„Indulj el egy úton” – gyermekkoromban mennyit hallottam ezt a népdalt a tévében. Bár maga a nóta túlságosan nem tetszett, tudtam – ha felcsendül – rögvest kezdődik a Másfél millió lépés Magyarországon. Rockenbauer Pál és maroknyi csapatának az Országos Kéktúrát bemutató műsora. Már gyermekkoromban is érdekelt a túrázás, és annak minden vállfaja, de arra soha nem vitt rá a sors, hogy Magyarország leghosszabb és leghíresebb túraútvonalát végigjárjam. Közben felnőttem, s más távoli úticélok mozgatták fantáziámat, de a szívemben mindvégig igazi magyar túrázó maradtam.

Közel a negyvenedik születésnapomhoz aztán be kellett látnom – habár az útvonal több mint felét – hellyel-közzel apró részletekben – már bejártam, arra nem lesz elég időm, energiám, hogy az egészet, egyben kipipáljam. Így gyakorlott túrakerékpárosként egy bizarr gondolat kezdett el motoszkálni a fejemben: „Mi lenne, ha inkább egyben az egészet letekerném?”. Tudom-tudom, az út nem rövid, 1165 km, no meg végig terepen, hegységeken vezet át, ez nyilván lehetetlen, de ha csak a két végpontot nézzük, az csak 550 km, úgy már talán megtekerhető a távolság egy hétvége alatt. S ahogy bevette a fejembe magát ez a kósza gondolat, úgy kezdte el rágni az agyamat. Majdnem húsz évvel ezelőtt még próbálgattam szárnyaimat, képességeimet, s feltekertem egy nap alatt Szombathelyről Budapestre, ekkor hatalmas teljesítménynek számított számomra ez a 265 kilométeres napi távolság, de amire most készültem, az ennek majdnem a duplája! Ráadásul egész éjszaka menni kell. Jöttek is a kifogások rendesen a szervezetem részéről, s könnyen magyaráztam magamnak, hogy melyik hétvége épp miért nem jó. Tavasz elején túl hideg van, a végén túl sok a program, nyáron meg már túl meleg az idő. Fáradt leszek hétfőn, nem tudok dolgozni és még folytathatnám a sort a végtelenségig.

Sikerült is egy jó darabig halogatni a túrát, míg 2018 tavaszán aztán minden összeállt. Június 23-24-i hétvégére kellemesen hűvös, de csapadékmentes időt ígértek, enyhe északnyugati széllel. Ráadásul az év leghosszabb nappala és legrövidebb éjszakája elé nézek. Az iskola véget ért, a továbbképzés pedig nem igényel akkora energiát, mint a gyermekek pesztrálása. „Soha nem lesz jobb alkalom!” – gondoltam. Így hát megvettem a vonatjegyeimet: péntek estére Budapestről Szombathelyre, vasárnap estére pedig Hidasnémetiből vissza Budapestre.

A túra előtti héten igyekeztem segítőket gyűjteni magam köré: anyukám vállalta, hogy hajnalban felautózik velem az Írott-kő csúcsára, hiszen innen indul maga a Kéktúra. Feleségem Budapesten vár majd az első nap estéjén, meleg vacsorával, úticsomaggal lát el a legkeményebb, éjszakai szakaszra, fiatal tanítványom Aliz pedig vasárnap hajnalban vonatozik utánam Miskolcra, hogy az utolsó 130 kilométeren a segítségemre legyen mindenben. Minden készen állt, indulhatott a kaland!
Dermesztően hideg volt a hajnali szél az Írott-kő 884 méter magas csúcsán, ahogy kiszálltam a kocsi kellemes melegéből a sötét éjszakába. Ide nem is szabadna kocsival feljönni, de most az egyszer eltekintettünk két kilométeres osztrák oldalról felkanyargó sóderes út előtt posztoló behajtani tilos tábla jelentésétől. Hajnali négy órára terveztem az indulást, maradt még pár percem összerakni a bringát és a felszerelést. Húsz éves Raleigh márkájú tűzpiros versenygépem kísér el erre a hosszú, embert próbáló útra, már ezernyi közös kalandban volt részünk: többezer kilométeres túrák Skandináviától Marokkóig, s Írországtól Krétáig, s tudtam, most sem rajta fog múlni a túra sikere, vagy kudarca. Ő mindig készen áll! De velem mi lesz? Futva átnézem gondosan megírt itineremet: „Indulás szombat hajnali négykor. Harminchét órád van, s ezalatt 572 km-t kell megtenned Hidasnémeti vasútállomásáig. Pihenők 30-50 kilométerenként, nagyobb megállók száz kilométerenként. A többi rajtad múlik!”

A túra útvonala

Elbúcsúztam anyukámtól, akinek legalább akkora aggodalmai voltak az autó hazajuttatásában, a rögös és pocsolyás földúton lefelé, mint nekem a túra sikerében. Kikapcsoltam fejlámpám, s befogadtam a hatalmas látványt. Előttem a pontosan a határkőre épült kilátó masszív kőépülete mögött ott pislákoltak az Alpokalja apró falvainak fényei. Sokszor mondjuk rá, hogy milyen kicsi országban élünk, bár számomra ebben a pillanatban akkorának tűnt, mint még soha. Messze a keleti égbolton derengett valami fénysugár, talán a hajnal első pírja, de már elszállt a pillanat, az óra négyet ütött, innentől csak menni kell, csinálni kell – megállás nélkül!

Az első két kilométert a Hörmann-forrásig sziklás ösvényen kell megtenni, itt pattanhattam először a gépre. Nagyjából húszas átlaggal terveztem, ennek nem tett jót a gyaloglós, sötétben botorkálós szakasz, ezért a 8 km lejtő nagyon jól jött utam elején. Szombathelyi gyerekként megannyiszor jártam itt fenn a hegyekben, de még soha nem jöttem le róla úgy, hogy előtte ne tekertem volna fel. Pláne nem hajnalban. Kezem-lábam szétfagyott, mire elértem Velem apró falucskáját a hegy lábánál, de így is örültem, hiszen csak méterekkel kerültem el egy kóbor őzzel való közvetlen találkozást, aki nem számolt az őrült hajnali bringással. Közben végre világos lett, de forgalom nélkül haladtam a jól ismert úton Szombathely felé. A túra elejéről csak villámképek maradtak meg a fejemben: tisztán emlékszem a hajnali buszra, ahogy baktatott fel az emelkedőn, a kihalt alpokaljai falvakra, melyekben még él a becsületkasszás piaci rendszer. Gyerekként nem egyszer vettem gyümölcsöket, gesztenyét vagy hóvirágot ilyen, házak elé kitett kis standokról, s soha nem felejtettem otthagyni az árát.

A megyeszékhelyre érve megnyugodva konstatáltam, hogy anya küldetése sikerrel ért véget. Bár visszaaludni nem tudott, rendben megérkezett. Felvettem oldaltáskámat, hiszen a hegyi szakaszra csak minimálcuccal – egy defektjavító készlettel – mentem fel, s vágtattam tovább keletre. Fél hatkor értem el Sárvárt, pont a nyitáskor érkeztem a Lidl parkolójába, hiszen az első ötvenes után már nagyon kellett egy kiadós reggeli. A fürdővárost Celldömölk és Pápa követte, az utóbbi főterén lett meg a túra első százasa. Reggel 8:45-kor. Megszabadultam néhány réteg ruhától, s az egyre erősödő északnyugati szél segítségével a Bakony északi lejtőin, apró falvakon vezető dimbes-dombos, néhol bizony rossz minőségű útján gurultam tovább. A következő 90 km-en nem is történt semmi izgalmas. Ha felvettem a napszemüvegem beborult, ha levettem kisütött. Néha úgy tűnt, hogy a falvak csak neveikben különböznek egymástól, s  minden dombot egy újabb követett.

Tatabányán vettem észre először, hogy kezdek elfáradni. Ekkor már 193 km-t mutatott a kilométeróra, s Pápa óta – egy alig tízperces kisbéri sziesztát kivéve – nem volt pihenés. A gyülekező esőfelhők elől ismét egy Lidl nyújtott menedéket, s annak tudata, hogy a következő szakasz ismét ismerős lesz, hiszen az utóbbi években Budapestről gyakran tekertem errefelé. Teli gyomorral indultam neki a fővárosig tartó 65 kilométeres szakasznak, mely a végén Dia vár majd meleg vacsorával és egy kis bíztatással. Eddig nagyon jól sikerült tartanom az időtervet, sőt – hála a hátszélnek – még fél óra – negyven perc előnyt is kiharcoltam. „Jól fog jönni még az éjszakai szakaszon!” – gondoltam, és nekem lett igazam.

A fáradtság és az eléhezés mellett igazi kihívást még a kidörzsölődés elleni küzdelem jelentette. Szerencsére 255 km és 13 óra bringázás után sem jelentkeztek komoly fenékproblémák. Gondosan készültem az útra ezen a téren, nem bíztam a véletlenre a dolgot: száz kilométerenként új alsónadrágot vettem. Kelenföldön aztán végre ott várt Dia és az egyórás pihenő. Felvettem tőle éjszakai, vastagabb, feltűnőbb ruházatomat, s egy könnyű hálózsákot, s leadtam a szennyest. Finom gyrost készített, kaptam sört is, édességet, és egy nagy üveg kólát a nehezebb időkre. Mert a „bemelegítés” megvolt, a túra java még hátravan! Bizarr volt belegondolni egész napos tekerés után kényelmesen sörözgetve: jön a sötét, a fáradtság, a dombok, s a tudat, hogy eddig közeledtem valamihez, most pedig inkább távolodni fogok. Egyetlen apró fénysugár Aliz érkezése a hajnali vonattal, addig viszont még sok-sok keserves kilométer van hátra. Egyes egyedül!

Este hat óra tájékán tekertem át a Dunán, s az Örs vezér tere érintésével Kistarcsa felé vettem az irányt. Elhagyva a várost, dombos, kellemetlen, ráadásul roppant forgalmas terep következett. Gödöllőnél elhagytam a főutat, alkonyi fényekben keltem át a dombvidéken, s a távolban már ott csillogott „Mr. Blue” – a Kékes derengő hegyvonulata. Ismét jó hangulatom támadt, szeretem ezt a vidéket, s sokszor bringáztam már fel Budapestről a Kékestetőre, ismét új erőre kaptak lábaim, s szinte „harapák” a kilométereket a néptelen alkonyi országúton.

Este 9 óra előtt három perccel érkeztem meg Hatvanba. Onnan tudom ilyen pontosan, mert még berohantam a Lidl-be banánt venni. „Már bezártunk” – szólt oda a pénztárosnő morcosan, ahogy beviharzottam a kihalt áruházba. Célirányosan mentem, így alig egy perc múlva már ismét a kasszáknál voltam egy fürt banánnal a kezemben. „Mondtam, hogy már bezártunk” – mérte le idegesen a gyümölcsöt, és szinte kikapta a kezemből a pénzt – „nem hallotta?”. „Nyitva volt az ajtó közöltem teljesen higgadtan”. Arcán láttam, hogy ezt nem fogadta el magyarázatként. Már éppen vette a levegőt, hogy újabb szónoklatot intézzen felém, de én voltam a gyorsabb. „Meg egyébként sem volt még kilenc óra” – böktem oda. Közben sandán rápillantottam karórámra, mely szinte vigyorogva mutatta a 20:59-et. Kajánul odamutattam neki: „és még most sincs”. „Arról meg szerintem kár vitatkoznunk, hogy ki a fáradtabb” – ezt már nem mondtam ki, csak gondolatban tettem hozzá.

Hatvan után aztán véget ért az alkony varázsa, innen teljes sötétségben vezetett tovább utam. A világosság reményét mindig csak a következő falu, vagy város adhatta, addig mintha alagútban haladtam volna, csak az autók éles fényszórói világították meg a táj egy-egy részletét. Innen nem mentem már le mellékútra, bár Hort és Gyöngyös között tiltják, mégis a hármas számú főutat választottam. Nemcsak rövidsége, hanem inkább minősége miatt. Gyöngyösön beláttam, hogy a másfél liter kóla kevés lesz éjszakára, beújítottam egy újabb palackkal. Fél 11 múlt, több mint 19 órája voltam talpon, s előtte is alig aludtam valamit az izgalomtól, így egyre inkább rám telepedett a fáradtság. Tudtam, hogy most jön igazi „halálszakasz”, hiszen innen már nem követtem a széles főutat, hanem a Mátraalja dombos vidékén Makrazon, Domoszlón és Kisnánán keresztül folytattam utam. Az igazi harc önmagammal valójában itt kezdődött!

Itt ért utol először az a kósza gondolat, ami a maratoni futóversenyek harmincötödik kilométerén szokott megkísérteni: „Mi a fenét keresel itt? Normális vagy? Miért nem volt neked jó otthon? Mi értelme van annak, hogy reggeltől estig bicajon ülsz, tökegyedül, s csak mész-mész megállás nélkül? Bizonyítani akarsz? Kinek? Hisz annyi év, annyi túra van mögötted, annyi mindent megéltél már két keréken. Többezer kilométeres túrákat, sarkvidéki fagyot és sivatagi forróságot egyaránt. Hányszor érezted már a hágók diadalát két, sőt háromezer méter felett! Megtanultál küzdeni, tudod milyen érzés célba érni egy hétezer kilométeres, embert próbáló útvonalon!”

Ez mind igaz, de ez most teljesen más tészta! Lehet, hogy mentem egymás után napi 140-160 kilométereket csomagos túrákon, azt még nem tudom milyen két nappalt és egy éjszakát egyben végigtekerni. Nem tudom, hogy hol van az a pont, mikor azt mondja a testem, hogy innen már nincsen tovább, mikor kimerül minden tartalék, mikor már csak az akarat és az elszántság marad meg. Azt hiszem azért jöttem ide, hogy ezt most személyesen megtapasztaljam! S itt beláttam, hogy nagyon jó úton járok, hogy mindezt átérezzem.

Verpelét, Heves megye. Hajnali fél egy. Kiszállt minden erőm. Még 18 kilométer Eger, de az útvonal gyilkos emelkedőkkel tarkított. Beteg hegy ez a Mátraalja így éjszaka, ennyi kilométer után. Mivel a hegyről induló patakok délnek folynak, így eszméletlenül hullámzik a keleti irányba tartó út. Fáradtan ültem le egy padra az aprócska város kihalt parkjában. Tompa voltam, mintha egy vastag szövetzsákon keresztül érkeztek volna hozzám a világ ingerei. Le is kellett ülnöm, mert már szédültem rendesen. Hatvan óta nem ettem semmit, most már nem csúszik a kóla, túlságosan elsavasodtam. Áldottam az eszem, hogy még azért a banánért befutottam. De kell még valami, ami átjuttat ezen a két dombon. „Nagy bajban vagy haver” – mondtam sanyarún magamnak. S ekkor eszembe ötlött a megoldás: pénteken indulás előtt még gyorsan beugrottam a Dechatlonba, s megakadt a szemem az energiazseléken. Korábban soha nem éltem ilyesmivel, de gondoltam a legrosszabb lehetőségre, s beújítottam egy adaggal Long Distance elnevezésű termékből. A doboz négy adagot tartalmaz, de a csomagolása szerint egy nap csak kettőt szabad belőle fogyasztani. 40-60 percig kitartó energiát biztosít. „Ütős cucc lehet” – gondoltam – „s azt hiszem most aztán tényleg eljött az ideje, hogy betoljak egyet”. A gondolatot tett követte, s ami ezután jött, az még engem is meglepett. Szédülésem, tompaságom alig pár perc múlva már a múlté, nem mondom, hogy frissen, de abszolút vállalhatóan pattantam újra bringára, s teljesen más színben festett a következő két domb, ami Egerig még várt rám.

Hajnali fél kettő körül érkeztem meg a törökverő városba. Bár számomra a kőszegi várvédők diadala valahogy példaértékűbb volt, csak nem volt egy Gárdonyink, aki biztosítsa a „marketingfelületet” kötelező olvasmány formájában, azért mindig szerettem ezt a várost is. Főleg most így az éjszaka közepén. Határozottan jó volt megérkezni! Persze nem csináltam városnézést, a legegyszerűbb útvonalon, a néptelen kétsávos főutakon haladtam a következő kihívás – a Bükk-hegység – felé. Tudom-tudom, itt van az ország egyetlen éjszaka fluoreszkáló bringaútja, de ez most baromira nem tudott érdekelni. Sokkal jobban motivált az az önmagammal kötött egyesség, hogy hamarosan lepihenhetek. Otthon a tervezőasztalnál az éjszakai pihenőimet 20-30 percekre osztottam a nagyobb városok között, de útközben rájöttem, hogy sokkal szerencsésebb lenne egy legalább két órás éjszakai szünetet tartani. S így is tettem. Felsőtárkány egyik komfortos buszmegállójába telepedtem be. Belebújtam vékony hálózsákomba, s szinte egy percen belül álomba zuhantam. Kilométerórám ebben a pillanatban 404,1 km-t mutatott, s ekkor már több, mint 21 órája úton voltam.

Negyed hatkor szólalt meg az ébresztő, de ennél jóval korábban fent voltam. Nem hittem volna, hogy vasárnap már négykor megy be busz Egerbe, s hogy utasok is fognak rá felszállni, azt végképp nem gondoltam. Tettek rám néhány kósza megjegyzést – hallottam félálomban, mint ahogy az öreg Ikarus berregését is, de nem igazán érdekelt. Sokkal inkább a hideg zavart. Nappal jó barátom volt a kellemes húsz fok körüli hőmérséklet így júniusban, harminc fokban nem hiszem, hogy bevállaltam volna a túrát, képtelenség lett volna ilyen távon jól hidratálni, de cserébe az éjszakák pokoli hidegek voltak. Hat-hét fokra zuhant vissza a hőmérséklet.

Nagyon nehezen indult a második nap. Egyrészt baromi nehéz 400 kilométerrel a lábadban, alig 2,5 óra félkóma után újra nyeregbe ülni, másrészt a gyomrod is kegyetlenül tiltakozni fog, ha az egyhangú kóla-banán-energiazselé étrendet választod éjszakai menünek. Fáztam, hányingerem volt, fájt mindenem, s még egy kósza SMS-t sem tudtam írni, hiszen a Bükk útjain a térerő megszűnt létezni. A túra legmagasabb hegyi szakasza következett: Felsőtárkány-Répáshuta-Miskolc 52 km, 600 méteres szintemelkedéssel. Igazán kellemes reggeli hegyi szakasz lenne, de nem ezen a reggelen. Irdatlanul nehezen melegedtem be és rázódtam vissza, volt egy jó negyed óra, amikor konkrétan megbántam, hogy egyáltalán megálltam. De végtére mégis jót tett a pihenés és az alvás, különösen a Hollóstető után, derültem jobb kedvre, ahonnan már csak ereszkedni kellett. Egy pár perc erejéig megálltam Lillafüreden, – ilyen kihaltnak még soha nem láttam, mint ezen a reggelen – majd begurultam Miskolc városába, s szinte percre pontosan 8:25-kor értem el a Tiszai pályaudvart. Itt várt rám a friss erő egy régi tanítványom és lelkes túrázóm, Bodó Aliz képében. Arcról nehéz lett volna eldönteni, hogy kettőnk közül ki az álmosabb, hiszen vele is sokat beszélgettünk a tervről, mielőtt igent mondott volna a kísérésre. Ő is bíztatott, hogy vágjak bele, csináljam meg, azzal a nem titkolt hátsó szándékkal, hogy talán egyszer végre hamarabb elkészülök, mint ő – ez a pillanat még nem adatott meg életében, s teljes erőmmel azon voltam, hogy ez ma se történjen meg. Viszont az egész éjszakát végig izgulta, így nem sokkal aludhatott többet, mint én.

„Négyszázötven kilométert kell, hogy bicajozzak, hogy végre találkozhassak veled” – próbáltam poénosra venni a figurát, már a köszönéskor, de gyorsan beláttam, a mai nap a humor nem feltétlenül fog az erős oldalamhoz tartozni. Inkább gyorsan elkalauzoltam a városszéli Auchan áruházhoz, ahol bőséges reggeli képében próbáltam rekreálni az éjszaka elhanyagolt, és emiatt nem túl segítőkész emésztőrendszeremet. Szerencsére ismét szép napra virradtunk, így vidáman és jó tempóban indultunk el Ongán át Szikszó irányába, egy olyan útvonalra, melyen még soha életemben nem jártam. Gyermekkori álmom az volt, hogy egyszer körbetekerhessem Magyarországot, s – bár ennek megvalósulására húsz éves koromig várnom kellett – az álomból valóság lett: 1520 km-t tettem meg 14 nap alatt gyermekkori barátommal határainkon belül. Ekkor jártunk Miskolcon és a Bükkben is, de Abaúj megyébe még nem vezetett az utam.

Továbbra is jól tartottuk az időtervet: Szikszón volt egy rövid 10 perces pihenőnk, majd Abaújszántón fél órát pihentünk. De már ott magasodott előttünk már a Zempléni-hegység, az utolsó kihívás, s jól tudtuk, hogy az utolsó szakasz is teljes embert kíván. Ha megcsúszunk időben, akkor választanunk kell, vagy visszafordulunk a vasútállomás irányába, vagy hagyjuk elmenni a vonatot. S jelen állapotomban nem volt kérdéses, melyik jöhet szóba. Nagyon tetszett ez a régió, a zöldellő rétekkel, hegyekkel, Boldogkő-várával, melyet most csak távolról csodáltunk meg. Az aprócska, nyugodt falvak hangulata magával ragadott, ám közben egyre jobban gyötört a fájdalom: éreztem már térdeimet és fenekemet is, bár tudtam, hogy most már meglesz az, amiért idejöttem. Zsujta volt a következő pihenő 528 kilométernél, innen indultunk neki az utolsó, 21 km-es szakasznak, melyet majd oda-vissza meg kell tenni. Kellemetlen, dombos vidékre tévedtünk, az út elhagyta a Hernád-folyó kényelmes völgyét, hiszen az már Szlovákiához tartozik, s felkaptatott a Zemplén oldalába. Átlaggyilkos kemény szakasz következett tudván, hogy Kéked és Hollóháza között mégy egy majd’ ötszázas domb vár ránk slusszpoén gyanánt. A falu előtt el is rejtettük felesleges cuccainkat a bozótban, nem volt kedvünk oda-vissza megmászni velük a hegyet. Egyedül Aliz vigyorgott folyamatosan, ugyanis még Zsujtán felvetettem neki, hogy megkóstolhatja az energiazselémet, miután meséltem neki, hogy miként hozott ki a gödörből és mentett meg az éjszaka. Nem kellett kétszer mondani, be is nyomott egy adagot, de mivel ő nem volt annyira kész, mint én, szinte drogként hatott rá: amellett, hogy meg se kottyant neki a kemény 10%-os emelkedő, folyamatosan nevetett és viccelődött. „Szerintem tényleg raknak bele valamit a Dechatlonosok az energián és a koffeinen kívül.” – futott át az agyamon – „no és nem véletlenül van ráírva, hogy egy nap csak kettőt lehet fogyasztani belőle. S azt is csak 14 éves kor felett!”. Szóval ha legálisan akarsz drogozni, akkor irány a Dechatlon.

Azt hiszem kissé meghatódtam, ahogy a hágó túloldalán a csodálatos erdőségek egyszer csak megnyíltak és feltűntek Hollóháza épületei. Mekkora esélyt adtam volna magamnak tegnap hajnalban az Írott-kő csúcson, hogy ez sikerülhet? Hát nem sokat! De mégis mindig volt valami, vagy valaki, ami, vagy aki miatt érdemes volt tovább menni, csinálni. Tudtam, hogy nem lesz újabb lehetőség egyhamar, vagy most csinálom, vagy ki tudja mikor? Talán soha. Ki kell hoznom magamból a legtöbbet. Tudtam azt is, hogy az éjszaka lesz a legkeményebb, s ha azt túlélem, csak akkor lesz esélyem ide eljutni, bár ez csak részben volt igaz, mert a hajnal még ennél is nagyobb kihívások elé állított. De hittem benne, végig hittem, hogy meg tudom csinálni. S ennek köszönhetem, hogy most itt vagyok. 15 óra 38 perc a pontos idő, amikor leszállok a bringáról az Országos Kéktúra keleti végpontját jelképező emlékműnél. Még soha nem jártam itt előtte, de pontosan így képzeltem utam végét. 35 óra és 38 perc és 544,28 km kerekezés után végre megérkeztem!

Persze itt még nem pihenhettem meg, itt nem várt autó, melybe könnyedén beszállhattam volna, még vissza kellett tekerni 25 kilométert Hidasnémeti vasútállomásáig, hogy még elcsípjük az utolsó, Budapestre tartó vonatot. Ismét átkeltünk a vonulaton, s legurultunk a Hernád-folyó mellé. Ahogy felszálltunk a kényelmes vonatra, elhelyezkedtünk az ülésekben számomra gyorsan megszűnt létezni a világ, az ütemes kattogás pillanatok alatt álomba ringatott. A következő kép az volt, hogy Aliz ébresztget. Nem értettem, hogy lett közben ilyen sötét, de gyorsan megkaptam a választ. „Pár perc és megérkezünk a Keletibe”. Ez volt életem legrövidebb vonatozása.

Este kilenckor, sajgó térdekkel, összetörve szálltam le a vonatról. Innen már büntetés lett volna akár egy kilométer tekerés is. Szerencsére Dia kijött értünk, és kocsival hazavitt. Most mesélhetnék még, hogy milyen érzés volt másnap bemenni a munkába, meg hasonlók, de úgy gondolom, ez nem számít. Nem bántam meg semmit az életben, csak azt, amint megtehettem volna, de nem mertem megtenni. Erről ennyit.

• Végső táv: 569,43 km
• Tiszta menetidő (pihenőidők nélkül): 32 óra 13 perc 21 másodperc
• Átlagsebesség: 17,7 km/h
• Szintemelkedés: 2410 m (kb.)

Egyéb feljegyzések:

• 12 óra alatt letekert táv: 369 km
• első nap éjfélig letekert táv 369 km (leghosszabb napi teljesítményem)
• 24 óra alatt letekert táv: 404,2 km