Kérjük támogasd azzal az oldalt, hogy a reklámblokkolókat kikapcsolod. Köszönjük!

Ahonnan a budapesti tüzijáték is látszik...
  Meglátogattuk a szlovákiai Magasmajtényt a legmagyarabb tót falut.
A hónap megyéje: Pest vármegye
  Pest megyei kerékpártúra ajánló.
Csalomjai pusztatemplom kerékpártúra
  Egy kellemes, fél napos kerékpártúra az Ipoly völgyében.
Shimano Cues tartós teszt 2. rész
  Tapasztalataim 2500 km után.
Hármas határ kerékpártúra
  3 ország, 11 kastély, 3 túra nap.
prev
next

 ejjel nappal korzika 04 09

 Sajnos hirtelen szertefoszlott a giccses érzés, mert az útnak vége lett, mint a botnak.

3. nap 2019.06.05. Szerda (86 km, 1 104 m szint)

Már 7 óra körül felébredtünk, mire kilestem a sátorból, Cobranco már mindent (is) levideózott (kétszer), ami a kempingben érdekes volt, meg ami nem azt is. Nem kapkodtunk a csomagolással, mert semmi szükség nem volt erre. Erről már az előző napi események megörökítésekor említést tettem, ugyanis üres bringás etap volt a cél. Mégpedig az L’Asco kanyonban szerettünk volna látogatást tenni. Azért málházást mégsem hagytuk ki teljesen, mert le kellett szedni a táskákat és be kellett tenni őket a sátorba. Csak az én bringámon maradt fent a baloldali szütyő, ami elnyelt némi ennivalót, és bőven folyadékot. A sátrat behúztuk a fák közé az árnyékba, hogy a napsütéstől óvjuk. Mivel a kajánk is benne maradt, nem szerettük volna, hogyha a saját lábán jött volna elénk a kéksajt, kézen fogva az „R”hússal, mikor visszaérkezünk.

ejjel nappal korzika 04 01

A jó hosszú előkészület után 9:18-kor hagytuk hátra a sártat. Kihajtottunk a kempingből, át a túloldalon lévő parkolóba, majd megálltunk, mintegy 45 m haladás után. Mondhatom, hosszú túra volt. Na, nem a fáradtság okán vesztegeltünk, hanem itt volt egy teknősfarm, ahol – meglepő módon – teknősöket mentettek, Mivel azonban zárva volt, így végre a terv végrehajtásába kezdhettünk. Ami mi is volt? Pár sorral feljebb már emlegettem az L’Asco kanyont, amit fel akartunk fedezni, aminek tulajdonképpen már a bejáratánál voltunk, hiszen a kempingtől feljebb 1-2 km-re kezdődött az érdekes rész. A kanyonban fel akartunk menni addig, amíg lehet, de tudtuk, hogy végigmenni nem lesz időnk. Ez mindenképpen zsákutca, ha fel tudunk menni, ha nem, mivel nem vezet az út sehova, hanem 1.470 m-en Haut Asco-nál véget ér. Emiatt ugyanazon az úton jövünk majd vissza a kempinghez, amin felfelé megyünk. Ott, a völgy végén már karéjban állnak jobbról-balról, szemből a 2.000 m-nél magasabb sziklák és a még nyár elején is havas csúcsok, élükön a Monte Cinto (2.706 m). Tehát a Gránit hegység szívébe akartunk hatolni, mint egy katéter.

Az eleinte 1-2 % meredekségű úton és nem sokat kellett várni a kanyon hangulatra, mert pár perc után már fölénk magasodó vad formák között haladtunk. Körben barna színű – nem mészkő, hanem – vulkanikus eredetű sziklák fogták közre a mélyebben csörgedező folyót, fenn nevetett a teli hold, ja, nem, a Nap. Az égen sehol egy felhő, a kívánt Cobranco kék szín, minden ideális volt egy jó kis túrához. A szállást valahol 300 m magasságában hagytuk hátra. 330 m-en keltünk át az L’Asco jobb partjáról a balra, ahol huzamosabban haladva 400 m-en értünk el egy függőhidat, amin gyalogosan megpróbáltunk átkelni és a túloldalon gyalogtúrák kiinduló helyét találtuk, de a szervezőknek még híre hamva sem volt.

ejjel nappal korzika 04 02

A hidat jobban szemügyre véve kiderült, hogy nem mindig volt ilyen lengő fajta, hanem jókora kb. 30 cm magas „I” gerendák tartották, amiknek összehajlott torzóját a meder rejtette. Elgondolkodtam, vajon mekkora erő kell ahhoz, hogy egy ilyen vasat meghajlítson az árvíz, mert valószínűleg az vihette el a valamikori átkelő helyet. Néhány becslés, hogy érzékletesebb legyen: a gerendák hossza – mert kettő volt – kb. 10-12 m lehetett, a tömegük darabonként kb. 500 kg, na, ezekből az egyiket derékszögbe görbítette valami erő, ha eltekintünk attól a lehetőségtől, hogy csak a hideg víz miatt húzta össze magát.

Innentől pompás kanyarokat vett a völgy, mi pedig szájtátva néztük a környező hegyeket, melyekre helyenként, foltokban felkapaszkodott az élet, zöld bozótos formájában, a sziklák pedig ágas-bogas felszínt mintáztak.

ejjel nappal korzika 04 03

Az út ugyan nem volt túl széles, de szerencsére a turisták későn ébredtek a környéken, emiatt nyugodt körülmények között élveztük a táj szépségeit. Olyan 500 m-től az út meredekebbé vált és már láttuk elől, fent – a völgy ezen részének egyetlen települését – Asco-t is, ahova kanyargós, szerpentines út vitt fel.Mielőtt a kanyarokba belekezdtünk volna, megálltunk fotózni, nézelődni, mert a völgy kicsit kinyílt, emiatt több látnivaló fért a retinánkra.

Ahogy állok és nézek ki a fejemből, hirtelen fájdalom nyilallt a tarkómba, középen abban a magasságban, ahol a két – nyaki – izom a koponyacsonthoz kapcsolódik. Rögtön tudtam, hogy valami rovar csípett meg, méh, vagy darázs, de olyan észrevétlenül szállt rám, hogy azt nem éreztem, emiatt nem is mozogtam, nem csaptam oda, csak úgy ok nélkül kaptam a szúrást. Ezekre a rovarcsípésekre allergiás vagyok, szerencsére 4. típusú allergia, ami azt jelenti, hogy eleinte semmi tünet, majd napról napra dagad a csípés helye, és néhány nap alatt 5-10 cm átmérőjű piros viszkető duzzanat keletkezik. Itt éppen nem volt nálam – az ilyen esetekre rendszeresített immunelnyomó - gyógyszer, de a sátorban hagyott – kisebb hadsereg, egy-két hetes harci gyakorlatára elegendő – ellátmányomban igen. A csípés helyén eleinte égető fájdalmat éreztem, ami később lüktető nyomássá szelídült.

Ahogy közeledtünk a faluhoz, újból megálltunk. Ekkor Cobranco megnézte a csípés helyét és örömmel mutatta az ott talált fullánkot, a hozzá tartozó kis zacskóval. Ebből már sejtettem, hogy egy megkergült méh lehetett az öngyilkos merénylő, csak azt nem, mivel érdemeltem ki a megkülönböztetett figyelmet, hiszen nem illatoztam, előző este fürödtem is. Közben haladtunk tovább és a látvány lekötötte figyelmemet, így nem foglalkoztam tovább az incidenssel.

ejjel nappal korzika 04 04

A falu előtt 10-11 %-ra szigorodott a meredekség, de a könnyű – csak kb. 5 kg volt a csomag - bringa miatt nem volt semmi gondom. A település előtt döntenünk kellett, hogy balra bemegyünk a házak közé, vagy jobbról elkerüljük a lakott területet, a döntés az lett, hogy felfelé elkerüljük, visszafelé átmegyünk majd rajta. A falu felett vezetett az elkerülő út, néhány házat látni engedett a domborzat, de sokkal ütősebb volt a távolban a nyomokban hóval borított, nagy hegy. Beazonosítani nem tudtuk, mert több 2.000-es csúcs is tartozik a területhez.

760 m-en a jobb kanyar külső ívén magukra hagytuk az igavonókat és az úttól néhány méterre a sziklákon elköltöttük a reggelit, aminek – valljuk be – már itt volt az ideje 11 óra után. Az tény, hogy a szép kilátás, a jó idő adott volt, de a többi kívánatos kellékből mind hiányzott (pad, asztal, víz, szemetes, árnyék). Fél óra elteltével elindultunk és nem sokára két csurgót is találtunk, amik mosdásra éppen jókor jöttek a melegben.

ejjel nappal korzika 04 05

Meglepő módon az eddig zerge b@szta növényzet kezdett elfenyőfásodni, ami engem meglepett. Ahogy megjelent az árnyék, tehenek is kerültek hozzájuk, és ha a hűs terület az úton volt, akkor a kérődzők kényelmesen elhelyezkedtek az aszfalton. Először-másodszor félve mentem el mellettük, de aztán megszoktam őket, csak bambán kérődztek. 800 m-en újra áttértünk a folyó jobb partjára, ahonnan erősen meredekké vált az út, néhány kanyar után ráfordultunk egy hosszú egyenesre, ami már többnyire árnyékba borult a sűrűsödő fenyves miatt. 900 m-en visszafordultunk, mert már fél egy felé járt az idő, és még komoly délutáni program várt ránk: ki kellett érni a sziget nyugati partjára, no meg, nem akartunk még egy napot kifizetni a kempingben. A visszagurulás alkalmával töményen kaptuk a hegyi élményt, annyi különbség volt az ide vezető úthoz képest, hogy Asco-n átgurulva haladtunk tova.

A települést meglepően sok ház alkotta és rendezett látványt nyújtott, nem értettem, hogyan tudott ez a zord vidék ennyi embernek megélhetést biztosítani, talány.

A kempingbe 13:30-kor értünk, majd egy „gyors” csomagolás után 14:30-kor újra úton voltunk, szerencsére már délelőtt lerendeztük a fizetést (17 Euro). Az L’Asco völgyön legurultuk a kereszteződésig – azon az úton, ahol előző este jöttünk, - majd balra kanyarodtunk a T30-as (1197) útra, ami Calvi-ba vezet.

A délutáni program terve: ÉNY-i irányban kivergődni a tengerpartra, valahol a Losari beach környékére, elhagyatott utakon , mindenféle lakatlan, isten háta mögötti területeken át.

Ehhez képest a T30-as úton igen élénk forgalomban kínlódtunk, még a leágazásunkat is elnéztük, de szerencsére a Tervező észlelte és már fordultunk is vissza, a tényleg forgalmatlan útra, Moltifao irányába. Az út kisebb nagyobb dombok között keringett, kicsit olyan volt a hangulat, mint Ózd és Salgótraján között, azzal a különbséggel, hogy sehol nem láttunk embert, aki olyan kerékpárt tol, melynek vázához combvastagságú faág van erősítve. Sőt, itt egy embert, egy autót egy házat, sőt egyházat se láttunk.

A domboldalban végig mellettünk futott a keskeny nyomtávú vasúti pálya, ennek megfelelően a mi utunk is csak lankásan emelkedett, de izzadtunk rendesen, mert a nap könyörtelenül sütött. Cobranco szerint ez a környék sivatagi jellemzőkkel rendelkezik az év nagy részében, de az évnek ebben a – korai – szakaszában még tart a tavaszi esők hatása, ezért viszonylag zöld volt a környezet.

ejjel nappal korzika 04 06

Főleg a mellettünk csörgedező Rousseau di Lagani folyócska közvetlen környezetében, ott a buján hajtó füvek idevonzották a marhákat és azok - az L’Asco völgyben látott módon – az úton döglöttek. A leágazás után kb. 13 km-rel, még erről az útról is letértünk jobbra kb. 420 m magasságban a 197-es útról a 12-esre. Úgy látszik, itt minél kisebb egy út annál kevesebb karakterrel jelzik, létezik ez? Az út szélessége – a két sáv együtt – 3 m, nem tudom mi lett volna, ha jön egy autó szemben, vagy egy biciklis. Némi mászás után valamivel 500 m fölött értük el a hágót, ahonnan elég jó kilátás nyílott a távolban feltűnő tengerpartra, ahová igyekeztünk.

A lejtőzés nagyon élvezetes lehetett volna, a lejtési szög és a látvány adott volt, de az útminőség hiánya kicsit zötyögőssé tette a gurulást. Amikor néhány szerpentin kanyar után - egy részen - eltűntek a fák, csuda panoráma tárult a szemünk elé. A völgy oldalába szorulva éktelenkedett Novella település és a további utunk nyomvonala is láthatóvá vált, ami egészen a partig követhető volt.

A település rendezett, jópofa látványú, de sehol élő ember. Valószínűleg a szieszta a felelős. Innen szerencsére az út minősége előkerült és a továbbiakban is velünk maradt. A falutól kellemes, nem túl meredek, de folyamatosan kanyargó úton veszítettük a magasságot, ahogy a mélyben folydogáló Ostriconi folyócska által vájt völgy irányát követtük, jobbra mellettünk a tegnapi nap meghódított Palahegység vörösen kacsingatott.

ejjel nappal korzika 04 07

Néha megálltunk visszatekinteni, nézelődni, mert érdekesség az volt, pl. a nagy lapos levelű kaktuszok éppen virágba borultak.

ejjel nappal korzika 04 08

Aztán addig kanyarogtunk, amíg visszajutottunk a kora délután elhagyott T30-as úthoz, amire a kikanyarodás kissé hosszadalmasra sikeredett a nagy forgalom miatt. Az út minősége kifogástalan volt, a száma pedig 1197?, a forgalma pedig nagy. Egy idő után már zavaró volt a sok belsőégésű járgány, egy leágazásnál szólt Cobranco menjek le jobbra, mert a légvonalnál tud egy rövidebb utat. Be is keveredtünk egy üdülő övezetbe, a régi főútra. Némi mászás árán elértünk egy magaslatot, ahonnan észak felé fantasztikus fehér homokos, hosszú tengerpartra láttunk le, sajnos olyan magasan voltunk, hogy oda esély sem kínálkozott lejutni. Ez a terület volt a folyó állandóan mozgó befolyója. Mert bizony-bizony, fürdeni, vacsorázni kellett volna, de egyik sem sikerült. A vacsora azért, mert nem volt hozzá étterem, a fürdéshez mélyen volt a tenger. Nem baj, mentünk tovább a vacak lyukacsos úton, viszont a kilátás, az megért minden kráterkerülést. A fehéren izzó nap, és szárazföld között feszülő fényhíd, amint a hullámokon elenyészik. Háttérben a mélykék tenger, körülöttünk a zöld dombok, mondhatom idilli látvány volt. Sajnos hirtelen szertefoszlott a giccses érzés, mert az útnak vége lett, mint a botnak.

ejjel nappal korzika 04 09

ejjel nappal korzika 04 10

Cobranco nem vesztette el a kétségbe esését és közölte, Ő ezt tudta, de van ott egy meredek sziklaösvény – ahova a zergék is csak büntetésből mennek – ott mi feltoljuk a 40 kg-os gépeket. A minek?, kérdésre az volt a válasz, hogy van ott egy áteresz az új út alatt, ott átmegyünk és a túloldalról valahogy csak feljutunk, vissza a 1197-es útra, ez nem rögtönzés volt a részéről, hanem a terv része. Legott úgy is tettünk, felerőlködtük a bringákat – csak remélni mertem, hogy a gumik túlélik a tervet – és már ott is álltunk az alagútszerű vízelvezető torkában, legalábbis érezni véltem leheletét.

Tartottunk egy nemzetközi konzultációt és a beérkezett válaszok értelmében, már mentünk is át a lukon, igaz egyelőre gyalogosan. A túloldalon jó nagy dudvaerdő fogadott, de két lábon előre tudtunk jutni. Ahogy haladtunk, egyre sűrűbb, áthatolhatatlanabb lett a növényzet, s mivel semmi esély nem kínálkozott arra, hogy a bringákat fel tudjuk tolni arra a murvás útra, ami vagy becsatlakozik a főútba vagy nem, így fájó szívvel befejezettnek tekintettük ezt a kalandot és visszatértünk az alagút túloldalára. Itt bizonyítva láttam, hogy - az Euklideszi matematikában – két pont között a legrövidebb távolság az egyenes, és nem lehet rövidebb utat találni. A bringákat letoltuk az ösvényen, visszagurultunk a kátyús úton,újra megcsodáltuk az Ostricioni-delta lenyűgöző látványát, majd alig 35 perc múlva újra a főúton gurultunk Losari irányába.

Cobranco már frusztrált volt egy kicsit, szeretett volna fürödi, egy jó vacsorát enni, de nem tudtuk ezek közül összejön-e bármelyik is. Az út közvetlenül a tenger partján vezetett, igaz, 40-50 m magasságban, de ez a kilátást nem befolyásolta, sőt…, ami továbbra is nagyszerű volt. Fél nyolc felé legurultunk a tenger szintjére és bevettük magunkat valami földútra, hogy megközelíthessük – a fentről megcsodált nagyon hosszú, homokos - tengerpartot.

Nem csak a fürdés és a vacsora lebegett lelki szemeink előtt, de az éjszakát is itt, a homokon gondoltuk tölteni. A vacsora tulajdonképpen az idő eltöltésére is kellett, meg jó lett volna valami meleg, helyi ételt kóstolni. Cobranco addig forgolódott, nézelődött, érdeklődött, amíg egy tengerparti éttermet sikerült megtalálni, - a kettőből -, ami a megkérdezettek szerint a jobbik. A „pincnök”, sajnos - a sajátján kívül semmilyen nyelven – nem tudott kommunikálni, az étlap csak francia feliratokat tartalmazott, de „Tanár úr kérem, én készültem”. Letöltöttem a telefonra még otthon egy alkalmazást, ami azt ígérte, elég a szöveget lefényképezni, és már fordítja is le. Otthon kipróbálva tényleg jónak tűnt, de az étteremben csak összefüggéstelen szóáradatot zúdított rám. Mivel nekem nincs mesterséges intelligenciám, csak természetes, így nem sikerült egy árva szót sem megérteni a felhozatalból. Hosszú tanakodás, vacakolás után a nagy „G” segített valamennyire és sikerült az egyik menüpontból egy szót megérteni: ami a kardhal (espadon) volt. Én ennek az ismeretnek a súlya alatt megtörtem, el is döntöttem, hogy ezt fogok enni, mivel a többiről halvány lila dunsztom sem volt, mik lehetnek. Cobranco a – Horvátországban nem tökéletesen bevált – rántott bicikli belsőt (kalamárit) rendelt salátával.

ejjel nappal korzika 04 11

Ha valaki nem tudná mi az a kalamári, akkor segítek, az hasonló, mint a lári-fári, csak több lába van. Amíg a kaja készült, rendeltünk helyi sört – amit Cobranco szerint gesztenyéből főznek – és találgattuk vajon mekkora lesz a méret, ugyanis az itallapon a kicsi és a nagy közül, ez utóbbit választottuk.

Várakozás közben a nap is lefelé vette az irányt, mihamarabb szeretett volna megfürödni, mi megkaptuk a korsóra hasonlító méretű poharat, benne az aranybarna, hideg nedűvel. A sör életet mentett, mert éppen a kiszáradás határán táncoltunk, megittunk volna bármilyen borzalmas löttyöt, de ez fenomenális érzetet keltett az ízlelőbimbókban. Iszogattam-iszogattam, de inkább ettem volna valamit, már nagyon vártam a vacsorát. Aztán megérkezett a felszolgáló, két tányérral és egy fonott kosárral – amiben a szeletelt bagett darabok voltak – és elénk tette. Az én tányérom látványa talán még a tengerét is felülmúlta, és az illata, na, az mennyei volt. A Cobrancoé, a szokásos aranysárgára sütött tóruszok, némi olivával leöntött fűszerezett zöldséggel terpeszkedtek a tányéron. Az enyémen tenyérnyi hal, jó 2 cm vastag, cukkini karikákba töltött helyi sajt, fűszerekkel, amiket egy kicsit meggrilleztek.

Ahogy leírom ezeket a mondatokat, a számban összefut a nyál és csak nyeldeklek. A Verdon kanyonnál ettünk hasonló ízesítésű köretet, a bárány bordához, nyamm...

ejjel nappal korzika 04 12

Csak úgy közbülsőleg jegyezném meg, hogy Korzika nyugati partja híres a világ legütősebb naplementéiről. Hát,mit ad isten,épp ott voltunk és épp időben és épp jó időben. Már csak félve teszem hozzá,hogy ezt Cobranco még télen otthon pont így tervezte meg.

Én rögtön próbáltam enni, de Cobranco az ilyenkor szokásos ősi rituálé szerint, először körbetáncolta az asztalt. Kezében kamerával megpróbálta a rontó szellemeket távol tartani, és hálát adott a teremtőnek, majd leült, egyik kezéből a másikba téve a felvevő eszközt. Hosszú eszmefuttatásokba bonyolódott, a helyiek néztek, mint egyszeri KGB ügynök az osztrigát. Ez nem lett volna probléma, de én is áldozatául estem a rítusnak, nekem is kellett ártó szellem elriasztó mozdulatokat tennem, lóbálni a kék eszközt, és evés helyett csorgatni a nyálam, mint Pavlov kutyája. Aztán annyira kielemezte a tányérokon látható étkek titkait, hogy még elkórincsált némi tápot tőlem, amit úgy adtam oda, mintha a fogamat húzták volna.

Egy szó, mint száz, az enyém nagyon-nagyon ízletes vacsora lett, szinte vérré vált bennem, majd a csodás sörrel leöblítve nyugodtan néztem a naplementét, az otthoniakkal osztottam meg a fényképeket, amire „Cobi” már majdnem elkezdte a vacsorát. Az illatok hatására megjelent egy ravaszdi róka, körbejárt, nézelődött, lóbálta vörös farkát, majd ahogy jött nyugodtan távozott. A nap jócskán lement Cobranco még mindig nyammogott valamin, majd mikor befejezte, jeleztük, hogy fizetnénk. Jött is a számla, jó nagy meglepetést okozva, mert a nagy sör 8 (nyolc) Euroba került, kriglinként. Ketten 54 Euró értékben töltöttük fel a folyadék és energia raktárakat és szereztünk az íz érzékelésért felelős szerveknek egy jó estét. Már jócskán félhomályban lementünk a tengerpartra, az étteremtől kb. 150 m-re és a mély homokban betoltuk a gépeket, jó 100 m hosszan.

ejjel nappal korzika 04 13

Felvettük a zárósnittet, felvertük a sátrat, majd annak reményében tértünk nyugovóra, hogy az élmények és a jó idő folytatódni fog holnap is. Nagyszerű nap volt ez is, és a továbbiakban újra a tenger mellett fogunk haladni, ami záloga a jó látványnak.