2. nap (2017.08.20. vasárnap 92km, 1415m szint)

Reggel fél nyolcig aludtunk, én úgy mint akit este jól fejbe nyomtak egy gumikalapáccsal. Az ébredés megrázó élményt tartogatott, nem tudtam mi lehet az a rezgő-zörgő nesz amit hallok, de csakhamar rájöttem mi adja ezt az éktelen hangot, a hőmérő higanyszála vacogott az üvegtokjában. Nem tudom milyen hideg volt, de biztosan a nullához közeli, igaz 1.200 m magasan táboroztuk, így nem is nagy csoda.

Viszont a derült ég ellenére minden por száraz maradt, ami örömre adott okot, hiszen nem kellett a sátor szárítgatásával időt tölteni. Mert időből nem volt túl sok, egy kétezres hágó és több látvány elem volt a tervben, ami előre vetítette, hogy sokáig fog tartani a napi menet. Ébredés után rögtön próbáltam a vércukor szintemet feljebb csalogatni, amihez az otthonról hozott rántott húst és a paradicsomot használtam, majd a végén egy kis süti is lecsúszott, nulladik reggeli gyanánt.

Némi közjáték után a meghozott döntés értelmében 9:45-kor elindultunk a Col de la Cayolle (2.327 m) hágó felé. Ugyan mehettünk volna az Col de Allos (2.250 m) hágó felé is, aminek a kiágazása a táborhelytől kb. 1 km-re volt, de a napi program miatt ragaszkodtunk a Cayolle-hoz. Mert hát mi is volt a terv a hágó meghódításán túl? Hát persze hogy a Daluis szurdok, ami reményeink szerint lenyűgöző látványával vissza fogja idézni a három évvel ezelőtti Cians szurdokban tett látogatásunk emlékeit, hisz a két kanyon egypetéjű ikerpár, ha szabad ilyen „hüje” hasonlatot használni földrajzi tájegységek leírására.

A hosszúra nyúlt előjáték után lássuk a túra eseményeit. Induláskor már feltűnt, hogy sok bringás választotta ezt a hágót, ennek oka a nagyon szép felhőtlen ég és a vasárnap volt. Nájlon bringákon vágtattak el mellettünk a tömegek, amiben 70 +-os bringások is fel-feltűntek. Eleinte még elkelt a meleg holmi, mivel az út első 3 km-e 80 m szintemelkedést tartogatott – ekkor még a nyitott völgyben haladtunk – igaz a további 3 km sem növelte 80 m-nél jobban a gyűjtött szintet. Viszont már az első 3 km-en elértük a Bachelard folyó szurdokosodó völgyét, ahova a nap már nem nyert bepillantást, akármennyire is kíváncsi volt a két vándorra, illetve a vándorok is az infravörös sugárzásra. Kétszer is váltottunk patak partot, nem csak magas falak közt haladtunk, hanem látványos hidak az utunkba kerültek.

A második 3 km végén az addig észak felé vezető völgy gondolt egyet és hirtelen balra, kelet felé kanyarodott. Itt a folyócska a mélyben megirigyelte a Pisztráng dalban nevesített csermely tevékenységét. Na fitogtatok egy cseppet: vagyis halkan zúgott.

A keleti nyitás után a kanyon új arcát mutatta, egy kicsit kinyílt és az eddigi vadsága kissé szelídült. Rólunk is lekerültek a melegítő ruhák és élveztük a ragyogó napsütésben való tekerést, főleg, hogy a meredekség sem volt veszélyes (5-6%).

Az út a bal oldali sziklafalhoz simult és igen keskennyé vált, ha jött egy autó, akkor meg kellett állni, az ütközés elkerülése érdekében. Aztán 1.550 m körül megjelent két szerpentin-kanyar, majd végre adódott olyan hely, ahol Cobranco – hosszú unszolásom eredményeként – hajlandónak mutatkozott a reggeli elköltése végett végre megállni, 11:07-kor. Hát mit mondjak, ekkor már a vércukor neve sem jutott eszembe, nemhogy a szintje.

A megálló a Pont de Garet hídnál következett be, ahol jó 40 percet sziesztáztunk, felvettünk néhány snittet kevésszer-sokszor, mindegy is, és még evésre is jutott idő. Már éppen csomagoltunk össze, amikor feltűnt egy hasonszőrű őrült, csomagos bringás mint mi. Cobranco szóba elegyedett vele, és kiderült német nemzetiségű, de Bécsből indult bringával és az olasz Riviérára tart, emiatt Cobranco jól elmesélte neki a 3 évvel ezelőtti túránk élvezetes tengerparti bringázását, a valamikori vasúti útvonalon épült kerékpárúton, és ajánlotta is neki. A szakállas, szimpatikus, mosolygós, srác sátrat és derékaljat nem vitt magával, ezért azt vélelmeztük, hogy olyan szállásokat vesz igénybe, ahol nem sátorban, hanem ágyon alhat. Még azt is kiszúrtuk, hogy a közlekedési eszköze pedelec (rásegítéses elektromos bringa), hát azzal könnyebb, mint emberi erővel.

Kaja után még hátra is néztünk, és megpillantottuk a mögöttünk lévő hegyen az Allos hágó útját, mikor már jól kigyönyörködtük magunkat a holdbéli tájon, tovább indultuk, mert volt még némi szint a mi hágónkig (780 m). Aztán 1.660 m magasságban elértük az első települést - Saint-Laurent -, ami 3,5 házból állt, valamint egy friss hideg vizű kút alkotta az infrastruktúrát.

Sajnos a kutat körbeállta egy fekete bőrruhás motoros horda, de szerencsére mire odaértünk, már indultak is tovább. 1.880 m magasságban a völgy kiöblösödött, nem csak a szélessége változott, hanem balról bekukkantott egy oldal völgyecske, és a második település is, az úttól balra, Bayasse. Itt az út határozottan dél felé kanyarodott néhány szerpentin – szám szerint 3 - közbeiktatásával, a meredekség egy rövid szakaszon belekóstolt a 10 %-ba, de utána egy darabig kitartott a 8 %-os szinten. Majd a mormoták földjén – erre tábla hívta fel a figyelmet – kb. 4%-ra szelídült az út emelkedése, 3 km hosszban, így megerőltetés nélkül tekerhettünk és kedvünk szerint nézelődhettünk. Egy érdekes – bástyára hajazó – szikla alakzatnál tátottuk a szánkat (1.930 m), „milyen formákat képes a természet alkotni” felkiáltással.

A jobb oldali hegyoldal ekkor már egy ideje szinte teljesen csupasz sziklás lett, csak néha jelent meg egy-egy vörösfenyő, miközben az utunk pontosan dél felé vezetett. Amikor az út, egy hídon a Bachelard-on a túloldalra vezetett 1.950 m magasságban, hirtelen 8% meredekségűre váltott az út és ennek megfelelően kb. 10 kanyarral tette még élvezhetőbbé a túra ezen részét. Aztán még másik három híd esett útba, sőt még bő vizű vízesésben is sikerült gyönyörködni, 2.040 m körül, a Pont de la Cascade hídról.

Ekkor már éreztem, hogy a hosszú éjszakai alvásnak és a késői második reggelinek köszönhetően eltűnt a lábaimból a fáradtság és jó tempóban hajtottam felfelé, néha meg-megállva készítettem a fényképeket. Láttam, hogy Cobranco lemaradt, de betudtam a videózással járó plusz feladatoknak és nem vártam be, gondoltam a hágó már csak 300 m szintben, addig nem történhet semmit. Lelövöm a nem létező poént, nem is történt. Az utolsó 200 m szintnél már a hegyek nagy részét csak szikla és törmelék fedte, a növényeket a gyep képviselte az út mellett.

Valahol 2.223 m magasságban megálltam inni (onnan tudom, hogy van róla fénykép), enni egy puszit, és hátra is néztem, hát látom ám, jön a német srác a nem túl távoli kanyarban, a villany bringával. Gondoltam egyet és próbáltam nyomni, (ez 7-8 km/h-át jelentett), hogy ne érjen már utol, közben azon törtem a fejem, merre járhatott, hogy megelőztük. Végül előtte értem fel a hágóra, és befelé mosolyogtam, hogy csak sikerült a terv, bár lehet Ő nem is akart megelőzni, de nem baj. A hágó mellet leállítottam a bringát és egy sziklakúpról tekingettem le, jön-e Cobranco és kisvártatva fel is tűnt, majd mikor felért, elkészítettük a kötelező fényképeket a hágó táblával, itt hágó-kővel, emiatt is sem ragasztottunk értelemszerűen.

Aztán jött a hidegzuhany, na nem a derült égből, hanem Cobranco érdeklődött a német sráctól a pedelecjének adatairól, Ő kikérte magának, ez nem pedelec, a nagy bumszli hátsó agy, egy 14 sebességes agyváltót rejt, nem motort, egy kic’it ciki volt, hogy nem tudtuk megkülönböztetni a pedelecet a sima túrabiciklitől.

Ezen nem akadtunk fenn, hanem 14:40 körül megkezdtük a déli oldalon az ereszkedést. Az út az első pár száz méter után erősen megindult lefelé de a vesekövem ficergésén éreztem, hogy ez már megint egy rázós lefelé lesz, ahogy a frankoknál már megszoktuk, bár felfelé jó volt. Ebből arra következtettem, az út építői fordított irányt terveztek a bringásoknak, sőt a meteurulógusok is, amit az erős szembeszélből következtettem ki. Az útnak az építők elég keskenyke aszfaltot szántak, de a gyér forgalomban ez nem volt zavaró, jól tudtunk lefelé vágtázni a 7-8% körüli lejtőn.

A látványról is meg kell emlékeznem, fantasztikusan messze lehetett előre látni, merre fog az út vezetni, és az északi holdbéli tájnak nyoma sem volt, jóval dúsabb növényzet – fent, elsősorban fenyő - borította a sziklás hegyoldalakat. Többször megálltunk nézelődni, fényképezni, a szikrázó napsütésben. A Var folyó forrásának helyet adó tavacskát 1.780 m magasan értük el közvetlenül Estenc település előtt, ami csak néhány házból állt, ez a kicsi folyócska aztán néhány km után Nizzánál folyik bele a tengerbe. Lejjebb ereszkedve a Var völgye egy kissé szurdokosabbá vadabbá vált, de igen látványos maradt.
 
Egyszercsak, szinte varázsütésre a völgy oldalfalai meddőhányókká váltak, legalábbis látványra, szürke apró törmelékes valamik mellett haladtunk km-eken át, amin a növények egyáltalán nem tudtak megtelepedni. Saint-Martin-D’Entraunes települést 1.040 m magasan értük el és hiába kerestünk intenzíven ivóvizet, sajnos nem találtunk.

Ezen a településen lehet az Allos hágó felé visszamenni, de közben azért van még egy 2.087 m-es hágó a Champs. Ezen a szakaszon már csak 3% körüli lejtőn haladtunk, és már hajtani kellett az ellenszél miatt, de kit érdekelt, a látvány lekötötte figyelmünket, pedig tartalékolni kellett egy kis figyelmet, Daluis szurdoknak is, amihez erősen közeledtünk.

Végre Villeneuve-D’Entraunes-ban sikerült a szomjhalál árnyait messzebbre hessegetni, ugyanis találtunk csurgót. Továbbra is a Var folyó mellett, illetve annak medre mellett haladtunk, mert csak egy kis erecske képviselte a szinte kiszáradt folyót.

A meder méretéből ki lehetett következtetni a folyó igazi méretét hóolvadás közben. Guillaumes település előtt ismét összefutottunk a német barátunkkal – már vagy harmadszor a hágó után –majd a környéken nagynak számító városkában, a vasárnap ellenére leltünk egy boltot, ahol sikerült a szükséges leveket beszerezni és ha már ott voltunk megtekintettük a városka felett őrt álló fellegvárat is.

Én már teljesen eléheztem öt óra felé jó lett volna ebédelni, a fél 12-es reggeli után, de nem találtunk megfelelő étkezőhelyet, és begurultunk a Daluis szurdok torkába, ekkor már tudtam, itt enni csak a látványosság után lehet, az pedig még jó két óra lesz. A főút a Var jobb partján vezetett, de mi egy túloldali kis utat támadtunk be, mert tudtuk, nem messze lesz egy látványos száz éves híd, azon pedig vissza tudunk menni a fő irányba. Már az út elején fantasztikus színű és formájú alakzatok mellett, között tekertünk, a valaha volt vasút nyomvonalán. Néhány alagút is útba esett és már szépen kivehető lett a szurdok két oldalát összekötő 50 m hosszú híd. Egy "salakdomb"ról sutyiban kattintottam is egy fotót róla.

A hídról számtalan fényképet és snittet készítettünk, a 80 m-es mélységbe csodálattal tekintettünk le, s én konstatáltam, hogy bár piros minden kőzet, de a mederben az északabbi hegyekből származó fehér hordalék található.

A következő részben hőseink szabólegényeknek álltak és megpróbálták elsajátítani a pelenka öltés fortélyait, mivel tű nem volt kéznél, jobb híján bringával. Ez elsőre, meg másodikra is érthetetlennek tűnik, de azért vagyok itt, hogy megvilágítsam a homályba vesző részleteket. Az út a jobb parton halad lefelé – ahogyan már írtam, és sok alagút teszi érdekessé, de ezek az alagutak csak egy sávosak, a lefelé haladók mennek át rajtuk, míg a felfelé jövők kikerülik és a kanyon peremén vezet az útjuk. Cobranco azt találta ki Kiruék túráját látva, hogy mi átmegyünk az alagúton, de rögtön balra kanyarodunk a és megkerüljük az alagutat, kinézünk a peremről, majd újra átmegyünk ugyanazon az alagúton már másodszor, majd jön a következő, így a látványt nem fogjuk elmulasztani, viszont kicsit munkás lesz a megvalósítás, de hát a látvány volt a cél. Összesen 9 ilyen látványos és élvezetes manővert hajtottunk végre, volt dupla alagutas rész is, így szemügyre tudtuk venni az egyre változó képet mutató kanyon minden részletét. A GPS track olyan lett, mint a pelenka öltés, a végén a bringával varrás lovagjaivá is ütött a hirtelen feltűnő Daluis angyal.

Annak ellenére, hogy a Var folyásának irányába haladtunk mégsem lejtett az út hanem elég sokáig emelkedett, ennek az lett az eredménye, hogy az eleinte 60-70 m mély kanyon 100-180 m-re mélyült, az úthoz képest. Fantasztikus arcát mutatta a piros kanyon, hiszen a pihenésre készülő nap, szinte merőlegesen világította meg, éles fényével a szemben lévő oldalt.

Nagy élményt jelentett ezen az úton végigmenni, nagyon megérte a fáradtságot, éhséget, apropó éhség, végre hat óra felé az utolsó öltés végrehajtásakor találtunk épített pihenőt, ahol sikerült az ebédet elkölteni, jól megadtuk a módját 1 órán keresztül ettünk ittunk.

Kaja után elindulva még vagy 2 km-en keresztül dominált a vörös szín, majd a szokásos szürke üledékes kőzet vette át a hatalmat a Var mindkét partján.

A tájat nézve táborhelynek még a szikrája sem látszott, bár a völgy kiszélesedett, a Var medrébe sem lehetett lemenni, így haladtunk tovább még 11 km-t, egészen addig, amíg el nem értük a Var és a Le Coulomp összefolyását, ahol dönteni kellett. A holnapi etap, jobbra a Coulomp völgyében fog folytatódni, oda nem mehettünk, mert tudott volt, hogy az is igen szurdokos, táborhely mentes övezet. A két folyó találkozásánál egy kőfeldolgozó üzem működött a valamikori meder hordalékkúján, az sem tűnt jónak.

Ekkor Cobranco közölte, hogy a Google Earth-ön Ő, még otthon kinézett egy helyet, ami egy olyan alagút maradvány, melynek egyik oldalát befalazták, már csak az volt a kérdés, be tudunk-e oda jutni a bringákkal. Két perc után eldőlt, be.

Ez az alagút a valamikori Var híd folytatása volt, de azt felrobbantották a II. világháborúban, és az újjáépített híd a régi mellé épült, emiatt nem kellett az alagút. Tulajdonképpen egy nagy barlang keletkezett, amibe simán be lehet vinni a bringákat és az útról sem látható sok az egészből.

Azonban még nem volt sötét, emiatt azt választottuk, hogy addig amíg az lesz, elütjük az időt és a Var folyót követve lemegyünk Entreveuax-be, mert ez a 6 km-re lévő település már 3 éve is nagyon tetszett nekünk. Akkor a másik irányból, Puget-Theniers-ből kerekeztünk fel táborhely keresés közben, szintén este felé. A településen megint elámultunk a középkort idéző látványon, és a hegyoldalba épített erődítményen, és arról beszéltünk, nem gondoltuk, hogy valaha visszatérünk ide, ha rövid időre is.

Végül fél 9-kor indultunk vissza a barlangba, csak előtte le kellett győzni azt a 80m-es szintet, ami már nem nagyon hiányzott, de azért 9 körül, a szürkület leple alatt beoldalaztunk a lyukba. A szállás alja teljesen sima volt, hiszen régen autóút vezetett itt, néhány denevért felzavartunk a mocorgásunkkal, de nagyon jónak tűnt a hely, gondolatban be is írtam Cobranco ellenőrzőjébe egy piros pontot. A sátrat nem állítottuk fel, csak bivakoltunk, és reméltük, hogy a denevérek az éj leple alatt ne fognak a hajunkba ragadni (mondjuk erre nem sok esélyük volt). Az esti számvetésnél egy nagyon jó, látványos nap rajzolódott ki, amire még néhány hónap távlatából is jólesően gondolok vissza, elalvás előtt még elintéztük a kötelező telefonokat az otthoniakkal, közben ment az akkutöltés és már aludtunk is.