Előzmények

A 2019-ben Alpok-túra célkeresztjébe az osztrák sóvidék, Salzkammergut került, érthetőbben, a tóvidék. Szemerkélő esőben indultunk este fél nyolckor. A cél a kb. 700 km távolságban lévő Gmunden település volt, mert előző évben Tomasz járt arra és megadta az ingyenesen használható parkoló koordinátáját.

Itthon ezt megnéztük a térképen és a „Vaze”-t megpróbáltuk rávenni, hogy vezessen minket oda. A szokásos úton mentünk, jól haladtunk. Még egy kis alvásra is jutott idő és ígyis a kiszemelt célállomásra értünk reggel 5 óra után, csak volt egy kis bökkenő. A kör alapterületű parkoló-ház zárva volt. A kiírás szerint 6-kor nyit, amit furcsálltunk, hiszen ha ingyenes, miért zárják be. Tettünk több kört is a környéken, mert volt még egy ugyan ilyen létesítmény, de az is zárva volt.

Kicsit pánikoltunk, mert sehol egy emberk, akitől kérdezni lehetett volna. Az idő meg csak ment. 6 óra után Cobranco szóba elegyedett egy furgon sofőrével, aki közölte: Gmundenban egyáltalán nincs ingyenes parkoló. Na, puff neki.

Cobranco többször próbálta hívni Tomaszt, de ő nem vette fel. Egy óra pingvinezés, és keringés után úgy döntöttünk, hogy akkor tovább kell mennünk és valahol – a környező kis településeken – csak találunk parkolóhelyet, de nem jártunk sikerrel. Rengeteget keringtünk, míg végül átmentünk Altmünsterbe, ahol a Toscana park óriási parkolójába fészkeltük be magunkat. Már rögtön módosítani kellett a túra-tervet, hiszen először Gmundenban kellett volna szétnézni, majd utána jött volna Altmünster, de visszafelé nem indulhattunk...

1. nap  Szombat (82 km 1.251 m)

A bringák levétele és a málha felrakása viszonylag gyorsan ment, volt benne gyakorlatunk. Valamivel fél 10 előtt útra keltünk,Egy kicsit pontosítanám a túra kiinduló pontját, ugye azt írtam, hogy Altmünster. Ez a település az észak-déli irányú Traunsee északi partján terül el, szinte egybeépülve Gmunden-nal, ami a tóból kifolyó Traun folyó két partján terpeszkedik. Először úgy gondoltuk, hogy Gmunden-t kihagyjuk, mert nem lesz idő visszamenni, de a GPS szerint annyira közelinek tűnt – és az is volt -, hogy mégis visszatekertünk a tóparti sétányon.

Sajnos a jó időért felelős személy valószínűleg szabadságra ment, a Napot nem láttuk, hűvös volt, a felhők olyan alacsonyan voltak, hogy a tavat szegélyező, attól 1200, 1300 m-rel magasabb hegyeknek csak a bokáját láttuk. A párafelhők gomolyogtak, néha egy kicsit világosabb lett, ekkor reménykedni kezdtem a jobb folytatásban, majd hirtelen minden kedvünk elment, olyan sötét lett. Ilyen körülmények között gurultunk be Gmunden-ba.

Bíztunk benne, hogy a kis kitérő után talán javulni fog az idő. Befészkeltük magunkat az igen látványos – macskaköves – főtérre. A fradi színeiben pompázó városháza természetesen tip-top állapotban várta a szemlélődőket, pedig majd 500 éve épült. A látványt szponzorálta a kikandikáló napocska is. Az épület díszes homlokzatán, az óra alatt 24 kis harang található, melyeken élvezhető harangjáték szokta szórakoztatni az arra járókat. A főtérről pompásan végig lehetett látni a tó hosszán (12 km). A látvány arra emlékeztetett, mikor alsósként este a paplan alatt – elemlámpa fényénél – olvastam, na itt is volt egy vastag paplan, ami a látványt felülről korlátozta.

Rövid nézelődés után elindultunk a tényleges túrára. Nem kellett messzire menni, csak vissza a Toscana félszigetig, ahol rögtön megálltunk megcsodálni a kis szigetre épített Ort kastélyt, amit kb. 100 m hosszú fa hídon lehetett megközelíteni.

Mi gyalogosan nem csak megközelítettük, de rögtön körbe is jártuk, ami nem nagy kunszt, de érdekes részleteket lehet felfedezni. Cobranco elrendelte, hogy a félszigeten elterülő parkot is meg kell néznünk. Én nem akartam vitatkozni, mert reméltem, lesz valahol egy pad, szép kilátással, ahol esetleg reggelizhetünk. A behatolás nem sikerült felhőtlenre, két ok miatt sem, az egyik okot a valódi felhők szolgáltatták, a másikat a behajtani tilos tábla, de látott már valaki olyat, hogy Cobranco visszafordul?

Most is behajtottunk a murvás utacskára, majd rövid időn belül megtaláltuk az óhajtott padot, a kilátást, és bizony reggeli is volt, 10:15-kor. Az étkezéssel 20 perc alatt végeztünk és már indultunk is a napi program teljesítésére, mert eddig abból nem sok minden valósult meg.

Nem a tó mellett akartunk tekeregni, - azt majd az utolsó napra tartogattuk, - hanem szerettünk volna a nyugat felé eső hegygerincen átmászni az Attersee-hez. A Traunsee felszíne 421 m-en, az Attersee felszíne 469 m-en van, a hágó meg valahol 860-870 m-en, tehát szintben nem veszélyes

Elmentünk az Altmünster-i újnak látszó 550 éves templom mellett, hogy meghágjuk a hegyet. Az út már rögtön emelkedni kezdett 10-11 %-kal és nem engedett a meredekségből, sőt 12 %-ra szigorodott, majd valahol 520-530 m magasságban megálltam egy kis murvás parkolónál, ahol néhány öreg téblábolt az autók között. Az öreget úgy kell érteni, hogy 70+ évesek voltak. Amikor megláttak, az egyik odajött és szemrevételezte a gépet, majd rögtön szóba is elegyedett velem, illetve próbált. „Aszonta” az öreg, illetve kérdezte, miközben erősen felhúzta a szemöldökét:„keine Batterie, keine Motor?” (nincs akkumulátor, nincs motor?) Én szinte mindent megértek, de beszélni nem nagyon bírok, csak ha hagynak időt a mondatok formálására. Itt meg nem hagytak, rögtön nekem szegezte a kérdést, emiatt csak hirtelen válaszoltam: „keine Batterie, keine Motor, nur Fleisch” (nincs akkumulátor, nincs motor, csak hús) és rácsaptam a jól megtermett combomra. Persze azt akartam mondani, „csak izom”, de nem jutott eszembe a szó (Muskel).

Ekkor ért oda Cobranco, aki jót nevetett, amikor elmeséltem neki a párbeszédet. Főleg azon derült, hogy a gebe combomra mutatva demonstráltam: „csak hús”. Ausztriában ez a jelenet is példázza, hogy a villanybringa nagyon elterjedt, és már csodabogárnak vélik saját erőből túrázókat. Van is alapja, mert az elektronok segítségével az idősebb nemzedék is könnyen fel tudja fedezni a hepe-hupás, terepasztal szerű osztrák vidéket.

A pihenő után, egy lendülettel jutottunk fel 12 % meredek úton a köztes hágóra (620 m). Mire ide eljutottunk, addigra az idő teljesen vacak lett. Teljesen zárttá vált a felhőzet, néha egy-egy csepp eső, a meleg sehol. Csurom izzadtan jól esett a 6-8 %-os lejtőn a gurulás, ami szerencsére csak 105 m szintvesztéssel járt, de a fekete leves csak ezután következett. A lejtő alján Reindlmühl településen jobbra fordultunk, majd 500 m után balra a Wessenaurach patak völgyébe, ahol a tervek szerint 350 m szintet kellett leküzdeni javarészt murvás úton.

Eleinte aszfalton haladtunk, enyhe emelkedővel, majd eljött a murva és a meredekség is nőtt valamennyit. Bár nem láttunk nagy hegyeket, csak vadregényes szűk patakvölgyet.5 km murvázás után újra aszfalton haladtunk és már csak 100 m szintet kellett leküzdeni, és már fent is voltunk a Gahberg régió tetején 880 m magasságban. Innen már az Attersee-t is megpillanthattuk, persze a párás, ködös felhős idő nem kedvezett a részleteknek, meg persze a hőmérsékletnek.

Innen élvezetes szerpentinen gurultunk le, mintegy 400 m szintet vesztve, a Weyreggbach völgyén a tó partján fekvő Weyregg településre,. Előtte még fent a hágó közelében megtekintettünk az 1500-as években épült Gahberg-kápolnát kívülről, majd belülről, egy – 5-6 kupolából álló – csillagvizsgáló objektumot is. Aztán vágtáztunk lefelé. Az izmos szerpentin, lefelé nem okozott nagy gondot. Félúton megálltunk nézelődni, melegedni.

Mikor leértünk tószintre, akkor egy éles balkanyarral Dél felé vettük az irány. Az Attersee is Észak - Délé irányú gleccser vájta tó. Olyan hideg volt, mintha még a jégkorszakban lettünk volna. A víz – még félhomályban is – szép türkiz színben ragyogott, de a vége nem látszott, mivel ez még hosszabb (19 km) volt, mint a Traunsee.

Az út többnyire a víz közelében futott, sok helyen lejárók, asztalok, padok tehették volna komfortossá a fürdést, ha be bírtunk volna menni a vízbe. Sőt pompás, tiszta kiépített illemhelyek is voltak a parton. Aztán a tó vége előtt - Steinbach Am Attersee település után valamivel -, egy kiépített helyen megállva megebédeltünk és közben megtekintettük, amint neoprén ruhába öltözött békaemberek bemerészkedtek a vízbe. A hely pompás volt, asztallal, paddal, toalettel, szép látvánnyal a tóra, a felettünk hetykén ágaskodó műemlék templommal, a hátunk mögött pedig a Geisswand több, mint 1000 m-es, majdnem függőleges fala állt őrt.

Az evés, nézelődés és videó készítés nem vett több időt igénybe, mint 43 perc. Utána 15:25-kor indultunk tovább. Átgurultunk Weissenbach Am Attersee településre, ahol megnéztünk egy érkező hajót, majd nyugati irányban elhagytuk a tavat és áthajtottunk a Mondsee-hez, ami 2500 m távolságra terült el az Attersee-től, de kb. 20 m-rel magasabban. Az út a Seeache patak mellett vitt, ami a Mondsee kifolyója és értelemszerűen a Traunsee befolyója.

A Mondsee már ismerős volt, mert a 2011-es túránk végén, hazafelé menet megálltunk itt és fürdéssel egybekötött tókerülést hajtottunk végre. Ismerős volt az út amin mentünk, - jó kis alagutas részekkel. Most nem akartuk megkerülni a tavat, hanem a déli partján vezető úton megmásztuk a Scharflinger Höhe-t (600 m). A hágó vége nagyon látványos szurdok áttörésbe torkollt. Az út átlagmeredeksége 6 %, 2 km hosszan, majd utána rögtön lejteni kezdett és egy rövid gurulás után megérkeztünk a nap 4. tavához, az 583 m magasan fekvő Krotensee-hez.

A tó szó, talán nem fejezik ki hűen a méreteket, talán a tavacska közelebb áll a valósághoz, hiszen 300-350 m átmérőjű vízről beszélünk, ami magán kézben van. Mi azért lementünk a szépen füvesített rendben tartott partra, mert az a köznépnek látogatható, de a vízbe nem szabad bemenni.

Már negyed hat felé járt az idő, mikor tova haladtunk, de az út mellett büszkén álló tornyos-bornyos Hüttenstein kastély élénk sárga tömbjét azért szemügyre vettük. Rövid gurulás után újabb tó tűnt fel, a Wolfgangsee, aminek partjára legurultunk, St. Gilgen-be vízért. A főtéren álló pazar városházát szemügyre vettük, de vizet nem találtunk.

Haladtunk tovább a B158-as úton, kb. 230 m szint megmászása után felértünk a hágóra (750 m), ahol egy zárva talált nagy éttermet láttunk. Egy ott tébláboló emberrel Cobranco szóba elegyedett, akiről kiderült, hogy itt dolgozik. Kedvesen beinvitált, és megengedte, hogy megtölthessük porzó kulacsainkat.

Fél hét felé megkezdtük a gurulást a Fuschlsee-hez. A tó mellett kb. 11,5 m-t haladtunk, mert rögtön balra kellett kanyarodnunk, a Perfalleckstrasse-ra, hogy a nem túl nagynak látszó gerincen átmászva eljuthassunk a tervek szerint éjszakai szállásnak alkalmas völgybe. A nem túl magasnak látszó gerincen átvezető út eleinte 5-6 %, majd 8-10%, utána egy kis szusszanást engedve, újra bekeményített és tartósan 13, majd 15 % meredekséggel próbált eltántorítani, de mi leküzdöttük.

Fent 820 m-en szusszantunk egyet, beöltöztünk és már száguldottunk is le a 740-750 m magasságban elterülő Brunnbach völgybe, annak reményében, hogy majd találunk valami vackoló helyet. A kb. 6 km hosszú völgyön átgurulva semmi lehetőséget nem láttunk. Ahol vízszintes volt a terep ott házak, bekerített legelők voltak, szabad hely sehol. Addig-addig nézelődtünk, hogy észrevétlenül begurultunk Vordersee településre, ahol próbáltunk kempinget keresni, hiszen ezen a környéken tilos vadkempingezni. Védett terület, és a „bünti,” egy kicsit húzós kb. 5 mililó! Ft.

Sajnos kemping nem volt így fél nyolc felé elindultunk a következő napi részeként szereplő Hintersee felé és bíztunk. A tó 1,6 km hosszú 688 m magasan fekszik és meredek 550 m magasságú sziklafalak veszik körül. Ez nem teljesen a vadkempingesek álmaiban szereplő domborzat, de szerencsére a túlsó fele, ahol a Taugl patak táplálja, kicsit kiszélesedik és lapossá válik a völgy és egy kis erdő van ott. Mire idáig jutottunk már félhomály uralkodott, hiszen augusztus végén este nyolckor, felhős időben ez teljesen normális.

Szerencsére találtunk egy kis utat ami az erdőbe vezetett, de néhány száz méter után egy nagy markológépre lettünk figyelmesek, ami a meder alakításán dolgozhatott hétköznap. Igaz ugyan, hogy a következő nap vasárnap lesz, de Korzikán már vasárnap hajnalban megtréfált egy markoló, emiatt itt próbáltunk tőle úgy eltávolodni, ha mégis jönne valaki dolgozni reggel, akkor ne láthasson minket. Ezért mélyen bementünk az erdőbe egy teljesen sáros utacskán, ahol nem láttunk emberi lábnyomot, és azt gondoltuk, hogy ez jó lehet. Csak az út volt alkalmas a sátor felverésére, mert az erdő teljesen vad, nem művelt állapotban leledzett. Cobranco még szétnézett a környéken, aztán a büntetés veszélye ellenére felvertük a sátrat és elvackoltunk.

Jó kis nap volt, 7 tavat érintettünk, voltak kisebb, de meredek hágók, és reméltük, hogy a következő naptól talán az időjárás felelős is erőt vesz magán, meg persze azt is, hogy nem találkozunk a parkőrrel, mert akkor vége a túrának.