8.nap 2018.06.25. Hétfő ( 72 km)

Az éjszaka nyugalomban telt, legalábbis, ébredésig ebben a hitben voltam. Aztán reggel éktelen birkaordibálásra riadtunk fel, ami után Cobranco megjegyezte, „csak közlöm”, hogy ezek – mármint a birkák – nem most kezdtek zajongani, hanem éjszakai is ezzel voltak elfoglalva.

A sátorból kibújva rögtön konstatáltuk az időjárásban beállt változást, az ég nem az elvárt kék színében pompázott odafenn, hanem a szürke 50 árnyalatát vonultatta fel. Tudom ezeket az árnyalatokat már elsütöttem valamelyik részben, de hasonlat szinten itt is megállja a helyét. Ezen kívül a hőmérséklettel sem lehettünk elégedettek, még jó, hogy - ide a mediterrán környékre is - hoztunk meleg cuccot, én még a törölközőmet is a vállamra terítettem, amíg a reggeli előtti étkezésem, próbáltam megszervezni, amiben azért Cobranco igyekezett akadályozni.

A videó nézői számára biztosan nem világos hogyan is történik az, amikor Cobranco hirtelen intéz hozzám egy éktelen értelmetlen kérdést, én megpróbálok bambán nézni. Na, ez úgy megy, hogy nem beszéljük meg mi lesz a kérdés, sőt az esetek 110 %-ában azt sem sejtem, hogy lesz, ezért nincs időm gondolkodni a válaszon, sőt Ő sokszor nem is vár válasz, de néha meg igen. Számomra nem mindig világos melyek, a normális és melyek a költői kérdések, ezért próbálok először megrökönyödött képet vágni, de ha ezek után mégis van válaszra igény, akkor meg vagyok lőve, rögtönözni kell valami hülyeséget. Itt utalnék vissza a két mondattal ezelőtti, Cobranco akadályozási manőverére, miközben én próbáltam a hosszú éjszaka alatt megcsappant - nem túl nagy - energiaraktáramba csöpögtetni valami kis tápot, Ő a szokásoknak megfelelően megint megtámadott valami kihalt – tán sose volt – állat hangjának utánzásával, mármint azzal a felszólítással, hogy én utánozzam. A kedves kérést nem tudtam visszautasítani, az eredményért innen kérek elnézést azoktól, akikben ez oly’ mély, maradandó nyomot hagyott, mint a Verdon szurdok környékén előadott fakókeselyű performance. A közjáték és néhány „snitt” után összepakoltunk – én még az esőhuzatot is feltettem a csomagokra -, kitoltuk a gépeket a környék legjobb táborhelyéről, és szétnéztünk a szigetről ÉNY-i irányban is, de sajnos arra pont olyan szürke volt minden, mint a túloldalon.

E – rövidnek nem nevezhető – bevezetés után, essék néhány szó a tervekről: a táborhelyről legurulni - Cres ÉNY-i csücskán tanyázó – Porozina településre, átkompolni az Isztriára (Brestova), a tengerparti településeket útba ejtve, vissza Rijekába, az autóhoz, és haza.

Persze fürdés is volt a tervekben addig, amíg nem láttuk az időjárás jelentést, utána már inkább a csomag teteje felé –, könnyen elérhető helyre - deponáltuk az esőkabátokat, ugyanis megint valami front érkeztét vetítették előre a jósok. Azt tudtuk, hogy a kompok 1,5 óránként járnak. A 9 órait nem, de a 10:30-ast elérhetőnek véltük, emiatt nem is nagyon siettünk, bár a domborzatot nem teljesen ismertük, tudtuk, sokat fogunk lefelé menni. Lazán, 7:40 után indultuk 422 m magasságból, majd kevés haladás, gurulás után meg is álltunk a Beli településre vezető út torkolatánál (375 m) – itt a legkeskenyebb a sziget -, ahonnan mind keletre, mind nyugatra jó lett volna a kilátás, de ugye az időjárás közbeavatkozott.

Valamikor 8 óra felé éreztük úgy, hogy a 9-es komp elérhető lehet, érdemes lenne igyekezni, mert, ha jön az eső, akkor nem mindegy mennyit kell várni, ez azért is hirtelen sürgős lett, mert néhány esőcsepp megriasztott. Az út egyébként elég szeles volt, de ezen az elmúlt néhány nap tapasztalata alapján nem lepődtünk meg, de nem esett jól. A táj izgalmas volt, olyan "horvátszigetes", de a jobbfajtából.

Szerencsére a hágó elérése után (447 m) a lejtés jelentős lett, és 10 km alatt vesztettük el a teljes magasságot. Hűvös párás időben, óriásit gurulva 8:30–kor értük el a kikötőt, ahol már állt 15-20 jármű, amiket nagyvonalúan kikerültünk és a sorompó után letámasztottuk a bringákat. A jegyértékesítés feliratú bódénál beálltunk a sorba és gond nélkül megvettük a 72 HRK értékű jegyet. Aztán a kis kikötőben tébláboltunk nézelődtünk, igaz nem is tudtunk volna mást csinálni, megtekintettük a leendő járművünket, amit jó nagyra építettek, 7 sorban lehetett rajta autókat szállítani, miközben ennek a területnek a hossza kb. 80 m volt. Közben megérkezett a szárazföldről a komp, amit szintén szemrevételeztünk, bár nem ez volt a miénk, majd végre elindult „check in” és a hajógyomor jobb oldalán kaptunk helyet a gépeknek.

A felső fedélzetről már jól látszott a szemben lévő oldal, hiszen csak 5 km a távolság, amit a kompnak le kell gyűrnie a belé költözött kis gépszörnyekkel. Indulás előtt 1 perccel érkezett egy csomagos bringás, aki valahonnan ismerős volt, és még ismerős is lesz, de erről később. Amikor végre elindultunk, akkor szembesültünk vele, milyen jó dolgunk volt a széltől védett kikötőben. Ahogy kiértünk a - Cres-t az Isztriától elválasztó - csatornába, bődületes, kellemetlen szélviharba keveredtünk, kénytelenek voltunk a szép kilátást biztosító ülőhelyünket feladva a felépítmény szélárnyékába menekülni. Ugyanakkor, az addig zárt felhőzeten talált a nap fénye egy kis „lukat” és reményteli fény borította be a környéket.

Azonban amikor észak felé tekintettünk, minden reményünk szétfoszlott, ugyanis Rijeka környékén vigasztalan időjárást láttunk, ami lehangoló volt, de ahogy a mondás tartja: a remény hal meg utoljára és mi próbáltuk életben tartani. A tenger érdekes látványt nyújtott, - ha szépnek nem is nevezném, - sötétkék hullámzó felszínét sok helyen borította fehér tajték.

A szemben lévő oldalon szépen kirajzolódott a délelőtti túra, sport része, az út szerpentin kanyarokkal győzte le a 250 m szintet a tengerparttól, a főútig.

Kikötés után nem tülekedtünk, mindenkit előre engedtünk, és a felső fedélzetről láttuk, ahogy az „utolsó perces bringás” – tetőtől-talpig fehér ruhájában elhagyja a hajót. Végre mi is szárazföldre léptünk, majd hirtelen nekiestünk a 7-8 % meredekségű emelkedőnek, és bizony kellett küzdeni rendesen. Mivel elengedtük a kompról leguruló autókat, emiatt nagyon nyugodt, forgalommentes lett az út, csak a szemből érkezők hosszú sora araszolt lefelé, de látszott, hogy a felüknek csak a következő hajón jut hely. A lassú haladásnak is volt előnye, hiszen tovább lehetett nézelődni, mert kilátás, az akadt a tengerre és Cres-re is.

Néhány perc múlva feltűnt előttünk a „fehér-lovag”, a helyi kerékpáros a hajóról. Ahogy észrevette közeledésünket, felugrott lovára, - akarom mondani vasparipájára – és vadul noszogatni kezdte a lába mozgatásával. Engem elkapott a versenyszellem és a nyomába eredtem, közben Cobranco leszakadt, biztosan videót készített, vagy éppen akkut cserélt, nem tudom az okot, mert próbáltam becserkészni a prédát. Persze közben Ő is, én is meg-megálltunk, de többször utolértem, mikor pihent, ilyenkor nem engedte, hogy teljesen ráfussak, hanem hirtelen tovább indult. Jó kis játék volt, legalább az időjárásról elterelte a figyelmet.

Végül nem lett meg, mert egy útelágazásnál – Baci település felett - megvártam Cobrancot, nehogy elkerüljük egymást. Mivel még volt egy tervezett kitérőnk, mielőtt észak felé vettük volna az irányt. Amelyik irányban jó lett volna, arra 14-15%-ot írtak, a másikra meg csak tízet, így ez utóbbi mellett döntöttünk, ez kb. 200 m magasságban történt. Innen még 50 m szint várt ránk és már fenn is voltunk a D66-os úton, ahol üggyel-bajjal balra – dél felé – kanyarodtunk. Azért üggyel-bajjal, mert tábla tiltotta a balra kanyarodást, ezt a műveletet a másik – a 14 %-os – útról lehetett volna jogszerűen megtenni, de a választás időpontjában nem voltunk ennek a fontos információnak birtokában.

Na tehát, miért is mentünk ellenkező irányba, mint ami logikus lett volna? A Plomin-öböl miatt, ami egy nagy uvala, vagy más szavakkal: hosszú keskeny, a szárazföld belsejébe mélyen benyúló öböl.

Láttunk már ilyet az első és a harmadik napon is, de ez elég látványosnak ígérkezett, emiatt a - rossz idő ellenére – meglátogatása mellett döntöttünk. Alig indultunk el a főúton, már álltunk is meg, reggelizni. Az étkezés nagyon jól sikerült, mert az eső esni kezdett, így teljesen optimálisan alakultak a feltételek, hiszen addig kell enni, amíg jól esik. És nekünk jól esett.

Az indulás után kellemes hátszélben haladtunk, ami visszafelé nyilván ellenszél lesz, de nem foglalkoztunk vele, és nyomultunk tovább, először másztunk egy keveset (13 m), majd mentünk lefelé is (25 m), mindezt közel 5 km alatt.

Mikor a kilátóponthoz értünk, kiderült, hogy beborult, illetve a kilátópont egy étterem terasza, ahová nem lehet bemenni csak vendégeknek. Emiatt próbáltunk másik látópontra fókuszálni, de nem volt teljes a siker, oly’ annyira, hogy zuhogni kezdett az eső. Cobranco ekkor elérkezettnek látta az időt és egy alkalmas pillanatban,mikor senki nem figyelt, besomfordált a tiltott teraszra, csak azért is megcsinálta a videót a hosszú öbölről, melynek végén nem csak Plomin település, hanem egy bazi nagy erőmű is pöffeszkedett.

Miután megnéztük nevezetességet, gyorsan esőálló ruhát húztunk és már húztunk is, hátha sikerül az esőfelelőst kicselezni. Az idefelé kellemes gurulással eltelt – ismerős - utat erős pofaszélben és esőben tettük meg az elágazásig, majd onnan – változatlan feltételekkel - az ismeretlen úton haladtunk erős pofaszélben és esőben. A hőmérséklet nem a nyarat, sokkal inkább az őszt idézte, a hőmérő képzeletbeli higanyszála visszahúzódott a gömb alakú kuckójába, ahonnan csak a kis farkincája látszott ki, ami mindössze a 14-es jelzést verdeste, amikor vacogott.

Az esőben tekerés közben újra láttuk a fehér lovagot, amint egy buszmegállóba húzódva próbálta védeni vértjét a felcsapódó kosztól, szerencsére mi nem voltunk ennyire finnyásak és nem is fehérben tekertünk.

Egy kanyar után elveszett Cobranco, emiatt a brutális forgalomban félreálltam és vártam, és vártam, még mindig vártam. El sem tudtam képzelni mi történt, aztán feltűnt és kiderült leesett a lánca és tolni kellett a bringát, mert a szűk úton nem tudott mellé állni és feltenni. A következő városka a Medveja nevet viselte, itt már lementünk a pompás, apró kavicsos tengerpartra, amiről könnyű volt elképzelni, milyen jól nézhet ki jó időben, de a beleélés után nehéz szívvel tovább kellett indulnunk. A partvidék továbbra is lehangoló látványt nyújtott ebben az időben,némi vigaszt csak a szemközti oldalon útitársunkká szegődött Cres szigetének látványa jelentette

Szerencsére már alig kellet tekerni a csurom vizes aszfalton, hogy elérjük Lovran-t, ami már hamisítatlan üdülő település hangulatát árasztotta. Nagy látványos szállodák, pálmafákkal, egzotikus kertekkel, szóval ez már igen jól nézett ki. Itt Cobranco kiadta a jelszót, meg kell keresni a Lungomare sétányt, mert már nagyon kellemetlen volt a nagy forgalomban haladni. A sétány a maga 12 km hosszával, a tengerparton haladt, és még Ferenc József idejében építették.

Kis keresgélés után rátaláltunk, csak követni kellet a kerékpárral behajtani tilos táblákat, - mivel ez egy sétaút lenne, - de belső kényszertől hajtva figyelmen kívül hagytuk a tiltást. Hosszan tudtunk menni a járdán, ahonnan nagyon jó kilátás nyílt a tengerre, strandokra, hajókra, és persze a szállodákra. Szerencsére a vacak idő miatt kevesen bóklásztak, emiatt jól tudtunk haladni, bár az eső lanyhulásával nőtt a gyalogosok száma. A gyalogút felszíne elég változatos volt, hol lerakott pattintott kőlapokból állt, hol sima betonlapokból hol töredezett beton felületen haladtunk és rázkódtunk rendesen, de ennek is volt előnye lepergett rólunk az esővíz és a néha-néha beszólongató gyalogosok mondanivalója.

Az utunk egy nagyon hangulatos étterem mellett vezetett el, ami annyira megtetszett, hogy be is ültünk ebédelni. A kerthelység tetejét kagylók borították, ami nagyon különlegessé tette a környezetet, jól is esett a pleskavica-csevapcsica kombó, amit rendeltük. Ez két külön étek volt, de mindkettőt megfeleztük, így dőzsöltünk, miközben a mellettünk ülő német család csodálkozva figyelte a mutatványt. A kiszolgálás – étterem fajtájához hűen - gyors volt, az ár szolid, így teljesen elégedetten távoztunk.

A sétányon még néhány km-t haladva értük el Opatija-t, ahol már a parton is óriási, fényűző szállodák sorakoztak, olyannyira, hogy az egyik éttermi része is kitelepült a partra és átvezetett rajta az utunk. Nagyon kellett vigyázni, nehogy fellökjünk egy pincért, vagy vendéget, de szerencsére nem vertek meg a helyiek, de sűrűn emlegették a bringával tilos kifejezést németül. Na, legalább annyit sikerült elérni hosszú évek munkájával, hogy németnek néztek és nem orosznak.

Közben az idő is kezdett magára találni, már nem esett és a felhők kontúrja is kivehetővé vált, ami azt jelentette, már nem is nagyon akar esni. Tehát Opatija, itt a parti útról feljöttünk a fenti útra, hogy a szállodákat és parkokat is szemügyre vegyük. Kicsit úgy éreztem magam, mint Monaco-ban. Tetszett amit láttam, a rendezett szép, stílusos épületek,szökőkutak, a növényzet, de valahogy nagyon idegennek éreztem a helyet, úgy mint Petőfi a nagy hegyeket. Engem valahogy taszít a rongyrázás – na, nem a takarítás -, hanem az átvitt értelme, a kivagyiság, a gazdagság mutogatása, ez nem az én világom, pedig megsúgom, én is milliárdos vagyok, csak szerényen élek. Ezek jártak a fejemben és már mentem volna következő település felé, - csak hagyjuk magunk mögött a nyüzsgést, - Cobranco még sok látnivaló felkeresését tervezte, legnagyobb bánatomra. A Kvarner szálloda parkjában is szétnéztünk – ami tényleg nagyon szép volt –,majd a méltán híres Angolina Villa és kert sem maradhatott ki egy fotó erejéig, és szerencsére már indultunk is tovább. A főutcán hajtva fantasztikus épületek sorakoztak egymás mellett, és mire a városon végig értünk, már az ég, kékje is kibukkant, sőt már az árnyékunkat is láttuk. Nagy megkönnyebbülést okozott, mikor végre elhagytuk a tömény külsőségben tobzódó helyet és ismét a forgalmas úton billeghettünk az autók között. Fél öt felé értük el a Preluk öböl névadó települését, és már feltűnt a távolban az úti célunk,Fiume is a félhomályban.

Az időjárás teljes fordulata miatt, hirtelen a strandra gurultunk, majd bevágtattunk a pompás, bár kicsit hűs habokba. A fürdés megelégedéssel töltött el, - mégsem kell tengervízben való mártózás nélkül befejezni a túrát, - nagyon jó volt, na. Az öböl ezen oldaláról szemügyre vettük a délután bejárt horvát riviérát, és a felette magasodó sziklagerincet,az Uckát is.

Hihetetlenül kiderült az ég, sütött, mit sütött, égetett a nap, szóval nagyon jó zárása volt ez a túrának. Száradás után újra kerékpárra ültünk és megkezdtük az utolsó etapot, az autóig. A hátra lévő kb. 10 km szinte eseménytelenül telt, némi izgalmat csak Rijeka forgalmasabb kereszteződései jelentettek, ahol erősen figyelni kellett, hogy el ne rontsuk az irányt, de szerencsére mindig megtaláltuk a jó utat.

Mikor elértük a kikötőt, már látszott a hegyoldalban a nagy toronyház, ami mellett hagytuk az autót, itt már tudtuk, nem fogjuk elhibázni, hamarosan indulhatunk haza, és kedd reggel már otthon esszük a reggelit. Na, de ne siessünk ennyire előre, mert még le kellett küzdeni azt a 70 m-es szintet, ami az autónak helyet adó parkolót a tengerparttól elválasztotta. Persze azért a küzdeni szót tegyük nyugodtan zárójelbe, mert 8 nap edzés után, nem okozhatott gondot a 7-8 %-os emelkedő megmászása, és nem is okozott. A bringák lemálházása és a lomok elpakolása gyorsan ment, még egy kis vacsorára is futotta az időből, majd az elmúlt hét élményeire gondolva - egy kis szívfájdalommal - elindultunk haza.

A zárszó előtt még eszembe jutott, hogy a 6. részben ezt írtam: „A videót visszanézve tűnt fel, hogy egy másik túrakerékpáros vett üldözőbe és meg is előzött, ez csak azért érdekes, mert 2 nap múlva újra találkozunk majd vele”. Szóval a fehér lovagnak titulált helyi túrakerékpáros volt az, akivel akkor találkoztunk, majd Cresen a szupermarket előtt Cobrancoval kommunikált, Ő volt az, aki a Porozina-nál utolsónak szállt fel a kompra, majd az Isztrián vele küzdöttünk az emelkedőkön és Ő állt a buszmegállóban az esőben. Nem tudom kit érdekelt ez a lényegi információ, de nem akartam elvarratlan szálakat hagyni a történetben.

 Néhány gondolat zárszóként

Ezt a túrát is - mint az előző, közös nyolcat – gondosan, aprólékosan megtervezte Cobranco, több olyan helyen is jártunk, ahova átlagos autós honfitársunk nem jut el, így talán egy kis inspirációt is nyújtott, a film által bemutatott környezet.

Az időjárás bele-bele kavart a tervekbe, emiatt a rögtönzés némi izgalmat csempészett, az amúgy sem ingerszegény túrába, ami tovább növelte az élvezeti faktort. Ha csak egy részt emelhetnék ki, akkor a következőket mondanám:

1. nap, amikor Rijekát megnéztük, majd a lebilincselő látványú tengerparton 100 km-t hajtottunk, 
2. nap, amikor olyan szélben kellett menni, amilyet életemben még nem éltem át,
3. nap, amikor hegyeken edződött szemünk is csak „lesett” a vad tájakon,
4. nap, amikor a Paklenica kanyonban ámultunk, és a Zadar környéki leégett házak tömegén szörnyülködtünk,
5. nap, amikor Cobranco ötletét megvalósítva 6,5 órás kompúttal cseleztük ki a markáns hidegfrontot és így értük el Mali Losinjt, miközben ránk, egy csepp eső sem esett,
6. nap, amikor bejártuk a pompás Losinj sziget öbleit, strandjait, hegyét,
7. nap, amikor keresztülvágtunk az illatos Cres szigeten, és a fantasztikus bárány bordát ettük,
8. nap, amikor a Kvarner öböl Isztria felé eső üdülővárosait csodálhattuk meg, de nem szerettük őket.

Most látom csak, hogy nem egy részt emeltem ki, hanem mindet, hát ebből látszik, milyen élvezetes túra volt, soha rosszabbat.