Amikor újra előbukkant a csodálatos kék színben pompázó tenger, akkor már Saint-Florent házait is megpillantottuk.
2. nap 2019.06.04. Kedd (93 km 1.614 m)
Reggel 7 óra környékén kezdtünk éledezni. Cobranco hirtelen kiugrott a sátorból, kezében a kamerájával és fél órára eltűnt. Nem tudtam elképzelni hova lett, még az is megfordult a fejemben, hogy beült a pompás toalettre és rögzíti az eseményeket. Mert bizony-bizony, már fenyegetőzött ezzel. Szerencsére nem erről volt szó, hanem bejárta a környéket és felvette a tengert, a hegyeket, az épülőben, (felújítás alatt) lévő Genai tornyot, a kis települést, a WC-t, a természet-károsodott partot. Egyszóval mindent, ahonnan fotonok juthattak a kamera képérzékelőjére.
Mire végre kimerült az első akkumulátor, és elfogyott a megörökítendő részlet, összepakoltunk, és megkezdtük a második napi túra teljesítését. A terv értelmében a Cap Corse nyugati oldalának végéig kell hajtanunk Saint-Florent településig, utána bevesszük magunkat a szárazföld belsejébe. Itt némi mászás közbeiktatásával egészen az L’Asco kanyon bejáratáig kell eljutnunk, majd a kinézett kempingben egy sátorhelynyi rész elfoglalása szerepelt a feladatok között.
A sok lomolás után 8:40-kor sikerült elindulni. A Cap Corse-on megszokott tagolt, csipkézett partvidéken hajtottunk egészen az 5 km távolságban egy magaslaton elhelyezkedő Nonza településig, ahol Cobranco felszaladt a város fölötti hegyormon ékeskedő bástyához szétnézni. Én addig a bringák mellett ácsorogtam és a mélyben hosszan (kb. 1 km) húzódó pompás tengerpartot fürkésztem.
Fentről legalábbis pompásnak nézett ki a szürke kavicsos plázs, de tudtam, hogy ez – az éjszakai szállásunkat nyújtó Albo-i beach után – a második azbeszt miatt károsodott tengerparti szakasz. Ahol a tenger vize érte a köveket, ott teljesen fekete volt, a száraz részek szürkék. Ezekre az emberek fehér kövekből mindenféle szöveget raktak ki, amiket jó 100 m magasról olvasgattam. A falu hagyományos, mondhatni régi képét mutatta, ezeken az épületeken nem látszott a modern ember keze nyoma.
Cobranco negyed óra múlva előkerült, és már mentünk is tovább a látványos tengerparti úton. A károsodott part Nonza után néhány km-rel véget ért. Innen 110 m magasról egészen 9 m-ig gurulgattunk lefelé, majd Negru települést –, ami egy széles völgyben kukucskált – körbekerekeztük a hegyoldalban.
10 óra magasságában, Pescatoja település mellett egy finom homokos strandra leltünk, amit fürdési szempontból Cobranco azonnal szemügyre vett. Végül a csobbanás elmaradt, mert még hosszú út állt előttünk. Innen nem messze a tengerparti út – egy rövid 6-7 km-es szakaszon – bevitt minket belsőbb tájakra, ugyanis a parton olyan nagy szikla foglalta el a helyet, hogy az út építői jobbnak látták megkerülni. Itt kaptunk egy kis ízelítőt Korzika belső régióiból, jelen esetben Patrimonio borvidékből.
Amikor újra előbukkant a csodálatos kék színben pompázó tenger, akkor már Saint-Florent házait is megpillantottuk. A város 24 km-re volt a szállástól, de csak 11 óra körül értük el, mert több helyen meg-megálltunk és a tájat csodáltuk, fényképeztük. A város előtt 1 km hosszan húzódott az apró kavicsos strand, ahol egy teremtett lelket sem láttunk, és ezt kihasználva átvettük a fürdő „bugyingókat” - Ciccolina után szabadon -, bár itt nem, de az öböl túlpartján terveztünk csobbanni.
A fürdőhely után rögtön beestünk Saint-Florent-ba, ami málló vakolatú ódon házaival rögtön Itália régmúltjába repített, annak ellenére, hogy jelenleg a frankok birtokolják. Persze nem kell félre érteni, sok pompás állapotban tartott régi épület húzódik a tengerparti, belvárosi részen, kifejezetten jó benyomást tett rám a hely.
Több programpontot is szerettünk volna itt kipipálni, voltak látvány-ügyiek, élelmezés-ügyiek és balneológia-ügyiek.
Első körben a citadella megtalálását tűztük ki, amit a táblázás ellenére megtaláltunk. Illetve ez így nem igaz, mert csak Cobranco találta meg, hiszen olyan tömeg gyűlt össze a szűk sikátorban, hogy a gépeket le kellett állítani egy kis - éttermekkel szegélyezett - téren és Ő gyalogosan bevette az erősséget.
Ezután „a” bolt megtalálásának szenteltük erőinket, időnket, és egy Spar formájában siker is koronázta erőfeszítésünket, ahol – mivel e sziget belsejébe tartottunk, ahol ritkábbak a települések – több napra bevásároltunk, főleg folyadékot.
Ezután már csak a reggelit kellett elfogyasztani délben, és meghallgatni a történelem e városhoz fűződő dolgait, de ehhez találni kellett egy kellően jó kilátást kínáló helyet. A kikötőben ennek megfelelően keringtünk, mint gólya f.. a levegőben. Végül a nagy sziklákból épített hullámtörő tetején elköltöttük a madár látta madár alkatrészeket (ha valaki a rébusz miatt lemaradt volna: négy napos rántott csirke falatok).
Mikor ezzel is készen voltunk, már csak a kedvenc szórakozásunknak szerettünk volna hódolni, amihez egy csobbanó helyre volt szükségünk. A kikötő környékén nem találtunk megfelelőt, ahol bejöttünk a városba az sem volt jó, mert visszafelé kellett volna menni. Így hát D-DNY-i irányban próbálkoztunk, amerre láttuk a plázs nyomát, ahol az L’Alisio folyó a tengerbe ömlik. A helyi népek egész lagúna rendszert ástak ide, amin nehéz volt átkelni, főleg, hogy még kerítések is nehezítették a helyzetet. Végül másodszorra csak megtaláltuk a leágazást, és egy lezárt magán strandot, ami a sok növényi maradék miatt nem volt tökéletes, de a homokos, sekély öbölben hűsölni megfelelőnek bizonyult.
A víz még egy kicsit hűvös volt, de a levegő meleg, É-ÉK felé a város pazar látványt nyújtott, amint a sötétkék vízből kiemelkedtek világos épületei. A fürdőzést 12:40-13:20 között kiélveztük, majd nekiláttunk a San Stephano (368 m) magas hágó „leküzdésének”.
Már indulás előtt látszottak a határozott hegyek, amiken át kellett kelnünk, persze nem számítottunk 8-10 %-os emelkedőkre, de a magas hőmérséklet nehezítette az előre jutásunkat. Többször álltunk meg inni, mint pihenni.
Ahogy haladtunk, kiderült számomra, hogy itt nagy tudású szürkeállományban gazdag, éles képzelőerővel megáldott emberek lakhattak régebben, amikor a település neveket kitalálták. Csak egy kis ízelítő, három egymás utáni lakott terület neveiből: Oletta, Olmetta, Omletta. Ez igen ez a változatosság gyönyörködtet. Én azért elvártam volna, hogy Omlettában megvendégeljenek valami rántotta félével, de semmi, pedig a név alapján…
Azért írok ilyen hülyeségekről, mert a táj nem volt igazán „ütős”, egy növényzettel dúsan ellátott karszt fennsíkra tartottunk, ahol csak zöld dimbeket-dombokat láttunk. Persze nem volt rossz, de az elmúlt másfél nap fantasztikus környezetéhez képest kicsit fakó volt a látvány. Egy kis színt, csak a sárgában pompázó bokrok vittek a mindent elborító zöldbe, meg persze mindent beborító illatokat. Hátra felé pedig a tengert csodálhattuk, de csak időlegesen, ahogy haladtunk egyre beljebb, úgy veszett a távolba.
Omletta után kb. 1,5 km-rel értük el a hágót, egy hatlyukú körforgalomnál, ahol kiderült, lesz egy kis fakultatív program, mondhatni kitérő. Ugyanis a Le Bevinco folyó vájta szurdok hívogatva integetett felénk. Mi pedig nem tudtunk a szíves invitálásnak ellenállni, még akkor sem, ha először le kellett gurulni, majd vissza kellett jönni a körforgalomhoz.
Azt kell mondjam igencsak megérte az időt és a fáradtságot, a látványos szikla kanyon, de az út nem veszélytelen. Szélessége egy normál út egy sávjának felel meg és annak ellenére van forgalom, hogy a túloldalon új szélesebb utat építettek a sok baleset miatt, amiknek szomorú mementóit, roncsok formájában megfigyelhettük a mélyben. Végül 2 km-t mentünk lefelé ami alatt 70 m szintet vesztettünk, ami nem tűnt soknak az élvezethez képest. Ha onnan még 3 km-t haladtunk volna akkor Bastia-tól délre a tengerparthoz közel bukkantunk volna ki a hegyek közül.
Mikor kigyönyörködtük magunkat, visszamászás közben forrásra leltünk és megtöltöttük a kulacsokat, majd a körforgalomnál D-i irányban haladtunk tovább az 5-ös úton. A cél, a Bigorno hágó felé, aminek magassága a hágó-táblázatunk alapján 885 m. Menet közben visszatekintve szép formák rajzolódtak ki a tengerparton Saint-Florent irányában. Egy közbülső hágónál megálltunk - San Michele (466 m) – ahol megtekintettük a sziget egyik büszkeségét,a kétszínű (zöld és fehér) kövekből román stílusban a Pisaiak által 11-sz-ban épített, meglepően ép templomot.
Murato-t elhagyva, az út délnek fordult és tiszta Bükk érzés kerített hatalmába: mindenütt sűrű erdő, az útról a kilátás is lecsökkent miattuk. Csak keringtünk, amerre az út vitt. Ebben a sűrű erdőben, hirtelen páfrány-ligetek szegődtek mellénk hosszú kilométereken keresztül, ami azért meglepő egy mediterrán szigeten 600 m magasságban. Cobranco tudta erre a magyarázatot, ezen a tájon sokat felhős, ködös az idő, ami kedvez ennek a növénynek.
Aztán 700 m magasságtól egyre inkább ritkulni kezdett a sűrű erdő és látni engedte az alattunk elterülő tájat. Cobranco éppen az edzettségről tartott előadást, amikor előttünk egy fél méter magas mozgó botot vettünk észre az úton. Közeledve azt láttuk, hogy ez a „bot” tekergőzik is és nem egy valami, hanem kettő. Két kígyó nászának lettünk szemtanúi, miközben mint a habverő a robotgépben pörögtek egymásra tekeredve. Rögtön beugrott Ady Endrétől a ’Kígyónász az aszfalton’ című vers. (Még jó, hogy ilyen művelt vagyok irodalomból (is)). A kígyók közben befejezték, vagy csak abbahagyták a bemutatót és rángatózva eltűntek az út menti fűben, mi meg csak néztünk, mint Rozi a moziban, ilyet még nem láttunk.
Cobranco kérdezte, hogy szerintem mérgesek voltak-e, bár a kígyókat nem ismerem, de biztosan mérgesek voltak. Én is az lettem volna, ha ilyen tevékenység közben „hüle” bringások jelennek meg.
800m-en elfogytak nem csak a fák, de a bokrok is törpévé változtak emiatt fantasztikus kilátással ajándékoztak meg É felé, arra, ahonnan jöttünk. Azután 885 m magasságban (18:05 körül) elértük a Bigorno hágót, ahonnan lebilincselő látványban volt részünk arra az oldalra, amerre további utunk vitt, a Golo folyó völgyére és a Gránit hegység távoli vonulataira. Úgy tűnt, innen az utunk már lefelé visz, de a gyűrött táj miatt csak korlátozott távolságon látszott további a vékony szürke vonal, amit követnünk kellett.
Addig nézelődtünk, amíg egy Citroen C15D típusú személy gépjármű elénk vetődött, volánjánál egy matrónával, a hátsó traktusban birkákkal és araszolni kezdett lefelé kb. 23 km/h sebességgel. Kénytelenek voltunk megvárni, hogy eltávolodjon, mert a keskeny úton nem mertük volna megelőzi az éltes sofőr által irányított szállító járművet.
Mikor úgy ítéltük meg, hogy elegendő előnyt adtunk, akkor megkezdtük a gurulást, ami csodálatosra sikeredett, jó minőségű úttal, fantasztikus kilátással, megfelelő lejtéssel, nagyon élveztem. A birkás autót igen hamar utolértük, meg is álltunk szájat tátani egy kanyarban néhány percre. Volt időm szemügyre venni K felé a távolban, talán Capralia szigetének elmosódott körvonalait és az alattunk elterülő falvakat is, amikről ekkor még azt gondoltuk, á nekünk nem arra kell majd menni.
Újra a gurulásé és az élvezetes látványé lett a főszerep. A távolban – tőlünk DNY-ra – feltűnt egy nagyobb település, méretes templommal, de mi éppen az ellentétes irányba haladtunk, fogalmunk sem volt merre vezet utunk, hiszen térkép nyista. A GPS-en megnéztem és láttam, hogy a hágó névadó településén (Bigorno 675 m), jobbra kell majd kanyarodnunk és ekkor már látszott, az előző templomos településen (Lento 667 m) át fogunk gurulni.
A Bigorno-i lekanyarodás előtt sikerült vizet vételezni egy út menti forrásból, majd a rosszá váló úton hirtelen megint utolértük a bárányos autót, aki nagyon előzékenyen egy kanyarban félrehúzódva elengedett minket. Az út minőségének romlásán kívül semmi nem változott. Főleg a látvány nem, amivel nagyon elégedett voltam és nem csak ezzel, hanem azzal is, hogy egész nap alig-alig találkoztunk autóval, ami nyugodttá tette a napunkat. Lento-t elérve egy kisebb emelkedőt hágtunk meg, majd kisebb gurulás, ami után jelentősebb mászás következett 634 m-ről Canavaggia (714 m) településig, ami már nem teljesen esett jól a sok gurulás miatt leesett pulzus miatt.
Canavaggia-t 19:20-kor hagytuk el, ami annak a fényében, hogy el kellett érnünk a campinget és még kb. 25 km volt hátra, nem kecsegtetett túl sok reménnyel. Az út jellegét továbbra is a lejtő adta, de volt néhány nem túl hosszú gonosz emelkedő, majd újra lejtő és így tovább. Aztán elértük a „mini Stelvio”-nak nevezett részt, ahol alattunk néhány 180 fokos visszafordítóval győzte le az út a nagy szintet.
Itt nagy élvezettel gurultunk és azt gondoltuk, hogy most már csak lejteni fog az út a Golo völgyig, hiszen mi oka lenne az emelkedésnek, mikor kb. 215 m-ig kell lejutnunk. Az út tervezői nem így gondolták és sikeresen beletettek még egy 45, majd egy 55 m-es emelkedőt, és mindkétszer 300 m fölé tornázták a magasságot. Ez a két mutatvány nem segített abbéli tervünk végrehajtásában, hogy minél hamarabb elérjük a campinget.
Végül leértünk 20:15-re a folyóhoz, ahonnan már csak 7 km-t kellett volna mennünk. Ha jó irányba fordultunk volna, de ez az egyszerű manőver nem lett teljesen sikeres, illetve egyáltalán nem. Szerencse a szerencsétlenkedésben, hogy hamar észrevettük és irányba állva az L’Asco völgyön leküzdöttük az ominózus 7 km-t és 21:00-kor beestük a campingbe.
Közben a völgyön találkoztunk egy bringás házaspárral, akik magyarul köszöntek, mikor megtudták honnan jöttünk, ugyanis előző héten voltak a Donau Radwegen, és Passau-tól egészen Budapestig mentek.
A campingben természetesen már nem volt recepció, de egy barna bőrű (vagy csak sötét volt már) hablegény mellénk penderült, mondta, hogy foglaljunk sátorhelyet, és majd reggel rendezhetjük a számlát. Mi ezen felbuzdulva foglaltunk is egy jónak kinéző helyet a fák alatt, hogy következő napon árnyékban legyen a sátor, hiszen üres bringás délelőttöt tervezett a tervező. Ezután visszamentünk a bejáratnál található asztalos, pados részhez ahol már tök sötétben megvacsoráztunk, majd fürdés és alvás következett.
A nap második fele hihetetlenül jó volt tájügyileg, időjárásilag pedig az egész nap tökéletesre vizsgázott. Az útvonal nagyszerű volt, a választás Cobrancot dicséri, meg én is.