1. nap. Milánó Malpensa Airport – Abbiategrasso – Vigevano. Táv: 50,16 km

Délután 5 óra körül indult a túra Milánó északi repteréről, ahová Dia Budapestről repülővel érkezett, én pedig stílusosan, Svájc felől kerékpárral. A világjárvány miatt jóval nyugodtabb volt az egyébként forgalmas reptér, s jóval szigorúbb is az egészségügyi óvintézkedések miatt. A tavaszi hónapokban szabályosan letarolta Olaszország északi részét a járvány, így talián barátaink nem felejtettek egykönnyen.

Gyorsan búcsút intettünk a repteret övező forgalmas utaknak, s a Ticino-folyó mentén húzódó Canale Villoresi mesterséges csatorna mellett elvezetett kerékpárúton haladtunk dél felé. Milánó megnézése egyébként sem szerepelt most a terveinkben, s ez a bővízű kristálytiszta csatorna bizonyult a lehető legjobb elkerülőútnak. Szinte megállás nélkül haladtunk egészen Abbiategrassoig, ahol egy rövid forgalmas szakaszon értük el magát a Ticino-t, melynek partján találtunk táborhelyet.

2. nap. Vigevano – Tromello – Pieve del Cairo – Tortona – Busalla – Passo del Giovi – GENOVA. Táv: 141,42 km

Mivel Dia járatát még az utolsó hetekben is tologatták, nem tudtuk biztosan, hogy mennyi időnk marad a Genováig tartó 180 kilométeres szakaszra. Tegnap csak 40 km-t sikerült teljesítenünk, ráadásul ma reggel egy kicsit el is tévedtünk a ködös Pó-síkságon, így mentőövnek kiírtam néhány vonatot is, ha nagyon teljesíthetetlennek bizonyulna a következő szakasz. Szerencsére jó erőben voltunk, s a szél sem dolgozott ellenünk, így jó tempóban hasítottunk a síkság rizsföldjei között, melyek egyedülállóak egész Európában. Délután háromkor már Arquata Scrivia városában pihentünk. A síkság itt véget ért, előttünk a Tengeri-Alpok, melyen itt egyszer már átkeltünk, a híres-neves 2005-ös Zürich-Milánó-Nizza túránkon.

Rizsföldek mentén a végeláthatatlan Pó-síkságon

„Irány Genova” – adtam ki a jelszót, miután úgy döntöttünk, hogy nincs szükségünk vonatos segítségre. Átkeltünk a 472 méter magas Passo del Giovi-n, mely anno egyik túratársunkak elég komoly kihívást jelentett, majd egyre növekvő forgalomban értük el az olaszok legnagyobb kikötővárosát. Egy hatalmas dinnyével ünnepeltük a megérkezést.

Városnézésre most sem maradt idő, a kikötőben vacsoráztunk, majd felszálltunk kompunkra, s este 9 órakor búcsút intettünk a szárazföldnek.

3. nap. BASTIA – Macinaggio – Col de la Serra – Albo – Nonza – Plage de Farinole. Táv: 107,9 km

Egy jó fél órás késéssel, reggel fél 8-kor kötött ki hajónk a sziget második legnagyobb városának – a hajóforgalomhoz mérten – szűkös kikötőjében. Felettünk már ott magasodtak Korzika csúcsai, bár a nagyobbakat hófehér felhő takarta. Korzika elég drága sziget – hallottam mindenhonnan, s erre a mai reggeli is ráerősített. Igaz egy kicsi, belvárosi Spar kínálatából válogattunk, a nagyobb boltokig nem volt kedvünk felkaptatni a hegyre.

Az első francia bagett után már duzzadó erővel vágtunk neki Korzika felfedezésének. Első napra annak északi részét, pontosabban az ujjként kitüremkedő Cap Corse félszigetet járjuk körbe. Amíg a félsziget keleti partja viszonylag lankás volt, addig nyugaton igazi tengerparti álomországút fogadott sok-sok kanyarral, emelkedővel és lejtővel. Megálltunk az egyik sziklás strandon és nagyjából két óra hosszat élveztük a hatalmas hullámok erejét.

Délutánra aztán egyre jobban fogyatkozott erőnk, s bár távban már nagyon közelinek látszott a félszigetet lezáró Saint-Florent városa, folyton-folyvást rá kellett jönnünk, hogy még jó pár öböl választ el tőle, melyeket mind-mind egy nagy kitérővel és általában emelkedővel kerülte utunk. Áttekertünk a festői Nonza falucskán, majd a Cap utolsó strandja – Marinola – után kerestünk nyugodt helyet az éjszakázáshoz. Találtunk is egy elhagyatott köves utat, de pechünkre egy helyi mountain bike-os fickó kiszúrt minket, így rövid úton el lettünk küldve a „privát” helyről. Később ezt nem bántunk, mert alig négy kilométer múlva Santa-Maria után az előbbinél sokkal jobb helyet találtuk, s itt már nyugodtan eltölthettük az első korzikai éjszakát. Már itt meg kellett tapasztalunk azt a szomorú tényt, hogy a korzikaiak nem túl vendégszerető népség, s különösen nem a magunk fajta „egyszerű” utazókkal szemben, így a továbbiakban nagy gondot fordítottunk táborhelyeink alapos megválasztására, s büszkén jelenthetem, hogy egy fillér szállásdíj nélkül sikerült teljesíteni a teljes túrát. Ez – a korzikai viszonyokat ismerve – úgy gondolom nem kis teljesítmény!

A Cap Corse nyugati partja lenyűgözött minket

4. nap. Plage de Farinole – Saint-Florent – Oletta – San Silvestru – Prunelli-di-Casacconi – Casamozza – Plage de la Marana – Bastia-Poretta Reptér (közelében). Táv: 76,01 km

Reggel sikerült elérnünk Saint-Florent városát, majd Olettában kellett várnunk egy kicsit, hogy kinyisson a E’Leclerc (ez a kedvenc francia szupermarket-láncom, így semmiképp sem hagyhattuk ki). Sajnos második korzikai napunk borongós, hűvösebb időt hozott, így egyre jobban aggódtam a holnapi napra tervezett csúcsmászásunk miatt.

Dél körül aztán meg is nyíltak az ég csatornái, így egy kis falucska nem működő vendéglőjének fedezékébe húzódva tanakodtunk hogyan legyen a folytatás? Holnapra még rossz időt írt a hegyekben, így döntöttünk: nem folytatjuk ma utunkat fel Haut Asco-ba, helyette itt lent várunk még egy napot. Szerencsére a túra időkerete elég rugalmas volt, így belefért ez a módosítás. Délután megcsodáltunk még egy kis hegyi falvat (Prunelli-di-Casacconi), majd visszatértünk a szűk és forgalmas tengerparti sávra, ahol ismét kellemes napsütés fogadott. Csobbantunk egy jót a tengerben, majd nem messze a bastiai reptértől találtunk alkalmas helyet az éjszakázásra.

5. nap. Bastia-Poretta – Ponte Leccia – Asco – Haut-Asco. Táv: 60,69 km

Bár a hegyek ma reggel is fehér ködben úsztak, nem volt mit tenni, elindultunk feléjük. Az út első szakaszában a sziget legnagyobb folyója, a Golo mentén kaptattunk fel Ponte Leccia városáig a főúton, majd befordultunk az Asco-folyó völgyébe. Eleinte tágas legelőkön haladtunk, majd egycsapásra megérkeztünk a folyó híres kanyonjába, mely hatalmas sziklafalak között tört utat magának. Sokan élvezték a ragyogó idő és a kristálytiszta, kisebb-nagyobb medencékben összegyűlő folyóvíz nyújtotta adottságokat. Asco előtt az út meredeken kikapaszkodott az egyre szűkülő völgyből, házai lépcsőzetesen épültek a meredek hegyoldalba. A település után egy útszéli kis pihenőhelyhez ültünk le ebédelni. Ilyen létesítmények teljesen hiányoznak a szigetről, ez is csak ez ócska összetákolt padféleség és egy elektromos hengerdobból kreált asztal egyvelege volt. Kisvártatva megállt egy autó, s egy köpcös fickó szólt oda nekünk. Mikor kiderült, hogy nem értünk franciául irdatlan haragra gerjedt, s anyanyelvének változatos kelléktárával próbált elparancsolni minket a „privát” helyről (ezt még értettük is). Nem akartunk nagyobb balhét, nem szálltunk vitába vele (nem is tudtunk volna), szép komótosan összepakoltunk és tűrve a káromló szólamokat, elindultunk újabb helyet keresni magunknak. Ám a fickónak ez nem volt elég, hevesen mutogatott, hogy ne a hegy felé induljunk tovább, hanem vissza a völgybe. „Na ez már több a soknál” – gondoltam, s egy határozott intéssel elküldtem „vendégszerető” gall „barátunkat” melegebb éghajlatra. Szerencsére az út olyan szűk volt, hogy megfordulni nem tudott rajta, a tolatás meg bajos lett volna a meredek emelkedőn. Mindkettőnket ledöbbentette az eset, ilyen hangnemben már nagyon régóta nem beszélt velünk senki. Szerencsére az út nemsokára visszatért a folyó partjára, így mi is kipróbálhattuk az ingyenes és nagyon igényes „Asco-strandot”. Volt olyan folyószakasz, ahol úszni is lehetett a csordogáló folyócskában.

Közép-Korzika a hegyek birodalma

Úgy döntöttünk, hogy ma nem megyünk fel a menedékházig, hanem – minden tiltás ellenére – a folyóvölgyben keresünk táborhelyet. Szerencsére ezer méter felett már sűrű fenyvesek fedezékében állíthattuk fel sátrainkat, s – gondolván a holnapi mászásra – időben nyugovóra tértünk.