4. nap 2019.06.06. Csütörtök (62 km, 842 m szint)

A szokásoknak megfelelően 7 óra felé ébredtünk, szerencsére éjszaka nem történt említésre érdemes dolog. Senki nem háborgatott a homok-fövenyen felhúzott sátrunkban.

Ahogy kihúzta Cobranco a sátor zipzárját, rögtön feltűnt, hogy az ég kékje elment szabadságra. A sátor kijárata a tenger felé, északi irányba nézett, amerre a szürke sok –, de azért 50-nél kevesebb - árnyalatában „pompázott” az ég. Nem tűnt bizalomgerjesztőnek a reggeli időjárás. Kilépve, körbetekintve már kissé árnyaltabbnak tűnt a helyzet, hiszen Dél, Délnyugat irányban a kék volt az uralkodó égbolt-szín. Azt nem tudtuk melyik hatás fog győzni napközben. A levegő hőmérséklete rendben volt, a tengeré is. Fürdéssel kezdtük a napot, ha már az elmúlt este ez kimaradt a hosszúra nyúlt vacsora miatt.

Miután összepakoltunk és indulni készültünk, feltűnt, hogy a parton nincsenek vívmányok, pl. toalett, vagy bármilyen más emberi szükséglet kielégítésre szolgáló valami, kivéve a tegnapi étterem, de az még zárva volt. Emiatt a térdig, helyenként derékig érő bokrokkal megszórt– körbekerített – parkot kellett igénybe venni, innen is elnézést kérve, de az inger erőssége nem tette lehetővé a helyszín tétlen elhagyását.

A közjáték után már 9:15 felé járt az idő, mire ki tudtuk tolni a kerékpárokat a süppedős homokból és útnak indultunk. E napon a part vonalát követve terveztünk haladni, közben két nagyobb települést is meg szerettünk volna nézni (L’Ile-Rousse, Calvi). Indulás után a 197-es úton tekertünk Nyugat felé, és mintegy 2,5 km után felkaptattunk, mintegy 38 m magasra, ahonnan visszatekintve búcsút vettünk Losari-tól és feltámadó nyugati (ellen)szélben küzdöttünk a túlélésért.

Mintegy 8 km után értük el L’Ile-Rousse-t, ami azért érdekes város, mert Paoli alapította, aki Korzika függetlenségi harcának vezetője volt. A városban rögtön a főtérre gurultunk, ahol Cobranco elmondta a hely történetét, majd kezdetét vette a bolt keresési manőver. Bejártuk az óvárost töviről hegyire, akarom mondani, keresztül kasul. Sehol semmi!

Szerencsére akadt egy fiatal fiúcska, aki motorjával elkalauzolt minket a Casino-hoz, ami itt élelmiszer boltot és nem szerencsejáték helyszínét jelentette. A választék nem volt valami nagy, emiatt üres kézzel távoztunk. Még nem álltunk tovább, mert egy érdekes látnivaló felkeresését terveztük. Ez pedig a vörös színű – inkább sárga – szikla-sziget volt, (ami nem is volt sziget). Ennyi talán elég is lenne ahhoz, hogy érdekesnek nevezzük, de van még valami. A „sziget” tetején egy hófehérre meszelt épület, a világító torony áll, ahova fel kellett menni. Ez persze nem egyszerű, amikor 10, de inkább 13-15 % a meredekség, keskeny vacak minőségű az út és még a bóklászó gyalogokat is kerülgetni kell, sőt az út vége felé, orkán erejű szél billegteti a jószágokat.

Ennek ellenére feltekertünk a 65 m magas „hegyre”, ahol lenyűgöző kilátás fogadott. A hihetetlenül mélykék tenger, a sárgás sziklák és persze a szárazföldön a város épületei, mind hozzájárultak az élvezetekhez. Talán csak a borzasztóan erős szél vont le valamelyest az élményekből. Közben a felhők eltűntek, az ég az elvárható kék színt öltötte magára, tehát teljesült a reggeli reményünk, a jó idő győzött a rossz felett, de ehhez sajnos szél társult.

Ahogy topogtunk fent, észrevettük, hogy nem tudunk lemenni, mert jött szemben a liliputi vasút – 3 kocsi plusz a „mozdony” - és az út teljes szélességét elfoglalja. Kényszerből megvártuk amíg felért és érdeklődve néztük, hogyan fog itt, a kb. 8-9 m átmérőjű helyen megfordulni. Meglepetésre sikerült neki, mi meg uzsgyi, már mentünk is lefelé, ami közben erősen kellett a fékkart húzni és egyensúlyozni, nehogy a szél lelökjön az útról.

Szerencsésen leértünk és indultunk tovább Délnyugat felé. Egy kaptatón, észrevettünk egy nagy Leclerc-et. Na nem az F1-es versenyzőt, hanem egy bevásárló-központot, amit rögtön betámadtunk, hiszen délelőtti lyukra futással esett csorbát ki kellett köszörülni és bíztunk benne, itt kapunk köszörűt (erre a szófordulatra Cobranco azt mondaná: „Pisti ez elég gyötrelmes volt”, és egyet kell értenem vele). A bevásárlás itt már nem okozott gondot, csak a kihozott termékek mennyisége, valahogy meghaladta a táskákban rendelkezésre álló hely nagyságát. Megindult a tili-toli és nehézségek árán, de sikerült minden elhelyezni, még a grill-csirkét is.

Már 14:45-re járt az idő, amikor végre tovább indultunk, és „már” 15 km volt a hátunk mögött, ami azért elég kevésnek tűnt, főleg úgy, hogy még nem ebédeltünk és a következő nagyvárosban is időt szándékoztunk tölteni. Nem egészen 7 km föl-le, föle-le, és teli pofaszél után megérkeztünk Algajola településre. Először a homokos strandot néztük meg, mert Cobranco -, ha lehet valahol - fürdött volna, ebéddel összekötve, de nem találtunk ülő alkalmatosságot, emiatt tovább álltunk, pedig a homokos strand pazar volt.

Viszonylag hamar megleltük a citadellát, aminek a tenger felé eső felét szemeltük ki. A brutál szél miatt keresztbe kasul bejártuk a terepet, hátha találunk egy szélcsendes helyet. A keresési próbálkozást siker koronázta és egy kő padon, kis szélben nekiláttam a sült csirkét rejtő zacskó kibontásának, de nehézségekbe ütköztem, mert a tűzőgép kapocs túl erősre sikeredett, de azért kitartó munkával legyőztem. Elosztottuk a madarat, de nem testvériesen, hanem szigorúan 50-50 % arányban, majd jóízűen elfogyasztottuk az ebédre szánt porciót. Közben egy ismerős ránk köszönt.

Az, az idősebb bringás volt, akivel az L’Asco, völgyben találkoztunk 2 nappal ezelőtt, aki a feleségével a Donau Radweg-en Passau-tól Budapestig bringázott. Érdekes volt, hogy itt újra összefutottunk vele, de ilyen a véletlen. (Vagy csak KGB ügynök (vagy GRU) volt és követett minket.) A kaja után, valamivel 3 óra előtt újra úton voltunk. Ez egy kemény nap volt (eddig, kemény 25 km-t haladtunk háromig), de nem volt ezzel gond, csak a következő nap délutánra kellett szabott helyre érnünk. Hogy mi ez a hely, azt még titkolom, talán az ügynök sem tudta.

Algajola után az út belsőbb régiókba húzódott. Elhagyva a tengerparti régiót, az út egészen 200 m magasra vezetett, ami egyrészt ebéd után nem kellemes (főleg abban az ellenszélben ami ott volt), másrészt viszont a magasság szép látvánnyal ajándékozott meg. Jól lehetett látni a tőlünk balra – félkörben - álló hegyeket, lábától a tengerig egy széles, hosszú lapályos terület húzódott, amin szinte folyamatosan, de ritkásan házakat lehetett látni, mintha egy település lett volna az egész.

Ez a rész volt a Balagne régió, ami egészen Calvi-ig tart. A hágóról hosszan gurultunk és egy körforgalom után nem sokkal elértük Calvi-t, ami egy széles, háromnegyed ellipszis alakú öböl délnyugati csücskében csücsült. Viszonylag hamar megtaláltuk a csodálatos, finom homokos, hosszan húzódó öblöt, de a strandra való lejáratot kerestük egy ideig. A part mellett húzódik egy vasútvonal is, és emellett egy fa pallókból álló gyalogjárdán tekeregtünk, amíg meg nem találtuk a lejáratot. Fürdés előtt még eloldalogtunk a közeli fás, bokros területre, ahol fürdő ruhát öltöttünk és már mentünk is le a partra. Ott letámasztottuk a gépeket és fürödtünk egy pompásat, a sekély – Balatoni hangulatot idéző – vízben.

A fürdés után időbe telt, amíg a finom homokszemcsék ragaszkodását sikerült legyőzni, és 17:30 körül végre elindultunk megnézni, a vízből már megcsodált várat. A kikötőt hamar megtaláltuk. Nem volt nehéz, a sok imbolygó árbóc már messziről látszott. Áthajtottunk egy éttermekkel bőségesen ellátott úton, majd a vár alá érkezvén, fogalmunk sem volt, hogyan tudnánk megközelíteni.

Azaz mégis. Volt egy 15 % meredek macskaköves út, reméltük annak végén már többet fogunk tudni a bejárat hollétéről. Amikor 20 m szint leküzdése után felértünk, még mindig nem volt információnk, se egy tábla, se egy térkép, semmi. Azért elindultunk egy úton a parkoló mellett és megtaláltuk a jól elrejtett bejáratot. Nyilván stratégiai jelentősége volt a nehezen megtalálható kapunak a régmúltban, de a mai korban a „hüje” turistáknak kitehetnének egy táblát, „arra menjél” felirattal.

A várban igen masszív falakat találtunk, ahogy haladtunk felfelé kiderült az is, hogy gránit szilárdságú alapokon nyugszik a citadella.

Elmentünk a vár északkeleti csúcsába, majd Cobranco felszaladt a gyalog járható felsővárba szétnézni, filmet készíteni. Én közben a panorámában gyönyörködtem, fényképeztem. Meg persze ettem is valami nasit, hogy életben maradjak vacsoráig. Annyira megcsúsztunk az időben, hogy kaja már csak akkor lesz, ha a sátorhely megvan, az meg olyan 9, fél tíz magasságára tehető, mert amíg világos van addig megyünk.

Egy negyedóra múlva Cobranco előkerült és 18:15 körül elindultunk kifelé Calvi-ból. Mikor kiértünk a városból, akkor olyan táj fogadott, mint amilyet a Cap Corse félsziget nyugati oldalán láttunk, az első nap délután. Persze ott a pala alkotta a kőzetet, itt meg a gránit, egy kicsit mások voltak a formák, de az aszfalt vonalvezetése hasonló. Az út hol magasan, hol még magasabban kacskaringózott a sziklás hegyoldalban, ahonnan a tengerre élvezetes kilátás nyílott.

Bal oldalon magas tagolt sziklafal, jobb oldalon kb. 40 cm magas folyamatos kőszegély fogta közre a középre festett szaggatott vonalat. A part annyira tagolt volt, hogy a horvátországi túra jutott róla eszünkbe. Nagyon élvezetes nyomvonalon haladtunk és szerencsére a forgalom is megszűnt, ahogy a nap közeledett a lefekvéshez. Fél nyolc után már azon kezdtünk izgulni, vajon hol fogunk tudni elvackolni, mert az út 40-150 m magasságban futott, a domborzat vadsága nem tette lehetővé a sátor állítást. Felvetődött az állva alvás is, mint opció. Az út, közben a tengerpartról belsőbb régió felé húzódott, mert a parton olyan méretű sziklaalakzat húzódott, amit könnyebb volt balról kerülni, mint jobbról,

Az út minősége hirtelen szántássá változott, a lelkünket majd kirázta, igen lassan oldalogtunk csak, amikor Cobranco gépe nyekegni kezdett, de olyan hangosan, hogy azonnal meg kellett állnunk. A vizsgálat eredménye az lett, hogy talán véget ér a kaland, ha nem tudjuk orvosolni a bajt. Ugyanis a csomagtartó jobb oldalán lent, ahol két alumínium pálca össze van hegesztve, illetve össze volt hegesztve, elengedett a rögzítés. Na, szépen vagyunk! Hegesztő trafót nem hoztam, alumíniumot úgysem tudok hegeszteni, azon tanakodtunk, most mi lesz.

Mindenféle indulatszavakon túl, muszáj volt lepakolni -, szerencsére az új táska nem lopta sokáig az időnket – és jöhetett a fejvakarás. Még a legdurvább káromkodás is előkerült, amit a Budapest-London bringatúrán tanultam egyik társamtól 2012-ben. Ez pedig így hangzik: „A mókuska rúgja meg”. Ez leírva is borzasztó, de kimondva talán még annál is szörnyűbb. A fejvakarás és az említett mondat ismételgetése meghozta a gyümölcsét, előszedtem a kormánytáskából, az ilyen esetekre tartogatott gyorskötözőt, és kettő felhelyezésével már jónak is tűnt a pólyába tett csomagtartó. Visszatettük a csomagokat és már indultunk is lassan, figyelve, mi fog történni. Az egész, a megállástól az elindulásig 11 és fél percet vett igénybe, a GPS adatai szerint. Éppen 20:11 lett mire elkészültünk, és ezután alig mentünk 500 m-t, amikor az út leért szinte tenger szintre, ahol egy jól kinéző hosszú kavicsos partot pillantottunk meg.

Kis tanakodás után tovább mentünk, mert nem találtunk lejáratot a tengerhez, csak egy bezárt kempinget. Egy mini hágó megmászása után, mégis visszafordultunk, mert onnan fentről csak magán bejáratokon keresztül lehetett volna lejutni, azt meg nem mertük megkockáztatni. A kemping környékén, egy felfelé vezető murvás útra kanyarodtunk, aminek végén egy valamikori bánya, vagy katonai telep romos épületei rejtőztek. A kapuban megálltunk Cobranco bement gyalogosan felderíteni a helyet. Néhány perc múlva futva érkezett és azt mondta, „húzzunk el innen, hangok jönnek onnan!”

Visszagurultunk a főútra és próbáltunk lejáratot vadászni a tengerpartra, ami végül sikerült és egy meredek sziklás ösvényen letoltuk a gépeket, és úgy tűnt jó lesz ez nekünk éjszakára.

Ekkor már majdnem este kilencet ütött az óra, mi ennek örömére végre leültünk elkölteni a délről maradt madár látta maradékot. Mire befejeztük, az étkezést, már szinte teljesen beesteledett, csak fejlámpa fénye mellett tudtuk a sátrat felállítani egy kis füves területen. A talajt 5-6 cm-es gömbölyded kövek borították, de az érdekes az volt, hogy nagyon különböző színekben. Volt ott zöld, barna, bordó, szürke, fekete, ami arra utalt, hogy az itt tengerbe torkolló folyó, nagyon eltérő kőzeteken vágta át magát.

Alig volt fél tíz és már állt is sátor, mi meg mentünk aludni, mert a következő nap – reményeink szerint – nagy durranásra számítottunk.