelés.
• Függőágyak: Ticket to the Moon (szúnyogháló nélkül, szúnyogűző füstölő spirált égettem alatta) és szúnyoghálós DD Hammock. Mindkettő bevált.
• Költségek: gyakorlatilag csak az oda-vissza utazás, szállásra nem költöttünk, enni-inni itthon is kellett volna.