Balakän 2018 július 26. – a legnagyobb déli melegben

„Azerbajian border. Good luck”. Ez a groteszk felirat díszelgett grúz és angol nyelven a határállomásra vezető úton. A három ország közül, melyet meglátogattunk Azerbajdzsán volt a legnagyobb fehér folt számunkra. Persze hallottunk már Baku fényűzéséről. A toronyházairól és modern épületeiről híres fővárost gyakran szokták Dubajhoz hasonlítani. De mi vár ránk az addig hátralévő nagyjából ötszáz kilométeren? Na ez volt a nagy kérdés! Mit szólnak majd ezek a kedves emberek az útlevelünkben díszelgő örmény pecséthez, no meg úgy hozzánk általában?

A nagyjából tízmilliós szovjet utódállam olajkincseinek köszönhetően gyorsan fejlődő ország. Ezt a tényt az is elárulta, hogy a rázós, kátyús grúz utak után, itt végre tükörsima aszfalton tekerhetünk. Az ország pénze viszont itt sem egyenlő az emberek pénzével, ugyanis az előbb említett ragyogó utakon hasonlóan leharcolt járművek száguldoztak. Nyelvük és muzulmán hitéletük Törökországra hajaz, de buzgóságuk jelentősen elmarad tőlük.

Ma reggel még Lagodehkiben, az utolsó grúz városban fogyasztottuk túránk utolsó lavashiját, majd előkerültek táskánk mélyéről a gondosan őrzött e-vízumaink nyomtatott példányai, s – bár csökkent bizalommal – de annál nagyobb határozottsággal közelítettük meg a város határában épült határátkelőt.

A határátlépés az átlagosnál egy fokkal körülményesen, de végtére is simán ment. Táskáinkban nem örmény csempészárut, csupán drónokat kerestek, s Tomival próbálták Örményországban szerzett emlékeit feleleveníteni. Kevés sikerrel, ugyanis a mindig mindenről részletesen mesélő társunknak ezen a szép nyári napon nem volt jó az angolja.

Végül nem volt több kérdés, így szó szerint megnyitották nekünk az ország kapuit. Ez az elsőre meglepőnek tűnő megoldás, itt azerban nem ismer határokat: minden valamirevaló településre egy díszes kapun át lehet behajtani. Ami rögtön szemet szúrt Grúzia után, az a rendezettség volt. Itt már nem rohangáltak keresztül kasul malacok, tehenek, kecskék, a házaknak voltak rendes kerítéseik, s az utcák többé-kevésbé rendben voltak.

Mióta lejöttünk az örmény magasföldről perzselő hőséggel kell megküzdenünk nap mint nap. Ez ma sincsen másképp, így az országúton való aszalódás helyett inkább egy rendezett park apró pavilonjából szemezünk az arra sétálgató helyiekkel. A nők itt már nincsenek úgy elfátyolozva, mint a törököknél, ez csak az idősebbekre jellemző, viszont nagy meleg ide vagy oda senkit nem látunk rövidnadrágban. Az emberek többsége messziről kerül minket csupán egy tinédzser korú srác sündörög folyton-folyvást körülöttünk. Miután vagy huszadjára halad el meredt tekintettel bámulva Diára, veszi a bátorságot és beül hozzánk. Beszélgetni sajnos nem sikerül vele, ám jó ötletem támad, előveszem a túratervet, s a számunkra kimondhatatlan városneveket próbálom kiolvastatni vele.

- Qax? Muxax? Qabala? – próbálkozom ezekkel a csodás nevekkel, miközben a papíron mutatom leírva is, ám válasz nem érkezik.

A srác zavarodottságából azt vélem felfedezni, valószínű nem tud olvasni, így nem erőltetem tovább a nyelvleckét. Helyette felkerekedünk Tomival és meglátogatjuk a bankot, ahol sikerül amerikai dollárért helyi manatot vennünk. Balakän főutcája akár Európában is lehetne. Tiszta rendezett, olcsó éttermekkel, cukrászdákkal, szépen nyírt fasorral büszkélkedhet, csupán az ósdi Ladák indokolatlanul nagy számából következtethetünk arra, hogy nem otthon járunk. Bár a benzin ára a három ország közül a legolcsóbb (kb. 250 Ft/l), még sincs tülekedés az utakon, a forgalom teljességgel elviselhető.

Úgyhogy megvolt az első benyomás Azerbajdzsánról, most már nem félünk egymástól, úgy érzem megleszünk itt a következő egy hétben is!

Lahic 2018 július 28.

Hosszú idő után ismét megérintett minket a Kaukázus varázsa. Igaz már három nappal ezelőtt – amikor a Gombori-hágón átbuktunk – feltűntek újra méltóságteljes csúcsai, ám eddig – mint valami díszlet, úgy rajzolódtak ki a távolban csipkézett vonulatai. Ha akartunk sem nagyon tudtunk volna közelebb kerülni hozzá, ugyanis itt, Azerbajdzsánban nem nagyon vezetett járható út feléje. Ehelyett kiváló minőségű, ám nagyjából sík terepen kerekezhettünk. Kétszázhetven kilométer alatt nem sok újat mutatott az ország. A kettősséget, amit éreztem, minden falu, vagy akár kisváros egyre inkább megerősítette bennem. A mélyszegénység és a látszatgazdagság keveredett folyamatosan, ahogy a felújított tükörsima aszfaltról nyíló kopott, rögös mellékutcákra pillantottam, vagy ahogy terméskőből újonnan épült, megkapó stílusú házak után egy világvégi kis falu omladozó vályogból épült viskói között kanyarogtunk. Az utakon is ugyanez volt a helyzet: a Grúziából, vagy Örményországból már jól megismert harmincéves, füstfelhőt árasztó diesel marsrutkák (iránybuszok), s a velem egyidős, folyamatosan dudáló és integető utasokkal tömött „kockaladák” között diszkréten vegyültek a fővárosból leruccanó „tízmillás” terepjárók.

Ezt a már-már monoton szakaszt törtük most meg ezzel a nagyjából 20 kilométeres kitérővel. Mint később megtudtuk igazán jól tettük. A sziklába vájt kalandos földúton haladva csak a szokatlanul nagy forgalom sejtette, hogy tényleg vezet valahová, s a szűk kanyon után végre feltárultak előttünk a 1167 méteren fekvő kis hegyvidéki falu házai. „Az azeri Hollókő” – mondtam rá mikor végigdöcögtünk a terméskőből épült jellegzetes főutcán, melyet jobbról-balról kirakodóvásárok garmadája szegélyezett. Lehetett itt mindent kapni a fűszerektől, az emléktárgyakon át az egyszerű, mindennapi tárgyakig. S nemcsak a kínálat volt ilyen nagy, a kereslet is ott sétált velünk, főként helyi, valószínűleg a forró fővárosból felzarándokoló turisták képében. Az azeriek számára Lahic jelenti a Kaukázus kapuját.

Mi viszont nem csupán ezért a kicsiny, de bájos falucskáért tettük meg a kitérőt, ennél sokkal nagyobb terveink vannak. Meg szeretnénk mászni a Babadağot. Ez a 3629 méteres csúcs szent helynek számít az országban, az ide zarándokló népes tömeg úgy tartja, hogy mágikus ereje hozzájárul kívánságaik valóra váltásához. Lahicból viszont még nagyon messze van az alaptábor távban és szintben is, s – mivel innen már nem vezetnek járható utak – ha fel akarunk jutni, kénytelenek leszünk valamilyen fuvart szerezni. Meg is találjuk a szűk főutcácska egyetlen kiszélesedő pontját, ahol a legnagyobb az egy négyzetméterre jutó Lada Nivák száma, s Tomi vezényletével igyekszünk megtalálni a céljárművet. Sikerül is egy jó alkut kötnünk, sofőrünk vállalja, hogy még ma felvisz minket az alaptáborba, s megvár minket, hogy holnap visszatérhessünk vele Lahicba. Mindezt potom 100 manitért (kb. 15 000 Ft) teszi. A bringák elhelyezése okoz még kisebbfajta bonyodalmat, de szerencsére készséges ősz hajú, nagyjából ötvenes éveiben járó azeri barátunk erre is talál megoldást, felajánlja a saját garázsát.

Így nincs mit tenni, bringatúrázóból – a túránk során másodszor – gyalogtúrázóvá avanzsálódva, bepakolunk az öreg Ladába, s kezdetét veheti a 24 kilométeres rettenet. Bár ez a táv még bringával sem tűnik első látásra soknak, keményen megdolgozik az öreg terepjáró és rutinos sofőrje a pénzéért. Gyorsan elhagyjuk a völgyet, s 15-20%-os emelkedőkkel és lejtőkkel tűzdelt földúton robogunk, robajló patakmedreken gázolunk át, majd végül egy széles úttalan kavicstengeren kaptatunk fel a 2200 méteren lévő Gurbanah alaptáborba.

Ahogy sejteni lehetett, nem leszünk egyedül: a viszonylag sík füves placcon előre felállított kék színű lakósátrak és egy öreg épület fogadja a kihívásokra váró zarándokokat. A kavicstenger túloldalán birkanyájak és vadlovak legelésznek. Nekünk hirtelenjében sok is az ember, így a levágott kecskelábaktkól és egyéb állati maradványoktól bűzlő tábortól odébb, egy kiszáradt meder két ága közötti füves „szigeten” állítjuk fel sátrainkat. Itt végre élvezhetjük a magashegy igazi hangulatát és nyugalmát. Vacsorát főzünk magunknak, majd pedig hosszasan csodáljuk az alkony fényeit ezen az idilli helyen.

A Babadağ megmászása 2018. július 29.

Eljött a második nagy hegymászás hajnala. Nem volt mit tenni, mi is beálltunk a zarándokok sorába. Előzetes olvasmányaimból tudtam, hogy a hegyet éjszaka szokás mászni, hogy a felkelő nap fényeit már a csúcs közelében futó hegygerincről csodálhassuk. Így éjjel már nagy mozgás volt a sátraink körül. Volt, aki már este 10-kor nekiindult, de néhányan csak kíváncsiságból jöttek át hozzánk, illetve megkínáltak valami helyi finomsággal.

Mi hajnali 3-ra terveztük az indulást. Koromsötét, holdtalan éjszaka volt. Fejlápáink segítségével próbáltunk a sziklás, szétjárt ösvényen maradni, de alig egy kilométer múlva át kellett kelnünk a nagyjából 3-400 méter széles folyómeder szilái között. Itt aztán többször elvétettük a jelzés nélküli útvonalat. Szerencsére fent a másik oldalon felfedeztünk néhány fejlámpa fényét, így tudtuk merre kell haladnunk. Nagyjából egy-másfél óra alatt értük el az első gerincet. Erős szél fújt és a távolban villámok fényeire lettünk figyelmesek. Ez egy ekkora hegyen nem túl bíztató jel, de a dörgés hangja még nem jutott el hozzánk, így vállaltuk a kockázatot. Nem mondhatom, hogy a legjobb felszerelés volt rajtunk, egyszerű melegítő, alacsony szárú sportcipő, s kis hátizsák, mégis úgy éreztem, hogy mi vagyunk jelenleg a legfelkészültebbek a hegyet ostromló csapatok között. Bevallom kicsit úgy éreztem magam, mint egy osztrák hazai terepen, miközben – hozzánk hasonló – magyar hegymászókkal találkozik. Látja, hogy felszerelésnek, s tudásnak a csírája sincs meg a másik félben, csak a lelkesedés viszi. Aggódik, talán morgolódik egy sort magában, de nem szól. Mert valójában nincs is köze hozzá. A hegyen mindenki a saját felelősségére mászik.

Mi is láttunk teljesen alkalmatlan cipőben, hátizsák, étel-ital nélkül csetlő-botló embereket, akik mintha a Mount Everest csúcsának közelében másztak volna, úgy kapkodtak a levegőért. Akikről sejteni lehetett, hogy nem ezen az éjszakán, de még a holnapi nap során sem jutnak fel, s egyszerűen fogalmuk sincs róla, hogy mire is vállalkoztak valójában.

Mire kivilágosodott mi már jócskán 3000 méter felett haladtunk a nem túl meredek, kopár sziklás gerincen. Az utolsó szakaszra elfogytak az emberek, néhány őrült helyi nomád nejlonponyvából épített kék sátra virított csupán, akik nyilvánvaló üzleti szándékkal tartózkodnak életvitel-szerűen ezen a kopár magaslaton. Hiszen akárcsak Ausztriában, úgy itt is jól jön minden mászónak egy pohár tea, mégha arany árat is kérnek érte. Mi persze nem éltünk ilyen „doppingszerekkel” vizünk volt még bőven, s tudtuk, hamarosan fent leszünk. Hajnali 6 óra 10-kor értük el a 3629 méteres szent csúcsot. A rideg szél és az esőfelhők miatt nem nyújtotta a várt élményt, annak örülhettünk, hogy a csúcs alá épült apró kis sátorban meghúzhattuk magunkat egy pár perc erejéig. Mellette lobogott az azeri zászló, s alattunk a mélyben felfedezhettük az alaptábor kék sátrait, s fényképezőnk zoom-ja segítségével a sajátjainkat is.

Nem sokat időztünk fenn. Hiába vártuk, hogy a hegy derekán bolyongó hatalmas tömeg utolérjen minket, lefelé is csak egy magányos lovas keresztezte utunkat. Pár hegymászó vizet próbált fakasztani a sziklából, inkább felajánlottam nekik a sajátomat. Az fiatalabb mászók többsége még háromezer méter alatt a főgerinc előtti meredek részen ragadt meg, többen lélekben már fel is adták a harcot. Viszont egy idős asszony elszántan baktatott a csúcs felé. A gerincet elhagyva egy rövidnadrágos, színes pólós, folyamatosan vigyorgó bongyor srác köszönt ránk. Már elsőre látszott, hogy ő nem a helyi erőt képviseli, mint később kiderült, egyenesen Csehországból fújta ide a szél. Andréval – mert így hívták – lefelé nagyon sokat beszélgettünk. Ő amolyan egyedi utazó volt, arra és úgy ment, ahogy tudott. Felfelé egy tömött teherautóval hozták fel, ám felajánlottunk neki – ha sofőrünk beleegyezik – beülhet hozzánk a Nivába. Nagyjából 10 órára értünk vissza a táborba. Sofőrünk, akit magunk között még tegnap elneveztünk Schumachernek, örömmel és meleg teával fogadott minket. Nagyon megkedveltük őt, pedig eddig nem igazán volt meg a közös nyelv, csak néhány szóval tudtunk beszélgetni vele. Lefelé már André vitte a prímet, aki valamilyen cseh-orosz keveréknyelven baromi jól megértette magát az ősz hajú azeri sofőrünkkel és készségesen fordított is nekünk. Ettől függetlenül ez a szakasz sem volt könnyebb, mint a tegnapi feljövetel, nagyjából másfél óráig tartott, s meglepve láttam, hogy az alig ötven kilométeres kegyetlen terepen az autó tankjának több mint fele elfogyott. S, hogy igazán izgalmas legyen az utazás, egy zacskó tojást kaptam még az ölembe egy útba eső csirkefarmról. Máig sem tudom, hogy sikerült úgy lejutni, hogy egyetlen egy sem tört össze?

Látszatra nemcsak mi kedveltük meg kedves sofőrünket, hanem ő is minket, ugyanis leérkezés után meghívott minket magukhoz ebédre. Volt ám terülj-terülj asztalkám, nem győztük végigkóstolni a helyi finomságokat. Megismerhettük családját, kedves feleségét és fejformája miatt csak Putyinnak becézett unokáját is. Jókat nevettünk még együtt, miközben finomabbnál finomabb fogásokat kóstolhattunk. Persze nagyon vigyáztunk, ne érintsünk semmilyen kényes témát, így utunk első feléről nem nagyon mesélhettünk. Főleg miután kiderült, hogy lányuk Nahicsevánban, az Azerbajdzsántól teljesen elszakadt, Grúzia, Törökország és Irán közé beékelődött enklávéban lakik, melyet az anyaországból elég nehéz megközelíteni.

Már csak ezért is érdemes volt felmásznunk erre a szép magas hegyre!

• Túra nehézsége: Könnyű
• Túra terepe: Síkvidék