1. nap 2019.06.03. Hétfő (90 km 1.040 m)

Reggel, egy kis napfelkelte nézés után már fel is tűntek úti célunk első körvonalai, Cap Corse, majd az első komolyabb település, Bastia is. Figyeltük a hajó lavírozását Bastia öblében, majd kikötés előtt uzsgyi le a raktérbe és sietősen próbáltuk begyömöszölni a táskákba az este felvitt lomokat. Fél 8 körül kihányt a hajó bennünket, mint Jónást a cet. Verőfényes időben próbáltuk elhagyni a kikötő területét, ami nem volt könnyű, mert minden oldalról autók, lakókocsis szerelvények teherautók vettek körül.

Utunk rögtön a vörös kővel kirakott főtérre vezetett, amit Szent Miklósról neveztek el, de Napóleon szobra a túlsó végén ugyanolyan – vagy jobban – hangsúlyos mint a névadó. Hát igen, Napóleon Korzikáról származott és ennek emlékeibe botlik a gyanútlan látogató lépten-nyomon.

Azonnali megoldást kellett találnunk a térkép hiányára. Ugyan még nem volt időnk elveszíteni, mert még nem is mentünk, de a hajón kiderült, hogy az autóban maradt. Olyan korán volt még, hogy semmi nem volt nyitva, emiatt Cobranco áttervezte a programot. Eredetileg az utolsó napon kellett volna Bastiát felfedezni, de ezt megtettük az első nap reggelén, viszont csak az utolsó napi videóban lesz benne, emiatt én is majd ott emlékezek meg erről. Tehát, most ugrok a városnézés utánra, amikor találtunk egy turisztikai hivatalt, ahonnan Cobranco széles mosollyal az arcán és térképpel a kezében jött ki.

Néhány szóban Korzika alakjáról kell megemlékeznem. Akkor járunk a valósághoz a legközelebb, ha elképzeljük, hogy a jobb kezünket ökölbe szorítjuk úgy, hogy az ujjak felénk nézzenek, és a mutatóujjunkat kinyújtjuk felfelé. Így már viszonylag jó lesz a hasonlóság. Akik nem elégszenek meg a viszonylagossal, hanem ennél jobbat szeretnének, azok csapják le a mutatóujjuk két utolsó percét, na ekkor már tényleg rendben lesz minden. Illetve nem minden, gyorsan be kell kötni a sebet, és csak a gyógyulás után áll elő az előbb említett helyzet.

Bastia a mutatóujj tövénél foglal helyet, itt vagyunk most és az első napi program szerint, észak felé haladva, a csonk végén visszafordulva dél felé vesszük az irányt, szinte végig a tengerparton haladva. Induljunk hát!

A korai érkezés ellenére 9:15 körül kezdtük meg a tulajdonképpeni túrát azzal, hogy megpróbáltunk kivergődni a városból észak felé. Eleinte pálmafákkal szegélyezett bringaúton haladtunk, ahol teljesen olyan érzésem volt, mint amikor a Nizzai reptér mellett tekertünk. Aztán a hasonlóság hamar szertefoszlott, mert a bringaút elszublimált, mi meg a sűrű forgalomban találtuk magunkat. Alig mentünk 1-2 km-t, máris egy dugóba szorultunk néhány percre. Aztán, ahogy elhagytuk a nagy várost, a forgalom szolidabb lett és már tudtuk élvezni az ég Cobranco kékségét és az erre rezonáló tenger ezerféle kékjét. Az út a  tenger szintjéhez közel futott, hol magasan, hol alacsonyan, enyhe hullámokkal, kellemesen.

Nem egészen 9 km után értük el Erbalungát, a kis halászfalut, ahol lementünk a kis öböl partjára, és próbáltunk reggelizni a hagyományosnak megmaradt falucskában. Szépnek nem lehetett nevezni, de eredetinek igen. A reggelizés nem volt zavartalan. A hirtelen megduzzadó nézelődők ahelyett, hogy a falut, hegyeket, a tengert – vagy mit tudom én mit - nézték volna, mind belenéztek a számba, vajon mit ehetek. Szerintem még azt is érzékelték, hogy jobb felső hetes tömött. Na, a nézelődő tömegben evés nekem nem esik nagyon jól, ezért idő előtt abbahagytam táplálkozást és szemügyre vettem a környezetet.

Erbalunga után folytatódott az út le-fel jellege, viszont mindenhol látványos részleteket láttunk, emiatt nem volt zavaró. Aztán eljött a fürdés ideje, hisz’ a hajón nem volt zuhany, de Pietracorbara homokos strandja pompás élményeket tartogatott számunkra, illetve nem csak pompásakat.

Történt ugyanis, hogy fürdőnadrágra kellett váltani, de nem volt semmi takarás csak a nádas, ahol az alsógatya levétele közben elvesztettem az egyensúlyomat és legott beletapostam a jobb sorsra érdemes fehérneműt a nád közötti ingoványba. Mérgembe bevágtam dzsuvásba, több is veszett Mohácsnál stílusban. Cobranco megajándékozott a falu nevének – római korból eredeztethető - jelentésével, ami kő és holló szavakból állt. Nekem rögtön leesett, van valami játék, hogy is hívják, na, megvan! Kő, papír, holló, ez az. Nem is gondoltam, hogy ez ilyen régi játék, hogy már a rómaiak is ismerték. A tenger hőmérséklete nem volt az igazi, de összeszorított ajkakkal, – nehogy kitörjön a fogam – simán élvezni lehetett a csobbanást.

Továbbhaladva, az emelkedő útról visszanézve szép kilátás nyílott az előbbi fürdőzés homokos öblére. Egymás után következtek a le-föl menetek, amik között formás öblök látványa fogadott (Marine de Porticciolo, Santa Marina, Marine de Meria). A fürdőzőkből viszont hiány mutatkozott, legfeljebb egy-két ember lézengett a látványos partszakaszokon, hát hiába, még szezon előtt voltunk. Hirtelen a távolban feltűnt egy "sakkfigura",nyilván nem az,csak nagyon hasonlított Akkor még nem tudtam,hogy az "ezernyi bástya" szigetén járunk,és az első ominózus példány már utunkba is akadt. /Tour de Osso/

Az utolsó öböltől kb. 4 km-re elértünk Maccinaggiot,ami már jelentősebb településnek látszott, mint az eddigiek. Itt emberekkel is találkoztunk, igaz ők sem a tengerben, hanem az éttermekben, kávézókban élvezték az életet. Végig gurultunk a tengerparti részen, de fürdésre alkalmas helyet itt nem találtunk. Még javában folyt a felkészülés a szezonra. Nagy markolóval próbálták megtisztítani a plázst, a tenger által odahordott növényi maradékoktól. Kicsit tébláboltunk, majd Bastia felé visszagurult kb. 1 km-t és egy alkalmas helyen a habokba vetettük magunknak.

A víz itt sem volt melegebb, de az aszfalt, - amin keresztül mezítláb meg kellett közelíteni a tengert – az valami félelmetesen forró volt. A talpaknak befelé jól esett a hűs víz. Oka volt annak, hogy újra vizeskedni kellett. Macinaggionál véget ér a parti út és innen egy hágón át lehet átmenni a mutatóujj túlsó oldalára, ott viszont – az út vonalvezetése miatt - fürdésre már nem lesz alkalom.

El is indultunk a hágó meghódítására, na azért nem kell Alpok mértékkel nagy emelkedőre gondolni, olyan 5% meredekség mutatkozott az első négy km-en. Az út 250 m magasságig szinte végig erdőben haladt, a tengerre, Macinaggiora csak néha-néha láttunk rá. Azért egyszer-kétszer megálltunk távolba révedő szemekkel vizslattuk kelet felé a tengert, mert a vízre ülő vékony párafátyolból kezdtek kikandikálni a környező szigetek, köztük – a legnagyobb - Elba. A sziget legnagyobb városa Portoferraio, ami valószínűleg a szigeten évszázadokig folyó vasércbányászat és a kikötő név frigyéből született. Persze nem erről ismerik a legtöbben Elba nevét, hanem amiatt, mert Napóleon itt töltött 10 hónapot első száműzetéséből.

Ahogy egyre feljebb jutottunk az emelkedőn, egyre élénkebb lett a ÉNY-i szél, de az út hirtelen vízszintessé vált, a csapat pedig megállt egy kilátópont kedvéért. Bár a megállás helyén csak kilátás ígéretét hirdető tábla állt, néhány száz méteres séta után észak felé tényleg szép panoráma fogadott.

Még az emelkedőn, az egyik megállás alkalmával az út mellett a mélyben rozsdás roncsok regéltek régi időkről. Nem csak autók, de hűtőszekrények, mikrók, TV-k is sorakoztak a szakadékban. Hát úgy kell nekik, miért pörögnek olyan gyorsan a kanyarban, főleg a centrifugák. A Bükkszentlászló-Bükkszentkereszt közötti kb. 5 km-es erdei úton is keletkeznek minden évben kacifántos dolgok, de azért autók ott sincsenek, sőt tavasszal jönnek az önkéntesek és összegyűjtik a hülyék után, az erdőbe kihordott szemetet. Itt Korzikán biztosan nincsenek önkéntesek, de a nyomokból ítélve, hülyék azért vannak.

Két km sík terep után újra emelkedni kezdett az út, mikor az L’Acqua Tignese völgyhasadékát kerülni kezdtük. Helyenként megint jó kilátás nyílott a tengerre és Cap Corse belső régiója felé. A völgy aljában a buja növényzet ölelésében kis település félét láttunk, érdekes alakú épületekkel, melyek mauzóleumok, temetkezési helyek voltak. Tény, hogy ezen a sziklás helyen nehéz sorsa lehetett a sírásóknak,

Aztán egyszer csak felfigyeltünk egy táblára, amin a „Recyclerie” feliratot láttuk, amit újra biciklizésnek fordítva csodálkoztunk egy sort. Pedig csak egy újra hasznosító műre utalt a tábla, de ez sem volt hihetőbb. mint az előző. Itt a lakott területektől távol, vajon mit hasznosíthatnak újra, talán a szakadékokban lévő szemetet, nem tudom, de nem valószínű, mert azok érintetlenek.

Aztán 300 m magasságban feltűnt Botticella település. Aztán 360 m-en meglett a hágó is ahol két – egymástól 20 m-re lévő – bástya uralta a magaslatot. Apropó bástya, a Genovai időkben majdnem kétszáz megfigyelő pontot építettek körben a szigeten a kalózok érzékelésére, ide a hágóra jutott kettő is két versengő hadúrnak köszönhetően. (Kérek egy bástyát, kettő lett maradhat?)

A hágótól nyugatra magasodó domb tetején egy szárnyaitól megfosztott, de felújított szélmalom trónolt /Moulen Mattei/, a sziget egyik büszkesége. A felvezető rossz meredek út miatt kihagytunk. Fentről fantasztikus kilátást élvezhettünk nyugati és déli irányban, nem győztük kapkodni a fejünket a szebbnél-szebb formák, színek, alakzatok látványa miatt.

Néhány perces időzés után, megkezdtük a félsziget nyugati oldalán futó úton az ereszkedést. A mélykék tenger tőlünk jobbra, balra az – erős napfényben - helyenként zöld színben szikrázó sziklák (csillámpala), és a buja növényzet sötétzöldje érdekes kontrasztot alkotott ami a retinákban mély nyomot hagyott. Egy-egy megállás alkalmával előretekintve a sűrű bozótossal fedett hegyoldalban kirajzolódott a még ránk váró út elhelyezkedése. Eleinte lefelé vezetett, majd néha kemény emelkedőkkel visszakapaszkodott az elhagyott magasságba.

A hágóról (363 m) legurultunk 20 m-re, majd felmásztunk 200 m-re, újra gurulás 30 m-re, majd mászás 140 m-re. Végig félelmetes kilátással. Az első napi erőlködéstől Cobranco lábát majdnem foglyul ejtette a „göre”, ami a rossz májusi időjárásra vezethető vissza. Mert Cobranco nem akkor megy edzeni, amikor tudja, hogy közeledik a Korzikai túra, hanem amikor jó idő van. Májusban viszont nem volt. Én viszont akkor járok tekerni, ha tudom, hogy közeledik a túra, az edzéseken „görét” lerázom, nem is viszem magammal ilyen hosszú útra.

Az út mellett hosszan sorakoztak a kripták, némelyik villának is elment volna mérete miatt. Fél hét magasságában szembesültünk azzal, hogy a tervhez képest elmaradásban vagyunk. A magas sziklás út miatt táborhelyre semmi esély nem kínálkozott, a kinézett táborhely elérhetetlennek tűnt Cobranco lába miatt. Pedig fontos lett volna elérni, mert a következő napi etap adott, fix pontra kell érnünk.

Elértük a kb. 50 évvel ezelőtti emberi hülyeségnek állított emlékművet, a Marine de Scala azbeszt bányát, aminek meddőjét, annak idején a tengerbe öntötték, mert így tűnt olcsónak a termelés. A környék jó kis öbleibe a tengeráramlás visszahozta a veszélyes anyagot, elszínezte a plázsokat, és egészségügyi problémákat okozott, majd a bányát bezárták, de az épületei ma is állnak. Mikor a félig elbontott hegy alatt gurultunk, Cobranco azt mondta, lehet, hogy szerencsénk lesz és Albóban a tengerparton fogunk tudni táborhelyet találni. A bányától kb. 3 km-re – mikor megkerültük a hegyet – már láttuk Albót, az út erősen lejteni kezdett, és feltűnt a feketére színezett öböl is.

Kis kerinbókálás után - 19:45 körül - legurultunk a tengerpartra, amit 6-8 cm nagyságú, fekete, gömbölyded kövek borítottak. Az öböl felett egy felújítás alatti bástya figyelte, amint jobbra balra ténferegve mérjük fel a helyszínt. Végül Cobranco jelölte ki a sátor helyét, egy partra vetett hajó melletti kis füves területen.

A hajó túloldalán budinak kinéző butyka éktelenkedett, de miután Cobranco benézett, én már elnézést is kértem a pompás épülettől, hiszen bent angol WC folyóvízzel, csap, kézmosó, WC papír látványa fogadta. Kicsit odébb, vagy 30 m-re egy kis büfé és a hozzátartozó terasz, székekkel próbálta felhívni magára a fáradt vándorok figyelmét, amit sikerült is és bevettük magunkat. Megfőztük az elmaradhatatlan Dörgicsei csibelevest porból. Ettünk egy kis otthoni rántott húst, miközben a nap is lement. A vacsorázó hely felett kb. 30 m-re légvonalban utca húzódott házakkal, néha egy-egy ember jött, ment, lenézett, úgy tűnt nem nagyon zavarja őket, hogy –két átmeneti migráns – nagy csomagokkal az ő beach-ükön hegyel. Vacsi után, szinte tök sötétben felállítottuk a sátrat, némi kis fogmosás, akkumulátor töltögetés és egy nagyon látványos nap után már nyugovóra tértünk.