Kérjük támogasd azzal az oldalt, hogy a reklámblokkolókat kikapcsolod. Köszönjük!

A hónap megyéje: Hajdú-Bihar vármegye
  Hajdú-Bihar megyei kerékpártúra ajánló.
Ahonnan a budapesti tüzijáték is látszik...
  Meglátogattuk a szlovákiai Magasmajtényt a legmagyarabb tót falut.
Csalomjai pusztatemplom kerékpártúra
  Egy kellemes, fél napos kerékpártúra az Ipoly völgyében.
Shimano Cues tartós teszt 2. rész
  Tapasztalataim 2500 km után.
Hármas határ kerékpártúra
  3 ország, 11 kastély, 3 túra nap.
prev
next

alpokommando 08 05

 ... amikor a menetrend szerű police-járat megállt mellettünk és a helyi yard közölte, még 2 órát maradhatunk, aztán "lelő"

7. nap ( 2016. 07.23. szombat, 30 km, 255m szint)

Az éjszaka szerencsére eseménytelenül telt el, se egy medvetámadás, se egy vadászat, semmi nem történt, ami egészen jónak mondható, hiszen mélyen az erdőben aludtunk 900 m magasságban. Most, hogy végig gondolom volt még egy pozitívum, az eső sem esett. Persze ez sem pozitívum,mert ha már mindenáron esni akar,akkor inkább esse ki magát éjszaka. Felkelés után konstatáltuk, hogy az ég teljesen borult, nagy volt a pára, olyan mintha bármely pillanatban megnyílhatnának az égi csatornák. Mielőtt elindultunk volna, még szétnéztünk milyen is volt a környezet, hiszen este teljes sötétben állítottuk fel a sátrat. A sátorhely kellemes sima füves helyen volt, körben magas aljnövényzet és fák voltak, ami egy erdőben nem különösebben meglepő.

alpokommando 08 01

A sátor összecsomagolása könnyen ment, mivel nem kellett a száradásra várni, majd kilenc óra felé elkezdtük letolni a hegyről a főútra a bringákat. Na ez nem ment könnyen, mert a ragadós saras részeket erősen kerülgetni kellett, a félhomályban.

Néhány szót szólnék a tervekről: A táborhelyről indulva, hirtelen átmegyünk Svájcba, ahol legurulunk a Lugano-i tóhoz, és itt töltjük az egész napot nézelődéssel fürdéssel, miközben a tagolt partvonalat követve többször áthaladunk országhatárokon, ahogy Cobranco mondta: „Játék határokkal”.

Ott tartottam, hogy az erdőből előrobbantunk, - mint Winettou, mikor a grizzly üldözte – és elindultunk az este már kétszer érintett útszakaszon. Még 1 km-t sem gurultunk, amikor elértük az esti vacsorázó helyet. Innen további 1 km múlva már láttuk az olasz határ butykákat, ahol természetesen egy teremtett lélek sem tartózkodott, miközben egyre sötétebb lett, a baljós felhők alatt. Az út tovább lejtett, bár nem túl izmosan, majd miután elhagytunk egy kaput, - amivel adott esetben az út teljes szélességét le lehetett zárni, - hirtelen 10%-kürüli lejtő kerekedett hirtelen. Néhány nem túl éles, - de a meredek jobb oldali sziklafal miatt beláthatatlan – kanyar után a lejtés 15 %-osra erősödött és 7 db igen éles visszafordító kanyar következett, ahol az autók nem voltak képesek a saját sávjukban befordulni. Emiatt jóval a kanyar előtt már dudáltak, hogy a szemből érkezők számítsanak rá.

Ahhoz képest, hogy milyen kieső határátkelőnek gondoltuk ezt az utat, viszonylag sűrűn jöttek az autók, miközben én elfehéredő ujjakkal húztam a féket, hogy úton tudjam tartani a pótos IFA-t. A kacskaringós szűk kanyonos szakasz után kinyílt a völgy és már hegyeket, dombokat, házakat is sikerült megpillantani, mert már nem kellett annyira az útra szegezni a tekintetünket.

Az előbb említett házak Arogno településhez részét képezték, és simán letagadhatta volna, hogy Svájchoz tartozik, annyira olasz érzete volt mindennek, a házak stílusának, a keskeny sikátoroknak. Persze nincs itt semmi érdekes ebben, hisz’ Ticino kantonban jártunk, ami tisztán olasz nyelvű. A stílusos házak, utcák sem tudták a hangulatot feldobni, mert ahogy közeledtünk a tóhoz, egyre vacakabb, felhősebb, párásabb idő fogadott, nyoma sem volt a vágyott szép napsütésnek, ami – valljuk be - elengedhetetlen kellék egy mediterrán tó melletti túrához, hacsak nem mazochista az ember fia. Arogno után az út újra 10 %-kal lejtett, de a sűrű növényzet miatt nem volt jó kilátás a sápadt tóra, egészen az út alsó – szerpentines – részéig, ahol egy visszafordítós kanyarban megálltunk fényképezni, nézelődni, bár lehangoló volt a látvány.

Kis nézelődés után lekeveredtünk a parton futó útra, amin kis idő múlva beértünk Bissone településre, ami tavat átszelő híd hídfőjénél terült el, de itt nem nagyon akartunk időzni, mert először egy igen különleges helyre igyekeztünk, amit még az érkező eső előtt meg akartunk nézni. Ez a különleges hely pedig Campione volt, egy olasz exklávé, ami azt jelenti, hogy teljes egészében Svájc területén terül el a kis városka. A várost nyugat, felől a tó, kelet és észak felől meredek, szinte függőleges hegy határolja, csak egy úton lehet megközelíteni – dél felől -, ami éppen Bissone-ból vezet ide, mi is ezt használtuk. Amikor a várost megközelítettük, rögtön a látóterünkbe tolakodott egy kapu és zebra keresztezéséből született csíkos diadalív, mely már előre vetítette, hogy itt valami nagy durranás következik. A „bejárat” mögött pompás virágágyások tették látványossá a kezdetet, amit csak fokozott a – feltámadó – szélben lengedező olasz nemzeti lobogók látványa.

alpokommando 08 02

Érdekes egy hely ez, itt a helyiek – kb. 2.000 ember – nem fizet adót, de minden közszolgáltatást Svájctól vásárolnak, na de miből telik erre. Hát a helyi kaszinó bevételéből, de ne szaladjunk ennyire előre. Ott jártunk, hogy „bejárat”, amin bementünk, ahogy illik, és mindjárt jött is – először – a svájci rendőr járőr, majd kisvártatva az olasz carabinieri is. Szerencsére nem fogtak szagot, csak a sima 15 percenkénti járőrözést észleltük, így nyugodtan tovább haladtunk és legeltettük a szemeinket. Mielőtt jól lakhattak volna a látvánnyal, hirtelen felvitt az út minket az égbe, ahelyett, hogy a parton nézelődtünk volna, de sajnos egy irányban lehetett csak körbejárni a települést. Mikor már egészen fent jártunk, akkor jó kilátásban lett volna részünk, ha jó idő lett volna, de gazdag képzelőerővel sikerült pótolni a természet hiányosságát.

Az utcák rendezettek tiszták voltak, az utak tökéletes minőségűek, de embereket sehol nem láttunk, valahogy nem passzolt az olaszoknál tapasztaltakhoz a látvány. Éppen egy jó kilátó ponton nézelődtünk, amikor a tájba egyáltalán nem illő nagy „gyár épület” terpeszkedésének lettünk tanúi. Cobranco felvilágosított, hogy az bizony nem gyár, hanem maga a kaszinó.

alpokommando 08 03

Na hiszen, kevés rondább dolgot láttam életemben, de rögtön rájöttem, hogy azért hasznos rossz dolgokat is megtapasztalni, hogy a jó dolgoknak jobban tudjunk örülni. Közben elértük a „gyárat” is és közelről sem fogott meg a látványa. Alig hagytuk el a munkásosztály életterét, elkezdett esni az eső. Már egy ideje nézegettük, hogy ha ez elkövetkezik, akkor hova lehetne behúzódni, de csak a rendőrségi garázs eresze alatt kínálkozott hely, amit jónak láttunk elkerülni. Innen már lejteni kezdett az út és egy kanyar után megláttuk az újkori megmentőt, az alagutat.

Lazán begurultunk a kb. 100 m hosszú fedett helyre és birtokba vettük az acél korlátot, mint ülő alkalmatosságot, mert ahogy a helyzet kinézett, hosszú időre kellett berendezkednünk. Forgalom szinte nem volt, csak a rendőrök jöttek 15 percenként, meg néha-néha egy jármű. Nyugodtan megreggeliztünk, időnk annyi volt, hogy na, mivel az eső vigasztalanul esett. Az otthoniakat is riasztottuk, hogy információnk legyen az időjárási kilátásokról. Sajnos semmi jó hírt nem kaptunk, úgy nézett ki, hogy ez nem egy hidegfront, hanem egy ciklon, amiről nem lehet tudni, meddig marad itt és meddig okoz esőt. A túra hátralévő részében még a tavat meg kellene kerülni, élvezni a strandolást, majd két nap múlva átmászni a 2.113 m magas Splügen pass-t. Azon morfondíroztunk mit csináljunk, mert a környéken nem találunk szállást, különben is, sátorban 2-3 napot várakozni a jó időre nem túl fényes kilátás.

Eddig jutottunk a gondolkozásban, amikor a menetrend szerű police-járat megállt mellettünk és a helyi yard közölte, még 2 órát maradhatunk, aztán "lelő". Hiába magyaráztuk, hogy esik az eső, Ő csak hajtogatta, 2 óra. Az eső pedig zuhogott, semmi esély nem látszott arra, hogy záros határidőn belül – főleg nem 2 órán beül – el akarna állni. Nagy elkeskenyedésünkben arra a következtetésre jutottunk, elsőre,hogy ideje lenne enni egyet,másodszorra,hogy legjobb lesz, ha Lugánó-ból vonattal visszamegyünk Landquart-ba az autóhoz, és itt abbahagyjuk a túrát. Majdnem azt írtam, hogy befejezzük, de pontosabban fejezi ki a helyzetet, az abbahagyjuk. Az elhatározás meghozatala előtt még a térképen leellenőriztük, hogy lehetséges-e vonattal visszajutnunk az autóhoz, de arra jutottunk, hogy igen, de nem lesz túl olcsó. Ekkor meggyőztük magunkat, hogy maradni sem lenne olcsó, mert el kellene menni kempingbe néhány napra, és akkor az időjárási bizonytalanság még mindig fennáll, ami főleg a hágó miatt okozott fejfájást.

A döntés meghozatala után egy kicsit megkönnyebbültünk és már csak egy kis eső szünetet vártunk, hogy rövidített program keretében eljussunk Lugano-ba, de azért még lássunk valamit. A nagy várakozás közepette mindenféle hülyeség eszébe jut az embernek, ennek példája, hogy megfogalmaztam: „rosszkor vagyunk jó helyen.” Mert ez a környék tényleg nagyon jó, és látványos lehet, csak hát az időjárás. Végül három óra ácsorgás, ücsörgés, elkeseredés, elhatározás, megnyugvás után elindultunk az átmenetileg csendesülő esőben, hogy a zsaruk sivár életébe egy kis napsugarat csempésszünk. Innen kívánom: soha ne legyen nagyobb örömük az életben, mint amit akkor éreztek, amikor kihajtottak két hülyét az esőbe (illetve korrigálok 1 hülyét és Cobrancot).

alpokommando 08 04

Az alagútból kigurulva, a csurom vizes úton legurultunk a városka tóhoz közelebbi oldalához, jól megnéztük a strandot – mondhatom vacak kinézete volt-, „malmot” és néhány szállodát, majd visszagurultunk Bissone-ba, és átkeltünk – az egyre sűrűbb esőben – a tavon épült hídon, ami a Matilde töltésen vezetett át.

Szerencsére volt kerékpárút is az autópálya, az autóút és a vasút mellett. Az „agancsos” tó túlpartján nem találtunk bringautat, emiatt az autók között billegve haladtunk az általuk húzott vízfüggönyben. Az „agancsos” jelző a tó alakjának leírására szolgál, érdemes megnézni a térképen, hogy stimmel-e. A tó parti úton kínosan lassan teltek a kilométerek, de csak beértünk Lugano-ba, legalábbis akkor még azt hittük. Aztán hamarosan – egy köztéri térkép segítségével – megállapítottuk, hogy ez a hely bizony még nem Lugano, de annál inkább Paradiso. Ennek nagyon megörültem, mert a paradicsomot nagyon szeretem. Innentől a parti sétányra letértünk, ahol az esőnek betudhatóan csak egy-egy ember lézengett, még szerencse, hogy nem sütött a nap, mert akkor micsoda tömegen kellett volna átvágnunk, még belegondolni is rossz.

Kis idő után már tényleg Lugano tóparti sétányán toporogtunk és próbáltuk megfejteni, vajon hol lehet a vasút-állomás. A nagy keresésben rövid időre el is veszítettük egymást szem elől, míg Cobranco magyarokkal találkozván tett szert az információra, addig én egy nagy térképről olvastam az adatokat és nem tudtam elképzelni, hová tűnt a túratárs.

alpokommando 08 05

Közben az eső elállt és nyugat felől kezdett felszakadozni a felhőzet, de mi már eldöntöttük a túra abbahagyását, így nem tántorodtunk meg. Azt határoztuk el, hogy még a belváros egy részét megnézzük, aztán a domboldalban elhelyezkedő állomást fogjuk felkeresni, bár egy kissé izgultuk, vajh’ mennyibe fog kerülni a jegy. Egy két fotó még a kikötőben csak úgy megszokásból, majd a főtér és egy szép park került utunkba, majd fél négy tájban indultunk neki a dombnak. Először azt hittem, hogy eltévesztettük az utat és a csillagvizsgáló felé megyünk, olyan meredeken húzott az út a horizont irányába, de mire elvesztettük volna a kétségbe esésünket, már megláttuk a vasúti pályát és csak követni kellet, hogy meglegyen az állomás. Arra mindenképpen jó volt a hegymászás, hogy már nem fáztam és az alattunk elterülő városra is pompás kilátás nyíljon.

A jegy vásárlás egy kicsit problémás volt, mert az állomást éppen átépítették, és a széles bringákkal nehezen volt járható az építési terület, ahol lépten-nyomon szűkületbe ütköztünk. Egy kihelyezett információs pultnál megkérdeztük az éppen ott dolgozó „kislányt” (valószínűleg egyetemista lehetett), segítsen nekünk mikor menne a vonat és merre. Nem tűnt nagyon gyakorlottnak, de egy idő után kiderítette, mikor megy vonat és azt is, hogy el kell mennünk Zürich-be és átszállva új vonattal vissza Landquart-ba, ahol az autót hagytuk. Az út tulajdonképpen egész Svájcot átszeli,egyfajta derékszöget alkotva,először a Gotthard Expressel északnyugati irányban át az Alpok főgerincén,majd egy helyközi járattal Zürichiből keleti irányban majdnem az osztrák határig.

Innen már csak egy nagy levegőt kellett venni és bementünk megvenni a jegyeket, ami nem lett nagyon olcsó, de kártyával simán ki tudtam fizetni. A jegy több részből állt, úgy mint a normál jegy, a Zürich-ig menő IC-re a pótjegy, a bringajegy és az IC-s részre a bringa pótjegy, zusammen nem volt "sok", olyan 113 CHF!! Amíg lamentáltunk a jegy árán, hirtelen előkerült 15-20 roham-rendőr és hordozható korlátokkal lezárta a sínek felé vezető utat. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, még a bevándorlókra is gondoltunk, de sokkal prózaibb oka volt a készültségnek, mégpedig a kultúrált foci szurkolók. Ugyanis, jött egy vonat Olaszország felől, amiről óbégató tömegek szálltak le, tehát a rendőrök azt akarták megakadályozni, hogy a jó viselkedésre képtelen emberek valahogy szétszéledjenek.

alpokommando 08 06

A vonat indulásáig – 18:06 – még volt egy kis időnk, mait táplálkozással töltöttünk el az állomás előtti forgalmas járdán, közvetlenül a egy pizzéria előtt. A bent lévő vendégek jól láthatták, amint Cobranco tepertőt, én pedig kolbászt nyomkodtunk az arcunkban. Volt döbbenet,sebaj tanuljanak egy kis "kelet-európai folklórt". Mikor jóllaktunk, áttoltunk a drótszamarakat a pályaudvarra, ahol, mivel a lépcsőkön nem tudtuk leügyeskedni a súlyos kétkerekűeket kénytelenek voltunk betuszkolni őket egy liftbe, amivel először le, lementünk a vágányok alatti közlekedő részbe, ahonnan már egy rámpán feltoltuk a bringákat. Időközben befutott a Gotthard "hegyescsőrű" Express is.

Cobranco egy helyi – strandpapucsos, országúti - kerékpárossal megbeszélte mit is kell tennünk, hova szól a bringa, helyjegyünk. A fickó rendes volt segített, mutatta hova menjünk, még a kerékpárok felcibálásában is segített. A vagon elején 3 db bringatartó volt, amikre fel kellett akasztani a gépeket, az első kereküknél fogva, ami a tömegük miatt nem volt egyszerű mutatvány, még úgy sem, hogy tepertő és kolbász meghajtásra kapcsoltunk.

Végül nagy kínok közepette elrendeztük őket és a vonat már indult is, amit csak a gyorsulásból lehetett érzékelni, a hangokból nem. Aki még nem utazott svájci vonaton, az biztos azt mondja: „ egy nagy túrót nem lehet hallani a hangokból, hogy elindult, biztos a nagy Svájc imádat közepette túloz Istvánpisti”. Erre én azt mondom, egy túrót túloz, tényleg semmi zaja nem volt a vonatnak, csak annyi, mint amit egy modern otthoni hűtőszekrény kibocsát. Teljesen el voltunk ezen hűlve, mint a hűtőszekrénybe tett töpörtyű, meg a kolbász. Viszonylag rövid idő után ismerős tájra ért a vonat, mégpedig a 2012-es túra kiinduló pontja – Bellinzona - tűnt fel a háttérben a Maggiore tó északi csücskében. Innen egészen Airolo-ig az akkori túra útvonalát követtük, - folyamatosan emelkedve, kacskaringózva, alagutakon,vízesések mellett, viaduktokon át - igaz ellentétes irányban, míg Airolo-nál (1.170 m) bementünk a hegy gyomrába, a Gotthard alagúton keresztül. A vonat itt érezhetően gyorsított és kb. 6 perc alatt tettük meg a 15 km-es utat. Ezt az alagutat az „óragyárosok” 1872-1882! között építették meg, míg 2016-ban átadtak egy új – "kicsit" hosszabb alagutat – ami jelenleg a világ leghosszabb ilyen építménye, melynek a hossza 57 km! Amíg az alagútban futott a szerelvény, a kalauz is megérkezett, majd „jegyelte és kalauzta kezében a cippeket”, majd közölte, hogy rossz helyen vagyunk. Egy kicsit meghűlt bennünk a vér, de elmondta, hogy a vonat másik végén lévő helyre szól a kerékpárok jegye de ha nem jön ide senki, akkor maradhatnak. Jól nézünk ki – gondoltuk – hogy visszük át kb. 10 kocsin a súlyokat, ha valaki mégis felszállna ide szóló helyjeggyel? Még végig sem gondoltuk a helyzetet, már a vonat végig is vágtázott az alagúton és ahol kijött a hegyből, az meg 2015-ös túráról volt nagyon ismerős, hiszen az utolsó 1,5 napunk útvonala mellett haladtunk. Ott jöttünk ki a hegyből, ahova a Susten pass-ról levágtáztunk, vagyis Wassen-nél. A híres templomot először jobb, majd bal kéz felől is megcsodálhattunk, majd legnagyobb meglepetésünkre újra bal kéz felől tűnt fel. Ez úgy volt lehetséges, hogy a vonat ahhoz, hogy kellő szintet tudjon veszíteni, két hurkot is leírt a hegyben, de közben 5 db alagutat is érintett, és a menetiránnyal szemben is haladt. Igazán lenyűgöző volt látni milyen fantasztikus munkát végeztek, azok, akik lehetővé tették a vonatközlekedést ilyen nehéz terepen. Innen a Reuss folyó völgyében illetve a felső szakaszon a szurdokában haladtunk, majd még mindig ismerős településeken haladtunk át, pl. Altdorf (Tell Vilmos), majd a Vierwaldstatter see (négy kanton tava) keleti oldala következett, innen Brunnen, Zug és a végállomás Zürich érdemel említést.

A főpályaudvarra 20:51-kor menetrendszerűen érkezett a vonatunk, de egy kis zabszem effektus fellépett, mert nem tudtuk, hogyan találjuk meg a Landquart-ba induló vonatot. Ez a bizonytalanság csak addig tartott, amíg le nem szálltunk, mert rögtön láttuk, az új vonatunk ugyanazon a peron másik oldaláról indul, tehát nem kell keresgetni, liftezni, lépcsőzni, csak áttoltuk a túloldalra és egy bringát fogadni képes kocsiba simán betoltuk a gépeket.

alpokommando 08 07

Itt már nem akasztó módszerrel kellett rögzíteni, hanem a számomra- Németországból – ismerős, nadrágszíjas módszerrel. Ez annyit tesz, hogy az ablakoknál voltak vízszintes, szivaccsal párnázott kárpitozott csövek, melyek mellé kellet állítani a kerékpárt, és széles – nadrágszíjra hasonlító -, széles bőrszíjakkal kellett odarögzíteni. A vonat 21 órakor indult el és eleinte pont arra ment, mint amerről az előzővel Zürich-be érkeztünk, tehát a Züricher see partján. A tó végétől már megint ismerős lett volna a táj, - mivel erre mentünk a 2014-es túra utolsó napján, majd végig a Walensee mellett – csak a sötétség megakadályozta a hegyek, völgyek felismerését. A vonat 22:33-ra ért Lanquart-ba, mi gyanútlanul leszálltunk, a vonat el, az utasok el és ekkor döbbentünk rá, hogy fogalmunk sincs merre kellene menni. Azért, hogy világos legyen, mi okozta a dilemmát, leírom a környék infrastruktúráját, tehát van itt két egymásra merőleges folyó, a Landquart, és a Rajna. A Rajnával és a vasúttal párhuzamosan az autópálya, még egy vasút, ami a Retische Bahn, Rajna, (autópálya, SBB vasút, Retische Bahn sorrendben) mindenféle parkolók és ehhez sötét. Nekünk a Rajnával párhuzamosan kellett mennünk, át a Landquart folyócskán lévő 1,5 m széles bringás hídon. Na ezt nem találtuk meg, keringtünk kb. 20-25 percet, míg végre ráakadtunk és innen még „jó” 280 méterre volt az autó, ami szerencsére úgy állt ott ahogy hagytuk. A túra így 23:01-kor ért véget, de még hátra volt a pakolás és az autós szakasz. Végül éjfél felé elindultunk haza és szerencsésen haza is értünk.

Összefoglalva: Ez volt az első közös túránk, ami idő előtt ért véget a rossz időjárás miatt. Ez nem rossz arány, tekintve, hogy ez volt a hetedik. Sajnos kimaradt a Lugano-i tó megkerülése, a Como-i tó felső ágának felderítése és a Splügen pass (2.113 m), valamint a Rajna melletti területen egy kis csomag nélküli tekerés, de kipróbáltuk - aranyárban - a híres Svájci vasutat, ami ha nem is pótolta a kihagyott látnivalókat, de mindenképpen nagyon pozitív élményt hagyott bennem. Mikor Lugano-ban felszálltunk a vonatra és teljesen kiderült az ég, Cobranco azt mondta, hogy otthonról figyelni fogja az időjárást és nagyon mérges lesz, ha mégsem lesz olyan rossz, mint ami elől elmenekültünk. Én amondó voltam, ha már egyszer a hazaút mellett döntöttünk, akkor kár otthon figyelgetni és idegeskedni, az úgyse változtat semmin. Szerencsére az időjárás követte az előrejelzést és még több, mint egy hétig vacak, ciklonos esős idő volt a helyszínen, így Cobranco is megnyugodott, hogy nem volt hiábavaló a vonatra küldött 113 CHF.

Na, de ne azt mondjuk, hogy félig üres a pohár, hanem azt, hogy félig tele van, mert a túra első 5 napja időjárásilag és helyszíneit tekintve is fantasztikus volt, a 6 és 7 nap időjárásilag már nem, de a környezet nagyon jó volt. Sajnos az Alpokban nem mindig sikerül 8-10 napnyi jó időt kifogni, főleg úgy nem, hogy a családi és munkanapi elfoglaltság leszűkiti a lehetőségek körét.

Cobranco az eddigieknek megfelelően nagyon felkészült volt, és számomra is nagyon sok érdekes adattal, háttér információval szolgált, amit ezúton is köszönök neki, csakúgy, mint a túra tervezését és azt, hogy „elhozott” magával.