3 nap 2018.08.29. Szerda (74,7 km 1.331 m)

Az előző éjszakára azt írtam, hogy aludtam, mint akit fejbe vágtak, és most nem írhatok ettől nagyon eltérőt, csak ez már a második éjszakára vonatkozik. Igaz ugyan hogy este nagyon csípős hideg volt, de a leves és a jó meleg hálózsák megtette a magáét. Úgy éreztem magam, mint az anyaméhben és jól is aludtam.

Reggel már nehezebb dolgom volt, nem sok kedvem volt kimenni a hidegbe. Nagyon hideg volt. A fölöttünk tornyosuló hegy sokáig nem engedte hozzánk a nap sugarait. Csodáltam, ahogy Cobranco a kamerájával – mint hangyász-sün a termeszvárat – úgy járta körül a sátrunknak helyet adó rozzant szénatárolót. A reggeli látvány nagyon ütősnek bizonyult, az este teljesített szerpentin még alulról is monumentális volt, nem beszélve a körülöttünk elhelyezkedő hegyekről.

Jó sokáig vacakoltunk a pakolással, végül 9:20-kor indultunk neki a 3. napi szakasz teljesítésének. A terv: egy rövid gurulás után a Sottoguda kanyon bejárása, majd Caprile (1.003 m), és környéke, Alleghe (979 m), végig a Cordévole völgyén Agordo-ig (611 m), onnan majd meglátjuk.

Amikor kijöttünk a bringákkal a szénatárolóból és elkezdtünk gyalog leereszkedni az útig, akkor jött éppen felfelé a 15 %-os emelkedőn egy hátizsákos bringás, és kicsit furcsa pillantásokat vetett felénk. A hőmérséklet nem volt túl alacsony a magasság ellenére.Én mégis meg akartam fagyni, emiatt jó sok ruhát magamra húztam. Indulás után szinte nyílegyenesen gurultunk a 10 %-nál meredekebb lejtőn 2 km-t. Majd kelet felé fordult az út és Malga Ciapella (1 458 m) település után értük el a Sottoguda kanyon felső bejáratát, illetve a mi esetünkben a kijáratát. A szabályok szerint ugyanis kerékpárral csak alulról lehet bejárni a szűk kanyont, felülről nem. Valószínűleg a balesetveszély miatt, mert az erős lejtőn veszélyes lenne a száguldó bringa, míg alulról felfelé ez nem okoz problémát az erős emelkedő miatt.

Tovább gurultunk és egy hídon megállva szemügyre vettük a kanyont, ami 10-20 méternél nem volt szélesebb, de azt láttam, hogy igen meredeken megy felfelé. Sőt még azt is észleltük, hogy itt bizony gumikerekes liliputi vonat is van, ez viszi fel azokat, akik nem tudnak, vagy akarnak járni. Innen - a hídtól – még 175 m-t gurultunk lefelé, aztán begurultunk Sottoguda (1.254 m) településre. Itt gyorsan lejjebb vetkőztem, majd megindultunk felfelé a takaros házak között, hogy megleljük a kanyon fizetős bejáratát.

Amíg haladtunk felfelé, sajnos meg kellett állapítanunk, nem csak mi gondoltuk úgy, hogy ez egy jó délelőtti program lesz. Több iskolás csapat mellett is elhaladtunk, komplett nyugdíjas otthonok lakóit előztük meg, aztán elértük a bejáratot a kasszával, ahol újabb tömegek várták, hogy a soruk elfogyjon és persze itt várt a „kisvonat” is. Kiálltuk a sort, kifizettük a fejenkénti 2,5- „One way ticket” - ojrót és már mentünk is be, illetve majdnem, mert a „kisvonat” és az iskoláscsoportok közül több is bevágott elénk. Szerencsére az elején még nem volt borzasztó meredek, így a gyerekeket hamar leküzdöttük és a vonat is hamar meglett, mert megállt, hogy az utasok nézelődni tudjanak.

A szurdok igen látványos volt, az elejétől, magas, függőleges falak határolták a szűk utat, az eget csak egy kis kék csíkként lehetett beazonosítani. Többször megálltunk nézelődni, de figyelni kellett, nehogy a tömeg beérjen, mert a szűk helyen rögtön kialakult a pesti belvárosi feeling. Az út mellett még kis patak is helyet követelt magának, helyenként zúgással adott hangot annak az igényének, hogy több helyre lenne szüksége. Közben elértük a kanyon egyik hírességét a San Antonio kápolnát. Lépten nyomon kis hidakon mentünk át, hol a Pettorina jobb, hol a bal partjára. A fenti hídról látott óriási magasságból lehulló vízesést elérve megálltunk és alulról is megnéztük. A lehulló vízpárától rám ugrott a liba bőre, szerencsére nem gágintottam el magam, így sikerült inkognitómat megőrizni.

A kanyon felső része egy csipetnyit kiszélesedett és brutál meredekre (13-15 %) váltott, ami így megrakott bringával már nem esett jól, de kitekertük, illetve néhol, kitoltuk. Feljutottunk a felső bejárathoz/kijárathoz és konstatáltuk, tényleg nem lehet innen lemenni bringával. Egy kis kapaszkodó után értük el a főutat, ahol már jártunk 1,5 órával ezelőtt.

Az ismert úton legurultunk Sottoguda-ba és a falucska első részén végiggurulva folytattuk utunkat Rocca Pietore felé. Ez a település szinte egybeépült Caprile-vel, ahol nekünk egy kis szorgalmi feladatunk volt a tervekben. Ugyanis a Colle Santa Lucia hágót kellett elérnünk, majd onnan vissza Caprile-be. Rocca Piatore-ban egy tábla balra mutatott sok érdekes helyet, pl. Falzarego, Pordoi, Campolongo, stb. Nem fogtunk gyanút, hogy a Colle Santa Lucia nincs kiírva, és elindultunk felfelé.

Alig mentünk 2-300 m-t már találtunk is egy étterem félét, ahova beugrottunk, megnéztük az étlapot, mivel Cobranconak megfelelő húsos étket nem találtunk, csak tésztákat, és egyéb olasz kajákat, ezért tovább mentünk. Pedig én már bírtam volna enni valamit.

Az utunk 7-8 % meredekséggel haladt a Cordévole folyó jobb partján, persze a víz jóval az út szintje alatt zúgott. Egy hosszú, közel 400 m-es alagút után az út közel vízszintesre váltott és hosszan haladtunk a domboldalban. Közben a folyó túlpartján látni véltük azt az utat, amit kinézett Cobranco, de közelebb sehogy sem jutottunk hozzá. Mi csak tekertünk-tekertünk, átmentünk a Cordévole másik partjára, majd egy jól megtermett szerpentinen is felmásztunk, ekkor már bizonyosak voltunk benne, hogy elkavartunk. Ezen az úton is el lehetett jutni a célhoz, csak jó nagy kerülővel és fölösleges mászással. Ekkor már nem lett volna értelme visszafordulni, hanem menni kellett tovább. Persze a kilátásra nem volt panasz. A Marmolada most a keleti "farpofáját" mutogatta felénk, sőt mi több, a gleccser is beköszönt egy-két pillanatra.

Fent rácsatlakoztunk pár kilométer erejéig a Livinalongo völgyön futó  hágóútra, amely Falzaregot köti össze a Pordoi-al. St.Andraz műemlék templomát érintve végül elértük Cernadoi (1 510 m) mellett  a maximális magasságot. Innen egy sűrű fenyőerdőben gurulva kb. 200 m szintet veszítve jutottunk el a tervezett elágazáshoz. Így 16 km-t tekertünk, míg ha lementünk volna Caprile-be, akkor 5 km alatt juthattunk volna ide és nem 500 m szintet kellett volna legyűrni, hanem csak 300-at.

Itt én már az éhhalál szélén jártam, lépten-nyomon megálltam, ettem egy kis kekszet, ittam egy kis itókát. Már eléggé frusztrált, mert rendes kaját – kolbászt, szalámit, ne adj isten meleg ebédet – nem ettem, de feléltem az étkezések közötti időre rendszeresített száraz tápomat. Ez előre vetítette, hogy ha véletlenül mégis megállnánk ebédelni, akkor estig már nem fog kitartani a nasi.

Az elágazástól még le kellett küzdeni 160 m szintet, hogy végre elérjük a várt kilátópontot. Ez a rész elég meredekre sikeredett, 7-8 %-os kaptatón kaptattunk, és én abban reménykedtem, hogy fent kaphatunk valami ebédet.

A mászás közben egyszer hosszabb időre megálltunk, ahol Cobranco "tanár úr" elmesélte az I. vh. véres csatájának rövid történetét, mely a Col de Lana hegynél történt, ami történetesen pont látható volt onnan, ahol megálltunk. Aztán csak feljutottunk 14:19-re és csak tátottuk a szánkat olyan pazar kilátásban volt részünk. Alattunk terült el Caprile, tőlünk nyugatra a Pettorina völgye, ahol délelőtt voltunk, tőlünk keletre a Civetta (3 220 m), és alatta az Alleghe tó és környéke, a délutáni program színhelye. Lenyűgöző volt látvány, alig bírtunk szabadulni tőle. Nem véletlenül hívják a Col de Santa Luciát az "Alpok teraszának", megérte a kitérőt, még, ha küzdenünk is kellett. 

Egy idő után a szaglóhámon ingerületet kiváltó kaja illat elvonta figyelmünket a retinánkat ért ingerülettől. Meglátogattuk az étteremnek látszó műintézményt, de sajnos újra olasz választék volt, ami Cobranconak nem megfelelő, pedig én már a fakanalat is meg tudtam volna enni. Pingvineztünk egy kicsit a kifüggesztett étlapnál, majd továbbálltunk.

Alig egy km enyhe gurulást követően értük el Villagrande (1 453 m) települést, ami után végre megálltunk enni egy kiépített helyen, már délután háromra járt az idő. Az étkező helyről nagyon jó kilátás nyílott a Pelmo-ra (3 168 m), és persze a Civetta-ra is, de legfontosabb a kalória bevitel volt.

Egy óra ebédszünet után 15:52-kor elindultunk, hogy leguruljunk Caprile-be. Néhány száz méter után értük el Codalonga települést, ahonnan indul az SP638-as út ami a Passo di Giau (2 236 m) hágóra vezet. Mi nem tértünk le, hanem folytattuk utunkat a Fiorentina völgy felé. Közben Selva Di Cadore-ban (1 354 m) vételeztünk jó hideg vizet és már gurultunk is le az először öt visszafordítós kanyart tartalmazó úton, majd amikor elértük a Fiorentina völgyét, akkor szinte egyenesen le Caprile-ba.

A délelőtti program keretében – a Sottoguda kanyonban – a Pettorina folyócska mellett tekertünk, majd a Cordévole völgyében haladtunk felfelé, míg a végén a Fiorentina mellett gurultunk le éppen oda, ahol a Cordévole és a Fiorentina összefolyt. Mi a továbbiakban is követtük a három folyót tartalmazó Cordévole-t, az enyhe lejtésű völgyben, ahol erős szembeszélben vergődve haladtunk, míg kb. 3 km múlva elértük az újabb napi célt, az Alleghe tavat és az azonos nevű városkát (979 m).

A tó létét egy természeti katasztrófának köszönheti, ugyanis a nyugati oldalának hegye – egy földcsuszamlás alkalmával – elzárta a folyó útját és tavat alkotott. A türkiz színű víz nagyon jól harmonizált a felette elhelyezkedő sötétzöld fenyők színével, nem beszélve az ég és a Civetta színével. A tó látványa mellett, érdemes megemlíteni a takaros település látványát is, ódon kis sikátorait, régi épületeit. 

A víz mellé szerettünk volna lejutni, hátha sikerülne fürödni egyet, nem volt annyira egyszerű, mint gondoltuk. Nehezen csak találtunk egy lejáratot, de a víz nagyon hidegnek mutatkozott (aminek mérőszáma: 2/13. Ez egy különleges mértékegység a hőmérséklet mérésére, értelmezése: 2 cm, 13 redő) emiatt kihagytuk a mártózást. Közelről a víz már nem nézett ki hívogatóan, volt benne moszat, vagy mi, és egyébként is zavaros volt. (legalábbis erről sikerült magunkat meggyőzni).

A tó után először enyhe, majd közepes lejtőn gurultunk lefelé a látványos völgyön és mintegy 6 km után értük el Agordino-t (773 m). Megálltunk az SP346-os számú út becsatlakozásánál.

Olyan nagy volt a forgalom, hogy percekig nem tudtunk elindulni, amikor meg igen, akkor néhány száz méter múlva befigyelt egy bolt, ahova azonnal be kellett mennünk. Hát, nem haladtunk valami gyorsan, de legalább a környezet pompás volt. Agordino és Agordó között belefutottunk egy 1,6 km hosszú alagútba, amit szerettünk volna megkerülni a régi úton. De annyi tiltó tábla volt, hogy nem vállaltuk a kockázatot, inkább átmentünk a forgalmas lukon, ami felett kb. 600 m hegy állt.

19 óra magasságában beértünk Agordóba, ahol - vízvételezés közben - megtekintettük a monumentális főteret és az 1800-as években épült templomát. Ez a város jelentősebb volt mindnél, melyeket ezen a völgyön láttunk, erről a főtér, és a környező házak mérete tanúskodott.

A nap hátralévő részében már csak 3-400 m szint leküzdése volt tervben, a Nap-hegységben, ami Agordo-tól DNY-i irányban található és az SP3-as út vezet át rajta. Kisebb nehézség árán megleltük az utat, majd megkezdődött az esti mászás.

Sajnos nem volt más választásunk, lent semmi lehetőség nem adódott táborhelyre, és fogalmunk sem volt, hogy a hágóúton találunk-e valamit. Én teljesen eléheztem, semmi vércukrom nem volt már, szóltam is Cobranconak, hogy ennem kellene valamit, mert különben nem tudok felmenni. Erre Ő egy kicsit feszült lett, úgy gondolta, hogy az én hülye hóbortom miatt – mármint, hogy óránként harapnom kell valamit – nem fogunk táborhelyet találni.

Én megálltam, ő továbbment. Előszedtem a kekszes dobozom, a csokit. Ezt-azt, feltettem a hátsó csomagra. Még mérgelődtem egy sort, hogy vajon a 10. túránkon, miért nem fogadja el, hogy én nem úgy működök, mint ő. Neki elegendő naponta 1-2 esetben enni és akkor is csak a semmit elosztva kettővel. Addig mérgelődtem, amíg a bringa elindult a lejtőn, odakaptam, a nyitott kekszes doboz lerepült, a kekszek szétgurultak, én káromkodtam, teljes volt az idill. Összekapkodtam a kaját. Megettem vagy 4 kekszet 2 kocka csokival, némi kólával leöblítettem és már indultam is tovább. Nehogy én miattam hiúsuljon meg az alvás.

A gyomromba még le sem ért a táp, de valahogy mégis hatott, már semmi problémát nem okozott a tekerés, a 7-7,5 %-os emelkedőn 15%-kal gyorsabban tudtam haladni, mint vércukor-szint nélkül. 10-15 perc múlva értem utol Cobrancot, aki éppen egy ösvényről jött le gyalog, de közölte, nem jó, mert szúrós akác védi.

Ugyan nem voltak jók a kilátások táborhely ügyben, de az alattunk elterülő völgyre, Agordo-ra és a környező pompás, sziklás hegyekre viszont kifejezetten jó volt a kilátás.
Valamikor 20:20 körül az út meredeksége szinte megszűnt, már majdnem örültünk, hogy akkor biztosan laposodik a völgy és lesz hely is, de nem. Az út gerincúttá változott, tőlünk jobbra, meredek emelkedő, balra meredek leszakadás övezte az utunkat.

Felelevenítettük a 2011-es Gampen Joch mászásunkat (a Timmels Joch után), amikor 22:30-ra értünk fel a hágóra és nem volt semmi táborhely, majd vaksötétben gurulva találtunk szállást az erdőben.

Még vaksötétben botorkáltunk, vagy 2 km-t, amikor az úttól balra egy földút nyílott, na több se kellett Cobranconak, már viharzott is be, s néhány perc elteltével hozta a jó hírt, lesz hol aludnunk. A paraszt – lejjebb elhelyezkedő – kaszálójához vezető út közepére lehetett a sátrat letenni, - ennyi sík terület volt csak - ami az úttól sem volt túl messze, de nem volt más választásunk, itt maradtunk. A sátorállítás után én újra ettem egy kis kolbászt kenyérrel, majd keksz, csoki és már mentünk is aludni.