5. nap ( 2016.07.21. csütörtök, 77 km, 1033m szint)

Az éjszaka nyugodtan telt, jól aludtunk egészen a világosság eljöveteléig, de valamikor 7 felé elkezdett sűrűn esni az eső. Nem volt nagy eső, de az indulást megakadályozta, mert miután elállt a röpke zápor, még jó 1,5 órát kellett várnunk a sátor száradására, ami a nagy párában igen döcögősen haladt. Végül fél 11 körül indultunk útra, hogy rövid (10 km), de látványos gurulás után beérjünk Lecco-ba (214 m), ahol egy kis enni és innivaló utánpótlást akartunk megoldani, hogy a délutáni – ritkábban lakott részen (ha van itt ilyen egyáltalán) – ne legyen ezzel gond.

Lecco-ban viszont nem egyszerű találni egy bevásárló-központot, mert olyan nagy dzsumbuj az egész, hogy csak na. Egy fiatalembertől megtudtuk a „bolt” nevét (Meridiana) és a GPS segítségével jól oda is találtunk, bár előtte volt egy kis hegymászás az egyre füllesztőbb melegben. Apropó GPS, Cobranco szinte minden nap elején elmondja, hogy „Istvánpisti GPS-e megdöglött, nincsenek távolság és szintadatok”. Ennek az, az oka, hogy este elmentem a memóriába az adatokat (nullázom), nehogy a töltés, vagy merülés közben elvesszenek, mert volt már ilyen. Emiatt reggel már csak a nullázott értékeket látom, tehát nem a GPS a hibás, hiszen itthon ki lehet belőle olvasni az adatokat, ráadásul a Cobranco órája is méri, amit kell.

Vissza a bevásárlásra, amit jól megejtettünk egy tényleg óriási hipermarketben (Cobranco grillcsirit vett), majd 12:30-kor megkezdtük a tervezett napi túrát, ami abból állt, - mármint a terv -, hogy át kell kelni a – fejjel lefelé álló „Y” alakú - tó – jobb oldali ágának - kifolyóján, ami tulajdonképpen az Adda folyó késői reinkarnációja, és a tó ezen szárának bal oldalán észak felé haladva fürdeni, nézelődni, elérni Bellaggio-t (229 m), az „Y” két szárának találkozásánál. Ezután egy kultikus hely felkeresése mászás kíséretében, majd a délután, este további részében az „Y” másik szárának végén található Como (201 m) elérése és valahol táborhely keresés. Az látszik a leírásból, hogy ez egy pihenős fürdős nap lenne, ami már igazán ránk fért volna, így az 5. napon, mármint a fürdés.

Az Addán való átkelés kalandosra sikerült, mert oly nagy dugó alakult, ki, hogy inkább nézelődtünk, míg eloszlott, majd az üressé vált hídon áthajtottunk a túloldalra és megkezdtük a kikeveredés hadműveletet.

A meleg és fülledtség tovább fokozódott, de szerencsére jött néhány árnyat adó alagút, amiknek láttán Cobranco hangot adott azon megfigyelésének, hogy alagútban viszonylag kevés fürdésre alkalmas hely szokott előfordulni, emiatt az első adandó alkalommal letértünk a parton vezető útra, amiről kis idő múlva kiderült, hogy zsákutca, majd szégyenszemre visszafordultunk, folytattuk utunkat.

Még néhány hosszabb-rövidebb alagúton keltünk át, majd az út már tényleg közvetlenül a tó partján vezetett és strandolásra alkalmas hely is lett volna, de olyan nem, ahol a grillcsirkét is el tudtuk volna fogyasztani egy füst alatt. A kajáló hellyel összekapcsolt, fürdésre alkalmas partot fél kettőkor találtuk meg, ami a szokásoktól eltérően, egészen emberi időpont volt ebédelésre. A fürdés fantasztikusan jól esett, nem csak azért, mert az elmúlt 5 napban eddig csak izzadtságban fürödtünk, hanem a tóból nagyon kellemes látványban is részünk volt, amihez a mindkét oldalon magasodó hegyek jelentősen hozzájárultak.

Sajnos szappanozni nem lehetett, csak a sima vizes áztatást próbáltuk tisztálkodásra felhasználni. A felfrissülés után 15:00-kor indultunk tovább Bellaggio felé, amit kb. fél óra alatt elértünk, azaz mégsem, mert előtte felkanyarodtunk a hegyre, hogy felmásszunk Magrelio-ba (744 m). Ez egy előre eltervezett program volt, a „na de mi van ott?” kérdésre az a válasz: van ott egy kis kápolna, - ami Madonna del Ghisallo lakóhelye, aki a kerékpárosok védőszentje, - amiben rengeteg kerékpáros relikvia található, mellette pedig egy nagy kerékpáros múzeum, melyet 6 éve -2010-ben - adtak át. Tehát mi a kápolna megtekintését tervezve vettük az irányt Bellaggo előtt hirtelen a hegy felé. Az út már rögtön az elején beijesztett 9-10 % meredekséggel, de amikor látta, hogy ez minket nem rettent meg, csak megizzaszt, akkor helyenként 12-13 %-ra váltott, amitől még jobban dőlt rólunk a víz, de nem tágítottunk. Felfelé menet egy forrásnál, - pihenésképpen – megborotválkoztunk, hogy a szentre jó benyomást tegyünk és vigyázzon ránk a túra hátra lévő részében, meg úgy általában mindig. Cobranco egy 14 %-os részen próbált felvételt készíteni, amikor az első kerék megemelkedett, amire hirtelen meghúzta bal kézzel a féket, de semmi nem történt azon kívül, hogy bedőlt a susnyásba, álló első kerékkel, de a kamerát nem dobta el (ugyanis jobb kézzel kamerázott, a bal oldali féket húzta, az meg az első kerékre hat).

Még egy fehér furgon is megállt, és kérdezte, hogy minden rendben van-e. A bal vádliján elhelyezkedő olajfoltról külső szemlélő simán gondolhatta volna, hogy tankhajóval ütközött, de ettől eltekintve semmi baja nem történt, amit betudtunk Ghizinek (ahogy én hívtam a szentet, nem túl tisztelettudóan). Az út 5,5 km után vízszintesbe váltott, és kisebb nagyobb huplik után (3,3 km) jutottunk el az utolsó szakaszhoz, ami kb. 1,5 km 9-10 % emelkedőben testesült meg. Hihetetlen mennyiségű folyadékot ittunk meg, ami rögtön megjelent a bőrünkön, mintha csak magunkra öntöttük volna. Én még életemben nem izzadtam annyit, mint ott, a bringás nadrágom szivacsából csavarni lehetett a vizet, pedig be sem pisiltem, de majdnem.

A kápolna nagyon jó benyomást tett rám, bent leültem és a csendben legeltettem a szememet a fantasztikus tárgyakon, (kerékpárok, zászlók, érmek, fényképek és egyéb relikviák, a kerékpársport történetéből). Cobranco ugyan hiányolta a túrakerékpáros kötődését a helynek, de el kell fogadni, hogy ez csak a versenyzőkről szól, bár bíztunk abban, hogy Ghizi ránk is sandít majd. Az épület előtt Gino Bartali, Fausto Coppi és Alfredo Binda (Ő volt az első aki 5 Giro-t nyert, a ’20-as, ’30-as években versenyzett) mellszobra fogadja a látogatót, a tó felőli oldalon pedig egy monumentális bronz szobor-csoport állít emléket a győztes és az elbukó kerékpáros alakjának.

A nagy múzeum már zárva volt, de időhiányban szenvedtünk, emiatt, ha nyitva is lett volna, akkor sem mentünk volna be. Eredetileg azt terveztük, hogy innen átmászunk a tó Como-i ágától elválasztó hágón és leereszkedünk a tó partjára. Sajnos a reggeli eső miatti csúszás ezt nem tette lehetővé, emiatt változott a terv. Az elmaradhatatlan hágó-matrica felragasztása után hat órakor indultunk lefelé, de Civenna (627 m) településen megállót terveztünk, mivel felfelé menet nem álltunk meg nézelődni, csak felmértük a szép kilátással kecsegtető helyeket és Civenna ilyen volt.

Két hatalmas templom szomszédságában terült el az a tér, ahonnan a tó túloldalára, illetve a Lecco-i ágára szép kilátás nyílott.

A szemlegeltetés után legurultunk Bellaggo-ba, ahol először a kikötőt vettük szemügyre, majd körbejártuk a nagyon hangulatos városka ó részét,sikátorait és megcsodáltuk színes házait, a számtalan éttermet, árkádot, és már 19:45-re ki is értünk a tó partján kacskaringózó útra. Ekkor még vagy 30 km-re voltunk Como-tól, ami azért volt elkeserítő, mert lehetetlennek tűnt odaérni, a tó oldalában nem nagyon sorakoztak a táborhelyek és még a vacsora is a jövő ködébe veszett. Az út igen látványos helyen vezetett, bal oldal felől meredek sziklás domboldal, jobb felől meredek szakadék, és a tó látványa.

Ha enyhült a borzasztó meredeksége hegyoldalnak, akkor település jelent meg rögtön, ami tovább rontotta az esélyeinket a táborhely találást illetően. Kicsit elszontyolodva haladtunk, mert úgy láttuk, hogy mégis el kell mennünk Como-ig és csak azon túl – a síkságon - lehet majd táborhelyet találni. Valamikor 20:40 körül találtunk egy pompás vacsorázó helyet – asztal, pad, kilátás -, de hiába, amíg nincs táborhely, addig enni sem lehet, így a szürkületnek is csak jóindulattal nevezhető sötétben törtünk előre Como felé.

9 óra után pár perccel, egy kapuval elzárt, a főúttól meredeken emelkedő utacskát találtunk Careno település után, Cobranco elment felderíteni, hogy hova vezet és néhány perc múlva már jött is. és közölte, ez jó lesz. Ezután persze visszatekertünk a már felfedezett vacsorázó helyhez és jól belaktunk.

Itt én már kikapcsoltam a GPS-t (21:12), emiatt pontos adatom nincs, de olyan 10 óra felé beszöktünk a kerítésen, ami nem volt egyszerű, mert mindketten kellettünk egy-egy kerékpár oldalról történő bejuttatásához. Éppen jókor esett be ez a hely, mert a távolból már villámlás fénye és halk moraj jutott el hozzánk. A sátrat jól lerögzítettük, a külső részét megfeszítettük, de ez sem volt elég az éjfél felé érkező vihar ellen, a víz utat talált a sátorba, amit próbáltunk itatni, a lomokat rendezgettük, de az alvás valahogy kimaradt. Ekkor már éreztem, hogy Ghizi nem fogadott minket a kegyeibe, vagy csak az időjárás-felelős magasabban jegyzett a ranglétrán, hiszen az otthonról kapott időjárás jelentés nem ígért sok jót, sőt jót egyáltalán nem ígért jót. Sajnos nem egy hidegfrontról szólt a fáma, hanem egy ciklon kialakulásáról, ami azért volt rossz hír, mert míg a hidegfront 1-2 nap alatt elvonul és utána jó az idő, a ciklon kiszámíthatatlan ideig képes egy helyben vesztegelni és hosszabb-rövidebb ideig esőt generálni. Szerencsére az éjszaka második fele már nem hozott több égi áldást (áldást?), csak a vihar fényeit érzékeltük a sátoron keresztül is, és a távolodó morajok egyre kevésbé hatoltak át az álom által szőtt hálón.