14. nap. Spiaggia di Mannaena – Cannigione – Portisco – OLBIA – Buddittogliu – Budoni – La Caletta – Sos Alinos – Orosei – Spiaggia di Cartoe. Táv: 130,03 km

Már az elején tudtuk, hogy a mai nap nem lehet olyan nézelődős, mint a tegnapi, így már a korai órákban nyeregben voltunk. Gyorsan végigtekertünk a Smaragd-part – a reggeli órákban még – kihalt üdülőfalvain, majd rátérve az SS125-ös főútra egyre növekvő forgalommal értük el Olbiát, Szardínia második legnagyobb városát. Szegény Dia a város előtti lejtőn megcsúszott egy olajfolton, de szerencsére nem lett komolyabb baj belőle. Az SS125 Palauból egészen a déli parton fekvő fővárosig, Cagliari-ig tart, s most egy pár nap erejéig számunkra is a leggyorsabb, legjobb megoldást kínálta. A nagyváros előtt és után nagyon forgalmas volt, de szerencsére kicsit délebbre már jóval kellemesebb volt rajta haladni.

Szardínián eltűntek az igazán nagy hegyek, helyette a hőséggel és a néhol kellemetlenül dombos tereppel kellett megküzdenünk. Ennek ellenére nagyon jól haladtunk, délig több mint 70 kilométert hagytunk magunk mögött. Budoni homokos strandja melletti árnyékban töltöttük a sziesztát, olyan meleg volt, hogy a homokos parton papucs nélkül képtelenség volt végigmenni, égette a lábunkat. Bosszantó volt, hogy sem Korzikán, sem pedig Szardínián nincsenek a strandokon zuhanyzók, így édesvízben egyre ritkábban nyílt alkalmunk fürödni.

Délután folytattuk a tekerést a hőségben. Tudtuk, most menni kell, ha teljesíteni szeretnénk az útvonalat. A kitérőket és az egy napos gyalogtúrát a repjegy-módosítás elvitte, de arról még nem mondtunk le, hogy az előre tervezett nyomvonalon maradjunk.

Estére így – egy kemény nap után – sikerült elérnünk Orosei városát, majd a napot ma is egy sziklákkal körülölelt csodálatos öbölben töltöttük, s itt is éjszakáztunk.

15. nap. Spiaggia di Cartoe – Dorgali – Passo Ghenna Silana – Baunei – Lotzorai – Tortoli – Arbatax – Biddamanna – Villanova Strisaili. Táv: 105,19 km

Orosei után alapvetően megváltozott Szardínia keleti partja. Az eddig széles, enyhén dombos, végeláthatatlan homokos tengerparttal szegélyezett sík vidéket egy meredek, sziklás part váltotta. Utunk, így hosszan kaptatott felfelé. A délelőtt folyamán több mint ezer méter szintet magunk mögött hagyva végre megismerhettük az olasz sziget másik arculatát is. Ám, amíg Korzikán ezen a magasságon már hatalmas erdeifenyő-példányokat találtunk sűrű erdőségekbe rendeződve, itt továbbra is kopár, sziklás maradt a táj, talán a fű színe váltott vissza sárgáról eggyel zöldebb árnyalatúvá. A hágó után még hosszan haladtunk 7-800 méteres magasságban, többször visszakapaszkodtunk egy újabb vonulat hátára, míg végre szabadon eresztett minket a hegyvidék, s újra megpillanthattuk a Tirrén-tengert.

Szardínia hegyvidéki arcát is megismertük

Már nagyon éhesek és kimerültek voltunk mire elértük Arbatax kikötővárosát. Szerencsére az MD-ben itt is bízhattunk, így az ebéd mellé egy hatalmas adag fagyit is benyomtunk. Itt láthattuk utoljára a sziget keleti partvidékét, délutántól majd’ kétszáz kilométer hosszan keresztezzük majd az olaszok második legnagyobb szigetét. Így a pihenés mellett a fürdés sem maradhatott ki.

Délután öt órára sem akart csökkenni a hőség, de nem várhattunk tovább, indulnunk kellett tovább. Gyorsan elhagytuk Arbatax és Tortoni forgalmas városát, az út kellemetlenül meredekre váltott, így méterről méterre csak hatalmas küzdelmek árán tudtuk mozgásban tartani a gépeket. A kellemes korzikai emelkedők után Szardínia most megmutatta igazi arcát. Öt kilométeren nagyjából ötszáz métert emelkedtünk Villagrande Strisaili városa irányába, s tudtuk, hogy nem lesz könnyű dolgunk a táborhely ügyében ezen a roppant meredek vidéken. Szerencsénkre az út mentén egy kis forrást találtunk, így meg tudtunk mosakodni és vizünk is lett a vacsora elkészítéséhez, megszűnt a kényszer a lakott település elérését illetően. Egy kis mellékúton sikerült némi vízszintes, nyugodt helyre lelnünk.

16. nap. Villanova Strisaili – Passo del Correboi – Fonni – Lago di Gusana – Ovodda – Ortzai – Sedilo. Táv: 105,98 km

Már reggel nyeregben voltunk és folytattuk a sziget átszelését. Tudtuk, ma eljött az a nap, amikor biztosan nem látunk majd tengert, de ezt nem bántunk. A belső-korzikai napok is szép emlékként maradtak meg emlékezetünkben.

Villanova után elértük a domb tetejét, s rövid lejtő után egy kényelmesen széles folyóvölgyben folytattuk utunkat a sziget legmagasabb hágóútja irányába. Az olaszokra jellemzően az igényes gyorsforgalmi út mellett meghagyták a kanyargós, régi, kis utat, így forgalom nélkül végre egymás mellett haladhattunk. Szardínia eddig jóval forgalmasabb volt, mint Korzika, így örültünk, hogy legalább itt a sziget közepén sikerült megszabadulnunk az autók garmadájától.

A hágóút meredeksége nem okozott túl nagy gondot, hamar átbuktunk, s feltárult előttünk a sziget végeláthatatlan belső dombvidéke. Így aztán hol hegymenetben kapaszkodtunk, hol pedig szélsebesen száguldottunk, a kisebb-nagyobb buckákon át.

Fonni városát értük el ebédidőre, majd egy gyors gurulás után a Gusani víztározó melletti erdőségbe telepedtünk le pihenni. Hatalmas nyugalmat árasztott magából ez a hely, sehol egy ember. Mi nagyon örültünk az édesvíznek, hiszen – mióta Szardíniára tettük lábunkat – eddig csak sós vízben volt alkalmunk fürödni. A patakok kiszáradtak a mediterrán nyárban, a folyók a torkolatunknál már túlontúl mocsarasok voltak a fürdéshez, így csak a tenger maradt. S – mint elmondtam – sem Korzikán, sem pedig Szardínián nem voltak kiépített zuhanyzók még a nagyobb strandokon sem.

Így hát lemostunk magunkról minden sót, bár ezt a délutáni órákban meglepetésszerűen érkező eső is megtette volna. Érdekes volt, mert szinte csak felettünk állt a viharfelhő, másutt minden irányban tiszta volt az ég.

Az első zuhéjt még egy buszmegállóban átvészeltük, a második viszont már nyeregben ért minket Ovodda falva előtt. Az esőt orkán erejű szél követte, s a kellemetlen, dombos terepen ez brutálisan megnehezítette az előre haladást. Kezdett már nagyon sok lenni mai nap, de tudtuk, hogy fürödni legközelebb a sziget legnagyobb folyójában a Tirso-ban tudunk, így – a lehetőségekhez képest – próbáltunk haladni.

Paratölgyek között haladt néptelen utunk a sziget belsejében

Ortzai faluban feltöltöttük folyadékkészletünket, így már könnyebb volt legyűrni az utolsó szakasz öt dombját. Tágas réteken, hatalmas paratölgyek között tekertünk, melyek így a délutáni fényekben festői látványt nyújtottak. A várva-várt lejtő azonban hosszasan csak ígéret maradt, a dombok továbbra is kínoztak minket. Az esti órákban sikerült csak elérnünk a Tirso völgyét, s az egyik híd mellett találtunk alkalmas táborhelyet. Az egész napos hegyvidéki tekerés után visszatértünk kétszáz méterre, s – ahogy itt Szardínián lenni szokott – ez azzal járt, hogy visszatért a brutális kánikula. A lassan vánszorgó Tirso is túlmelegedett, az esti fürdés hangulata már nem idézte a korzikai csobbanásokét.

17. nap. Sedilo – Borore – Macomer – Suni – Bosa Marina – Poglina. Táv: 99,44 km

Ma már azzal a nem titkolt szándékkal indultunk útnak, hogy újra elérjük a Földközi-tenger partvidékét, Szardínia nyugati oldalán. Ám jól tudtuk, hogy a vonulatot kettéválasztó Tirso után még bőven akad majd dolgunk a dombokkal. Gyorsan elhagytuk a széles, termékeny folyóvölgyet, s ma is jószerivel paratölgyesek és kiterjedt legelők között haladtunk nyugat felé. Már csak hatvan kilométer választott el minket Bosa Marina strandjától, ezt – terveink szerint – délelőtt magunk mögött szerettük volna hagyni. Így is történt, s a sziesztát már újra strandolással fűszerezhettük.

Bosában bevásároltunk az utolsó, majdnem ötven kilométer hosszú tengerparti szakaszra, tudtuk, hogy Algheroig innen már nincsenek falvak. Az út hangulata nagyban idézte Korzika nyugati partvidékét, ám ez jóval szélesebb és jóval meredekebb emelkedőket tartogató szakasz volt. Szardínia a hőség és a jóval nagyobb meredekség miatt sokkal többet kivett belőlünk, mint Korzika. Az út felkaptatott nagyjából négyszáz méterrel a tenger fölé, s onnan gyönyörködhettünk a változatos sziklaalakzatokban és az ezer színben úszó naplementében.

Bosa színes házai és ódon vára

Este megint nagy szerencsénk volt, találtunk egy bővízű kutat az egyik útmenti parkolóban, így ma is édesvízben fürödhettünk, nem kellett legurulnunk az Alghero előtti strandok egyikére. Az egyik útkanyarulat mellett a mediterrán cserjék takarásában töltöttük utolsó szardíniai éjszakánkat.

18. nap. Poglina – ALGHERO – Alghero-Fertila Repülőtér repülővel: Alghero – Bécs-Schwechat. Bécs-Schwechat – Fischamend – Götzendorf a.d. Leita – Hof am Leithagebirge. Táv: 59,46 km

Alghero városa már alig 10 kilométerre volt táborhelyünktől, ennek is nagy része gurulás volt. Így már reggel megérkeztünk a városba. A 48 ezres lakosságú város jóval kisebb volt, mint ahogy én ezt korábban gondoltam róla. Ez onnan is látszott, hogy nagyjából ötven kilométerrel a város előtt találtuk az első útjelző táblát irányába. Kis mérete ellenrére szépsége bőven meghaladta az eddig látott szárd városokét. Az óvárost övező ezer éves falak egy jellegzetes katalán városkát ölelnek. Nem véletlen, hogy az egyik leglátogatottabb városa Szardíniának. A 16. századi óváros köré épült Alghero híres partfala. Mindig is fontos szerepet játszott a város történelmében. Délen a Piazza Sulisnál kezdődik és északon a Porta a Marenél ér véget. Reggeli után meg is csodáltuk az óvárost és végig is gurultunk a parti sétányon.

Előttünk Alghero

Azonban fontos teendőink is akadtak a városban: kerékpárboltot kellett találnunk a bringák reptetéséhez. Szerencsére akadt két kisebb bolt, így egy dobozt sikerült szereznünk, a másikat pedig egy nagyobb, valószínűleg kismotor szállítására alkalmas dobozból fabrikáltuk össze. Ezekkel a méretes kartondobozokkal azonban már bajos volt közlekedni a kisváros tömött utcáin, így a tengerparti kerékpárutat céloztuk meg. Ettünk még egy utolsó finom fagyit, majd a várostól északra található Fertilia strandját és píneaerdejét céloztuk meg, ahol egy kellemeset pihentünk és fürödtünk még.

Az utolsó csobbanás a Földközi-tengerben

Járatunk csak az esti órákban indult vissza, Bécsbe.

Már este 11 is elmúlt mire újra menetképes állapotba állítottuk a bringákat és kitekertünk a schwechat-i valóságba. Az olasznál jóval hűvösebb időben még egy harmincast bevállaltunk déli irányba, s a Lajta-hegység lankáin táboroztunk le.

19. nap. Hof am Leithagebirge – Donnerskirchen – Oggau – Rust – Mörbisch – Fertőrákos – SOPRON. Táv: 46,61 km.

A mai nap már egy viszonylag könnyű negyvenes várt ránk a Fertő-tó partján Sopron városáig, ahonnan vonattal tértünk haza, Szombathelyre.