Végül az a döntés született, hogy evés előtt fellegvár nézés lesz, el is indultunk megkeresni az oda vezető utat.
7. nap 2019.06.09. Vasárnap (93km, 890 m szint)
Az éjszakai történésekről fogalmam sincs, ha egyáltalán történt valami, én a szokásomnak megfelelően nem hallgatództam, hanem aludtam. A reggeli történésekről azonban be tudok számolni, arra ébredtünk, hogy beindította valaki az este emlegetett kék lánctalpas markoló motorját és rövid időn belül kikövetkeztettük, pontosan felénk indult meg a gépszörnyeteg. Hazudnék, ha azt mondanám, nem izgultunk egy kicsit, hiszen ezen a környéken még él a vérbosszú. Azt nem tudtuk, hogy a birtokháborításért is alkalmazzák-e a végleges megoldást. Kiugrottunk a sátorból, mutogattunk, nehogy eltaposson, bár a fehér külsejű – rejtő színű – sátor világított egy egészen kicsit.
Mindezt Pünkösd vasárnap reggel 6 órakor Korzikán. Talány, mi vezette emberünket arra, hogy dolgozni kezdjen. A kék szörny elment a sátor mellett kb. 10 méterre, a dombon felfelé, úgy 50 métert és nagy munkába kezdett. Fél óra elteltével elpöfögött a távolba. Ha már felriasztott, és elment, akkor úgy gondoltuk, ideje kászálódni, összepakolni, mielőtt visszajön. Így esett meg, hogy már 8:10-kor elindultunk, ami eddig nem volt jellemző.
Néhány szó a tervekről: a hágóról látható tó már nem volt messze, azt meg szerettük volna keresni, egy jó helyen reggelizni, majd a Golo kanyonján legurulni, majd egy kis kapaszkodó után útba ejtjük - a rövid időre fővárosi rangra emelkedett - Corte-t, majd újra a Golo mellé szegődünk és a tengerpartig meg sem állunk, Bastia-tól délre elvackolunk, ennyi.
Alig indultunk el, máris begurultunk Casamaccioli településre, ahol megtaláltuk az ébresztő órára egyáltalán nem hasonlító nagy kék izét. Békésen pihent egy TSZ udvarnak kinéző helyen, motor állt, vezető sehol. Na, ekkor elmormoltam egy „mókuska rúgja meg”-et.
A szállástól indulva eleinte emelkedtünk egy keveset, majd a település központjától enyhe lejtőn legurultunk a 785 m magasságban elterülő tóig, ami a tulajdonképpen a Golo folyó duzzasztása. Átmentünk mazsolán, bocsánat, a Mazzola hídon, ami annak, hágó felőli oldalán halad át, az itt még csak 40 m széles vízen. A tó hossza több mint 2 km. Lehet Calacuccia tónak is nevezni. A névadó település az északkeleti oldalán helyezkedik el. Mi átmentünk rajta, majd visszagurultunk a duzzasztó gátig, ahol - Cobranco tiltakozása ellenére - a reggelit sikerült megejteni, így elkerültem a hirtelen éhhalált. A gát hossza kb. 240 m, monumentális létesítmény, ami rengeteg vizet tart kordában.
Reggeli után visszamásztunk Calacuccia –ba, majd jobbra fordultunk a Golo szurdok irányába, a D84-es úton. A kanyon nagyon hasonló képet mutatott, mint a harmadik napon az Asco, szűk szoros, aminek alján folydogál az ügyeletes patak, vagy folyócska, két oldalt pedig meredek, csipkézett sziklafalak nyomasztják az arra járót. A hasonlóság nem véletlen az Asco és a Golo völgy között, hiszen párhuzamosan futnak, csak az Asco 9-10 km-rel északabbra terül el, gyakorlatilag egy gerinc választja el a kettőt.
A lejtés nem túl veszélyes 4-5 % volt, nyugodtan tudtunk szemlélődni. Kis idő múlva elértük egy erőmű tavacskáját, ahol a közlekedési táblán millió és egy ragasztott matricát láttunk, nekünk is muszáj volt egynek helyet találni. A sok ragacs, az innen induló túraösvénynek szólt, illetve az azon járók ragaszthattak. Az út keskenységét a minősége sem tudta ellensúlyozni. A forgalom eleinte nem volt, de később megelevenedett. Még nagy méretű turista buszok is jöttek, a kanyarokban kétségbe esetten dudálva. Emiatt nagyon kellett figyelni, nem lehetett a látványba mélyen elmerülni, pedig az tényleg pazar volt.
Ahogy haladtunk a völgyön lefelé, úgy lett egyre melegebb, pedig már fent is melegünk volt, és még egy változás állt be időjárás fronton, ez pedig a szél, ami jelentősen felerősödött, szemből.
Ahogy mindennek vége szakad egyszer, a Golo kanyonnak is a végére értünk, miután 15 km-en keresztül gurultunk rajta. A völgy 818 m-en kezdődött, ott ahol a Golo kifolyt a Calacuccia tóból, mi pedig 344 m magasságban búcsúztunk el tőle. Igaz nem örökre, hanem a nap végén még mellé fogunk szegődni, de ez most még titok. A Ponte de Castirla hídnál mi jobbra tartottunk a 18-as úton és támadást indítottunk a Col’ d Ominanda (653 m) hágó meghódításáért, aminek célja, hogy Corte városát meg tudjuk nézni. Ez a város egy rövid időre a sziget fővárosa is volt, amikor Pauli szabadságharca eredményes volt.
Alig kezdtük el mászást a nagy hőségben és erős ellenszélben, amikor megálltunk pihenni 410 m magasságba. Cobranco éppen videót készített, amikor fentről jött egy bringás, akinek pontosan olyan piros Vaude táskája volt mint neki. Intettünk, Ő visszaintett és már el is suhant. Éppen elkezdtük kitárgyalni az azonos táska ügyet, amikor újabb bringás jött, neki is intettünk, de Ő meg is állt és szemrehányóan nézett a piros táskára és kérdezte, hova dugtuk a társát, mert a bringáját látja, de a havert nem. Cobranco mondta, hogy az előző fickó már elment, közben az olasz bringásnak is leesett, hogy ez nem a barátja bringája, hanem azonosság lépett fel. Mulatságos kis intermezzo volt az biztos, közben megtudtok, hogy ők a Golo kanyonon akarnak felmenni, ott ahol mi lefelé gurultunk.
Indulás után még jó darabon felidéztük a gesztusait, a csodálkozó ábrázatát, a félreértést, ami simán egy burleszkben is megállta volna a helyét. Még a „Lepsénynél megvolt” szállóigét is emlegettük, és vidáman tekertünk felfelé. Egy jó kis szerpentinen megközelítettük a híd névadó települését Castirla-t, ami a meredek hegyoldalba épült, bizony a házaiból nagyon jó panoráma nyílott a környékre Kelet felé.
Mentünk mendegéltük, és 580 m körül egy kis emlékművet láttunk az út jobb oldalán, rajta Henri Toivonen és Sergio Cresto nevét olvastuk, meg azt, hogy Tour de Corse 1986. Itt történt egy tragikus rali baleset, amiben a sofőr, és a mitfárer is elhunyt. Lesodródtak az útról a Lancia-val, az autójuk kigyulladt… Akit bővebben érdekel az eset, az a wikipédián elolvashatja. Kicsit letörten törtük tovább a csúcsra, illetve a hágóra, amit valamivel 12 óra után értünk el.
Innen egy egészséges 170 m-es gurulással értük el Corte-t. Volt száguldás, mondjuk ilyen "teherautókakkal", nem is csoda. Közben volt idő szemrevételezni a jobb kéz felé eső óriási hegyeket, - amik tetején ott virított a hó - amelyek szintén a Gránit hegységhez tartoztak, annak keleti részét alkották.
A városba begurulva találtunk – az úttól jobbra – egy hideg vizű kutat, ahol rögtön hűteni próbáltuk a löttyöket, de nem tudtuk, iható-e a víz. Közben érkezett egy helyinek látszó ember, aki fonott korsót töltött meg vízzel, ebből kikövetkeztettük, hogy bizonyára jó a víz inni is. Innen kis pihenő után már nyílegyenes út vezetett Corte főterére ahol Pascal Paoli szabadságharcos szobra állt egy magas talapzaton.
Körben a házakról nekem a lefosott kilométerkő kifejezés jutott eszembe, fogalmam sincs miért. Itt néhány snitt felvétele után elkezdődött a szokásos tipródás, vajon mit kellene és pláne hol enni, ami nem olaszos, mindezt egy olaszos városban. Cobranco pingvinezett egy-két negyedórát, de nem nagyon talált olyan étket, amit szívesen megevett volna. Engem közben evett a fene, vajon mi a fenéért nem ülünk be bármelyikbe, miért nem bökünk rá valamelyik kajára és miért nem eszünk már végre valamit. A kör alakú tér egyik sarkában meghúzódó boltot is megnéztük, meg közben még 3 éttermet, de Cobinak semmi sem felelt meg.
Végül az a döntés született, hogy evés előtt fellegvár nézés lesz, el is indultunk megkeresni az oda vezető utat, de az eligazítások ellenére nem találtuk meg, hogyan lehet oda bringával feljutni. Hagytuk az egész bringástul feljutást, inkább legurultunk kb. 20 m szintet és Cobranco gyalog felment a kilátópontra, ami valljuk be, nem volt alacsonyan, a vár ugyanis egy jókora sziklára épült. A kilátás persze volt szépen, a városra illetve a környező hegyekre is.
Ezután vissza a főtérre és újra kezdődött a pingvinezés, míg egyszer csak Cobranco az egyik vendég tányérján csábító kinézetű étket vélt felfedezni. Nem is volt rest, odament, rábökött a tányérra és megkérdezte, „osztán e meg mi a göcs”. A vendég kedvesen elmondta, hogy ez bizony Cézár saláta. Meg voltunk mentve, Cobranco végre el tudta dönteni mit szeretne enni, így hát beültünk az olasz étterembe és rendeltünk két Cézár salátát és két sört.
A kaja nagyon jól esett, de a sör talán még inkább, vérré vált bennem. Az ital most is Pietra volt, de blond, ami egészen világos színű, jó ízű nedűnek bizonyult. Külön öröm, milyen „olcsó” volt, csak 7 EURO, az eddigi szokásos 8 helyett, az egészért ketten 40 EURO-t fizettünk. Ebéd után már indultunk is tovább….
Csak érdekességképpen 12:30-ra értünk a főtérre, mentünk jobbra-balra és 13:45-re értünk vissza, aztán jött az ebéd, majd 15:37-kor indultunk tovább.
Innen már alig 60 km etapot kellett teljesítenünk ahhoz, hogy elérjük a tengerpartot. Igaz majdnem végig lejtőn és hátszélben. A városból kifelé újra megálltunk a kútnál italt hűteni és vizet vételezni. Sikerült kivergődni a városból a 197-es útra. Ez gyorsforgalmi jellegűnek tűnt, bár nem voltak a kerékpárosok kitiltva. Pár 100 m után letértünk erről az balra a 2193-asra, mert egyrészt erős volt a forgalom, másrészt a 197-es jelentős szintvesztés után ugyanoda visszakapaszkodott, mint a 2193-as. Ezt a lehetőséget Cobranco még itthon a tervezés során gondolta ki, ami alaposságát dicséri. Az új utunk minősége nem volt olyan jó, mint amit elhagytunk, de egyáltalán semmi forgalom nem volt rajta és a kilátás is pazar volt.
Mire ide jutottunk elkezdett befelhősödni, a meleg is enyhült egy kissé. A 197-es útra kb. 6 km után tértünk vissza, miközben 100 m-t emelkedtünk, majd az út eleinte 5, majd 4, később 3 % lejtést mutatva segítette haladásunkat, és kb. 8 km múlva Francardo településen elértük újra a Golo-t, ami mellett délelőtt gurultunk a szurdokban.
Elég jellegtelen tájon haladtunk, jóval kevésbé okozott vizuális élményeket, mint eddig, ami nem is csoda, hiszen már 300 m tengerszint feletti magasságot is átléptük, lefelé. Leginkább bokros, susnyás területen haladtunk, az utat két oldalról követő hegyek is sűrű növénytakarót húztak magukra, de legalább hátszél segítette a haladást. Az út mindkét oldalán 1-1 m széles aszfaltsáv volt, még a sávon kívül, hogy ez kerékpárosoknak készült-e, az nem valószínű, de nekünk jól jött. Az autók úgy tudnak előzni bringásokat, hogy nem kell átmenni a szembe sávba és még sem veszélyeztetik a drótszamarasokat. Itthon is lehetne olyan útfelújításokat eszközölni, ahol ehhez hasonló vívmányok kerülnének be.
Valamivel 17 óra után értünk Ponte Leccia-ba, ahol a Golo az út jobb oldaláról, a bal oldalára került át, de lehetne azt is mondani, hogy az út keresztezte a folyót. Cobranco minden áron csobbanni akart, de hiába tűnt jó fürdőhelynek a pompás 4 lyukú híd melletti partrész, a legnagyobb sajnálatára tábla tiltotta a mártózást. 25 percnyi nézelődés, és fürdőhely keresés után indultunk tovább, - a körforgalom első kijáratán hajtottunk ki, és kb. 1 km múlva értük el azt a helyet, ahol - tőlünk balra - az Asco folyó befolyik a Golo-ba.
Újabb 1 km múlva kerültünk legközelebb ahhoz az útvonalhoz, amin a 2. nap végén legurultunk a Bigornó hágóról. Ennek az útnak a felső végén volt az öreg néne birkácskája, amit egy Citroen márkájú gépjárművel vitt le a hegyről és itt volt az a fantasztikus, emlékezetes gurulás, és a mini Stelvio is. Sőt annak az aljától voltunk 400 m-re. Persze ezeket az adatokat csak itthon tudtam számszerűsíteni a térkép mellett ülve.
A vasút a Golo bal partján haladt és valamivel Ponte Nuovu település előtt egy szépen megépített vasúti hídon jött át a folyón, sőt nem csak a folyón, de az útnak is jobb oldalára. 18:15 körül értük el az előbb említett települést (az Új híd nevűt), és ha már ott voltunk, akkor megtekintettük a régi hidat és meghallgattam Cobranco előadását arról, miért volt szükség új hídra. A II. világháborúban a visszavonuló németek robbantották fel az antik hidat, ami olyan keskeny volt, hogy valószínűleg még személyautóval sem lehetett áthajtani rajta, talány miért kellett benne kárt tenni.
A hídtól nem messze megtaláltuk a Korzika hegyi régióját mintázó makett várost, ami az alkotója háza előtt kb. 15 m hosszban terült el, meglepően élethű formában. Itt elidőztünk egy kicsit, és még támogattuk is az „építőt”, egy EURO-val, amit a kihelyezett malac perselyben helyeztünk el.
Annak ellenére, hogy folyó völgyön lefelé haladtunk, az út mégis néha felkaptatott egy-egy magaslatra, majd gurultunk, aztán ismételtünk, pedig már nem nagyon kívántuk. 20 óra magasságában kiértünk a hegyek közül a síkságra (36 m magasság) és megkezdődött a táborhely keresési szeánsz, de valahogy nem akart akadni semmi. Mindenhol házak, bekerített területek, repülőtér, meg a csuda tudja mi még. Végül – igaz, hogy semmit nem találtunk, de már nagyon éhesek voltunk, így – egy körforgalom mellett, betonlapokon ülve, kidobott bútort, asztalnak használva megvacsoráztunk. Nem volt érdekes, hogy nincs hol aludni, de legalább jóllakottan fogunk a sötétben bolyongani, ez is eredmény. Vacsi után - 21:30-kor – folytattuk a táborhely keresést és alig mentünk 2-300 m-t, amikor Cobranco a tök sötétben kiszúrt egy jónak tűnő helyet a susnyásban, ahol a fejlámpák fényében felállítottuk a sátrat és elvackoltunk.
Ez a nap is nagyon élvezetes volt, jó idő, egy kis szél, Golo kanyon 2x, Corte, mászás, gurulás, vicces helyzet, jó ebéd, - sőt még jó ebédhez szól a nóta is ala Cobranco, - jó vacsora, minden volt, ami egy jó bringatúrához kell. És a következő napon sajnos véget fog mindez érni...