Baszkföld
Túránk utolsó szakaszára visszatértünk Spanyolországba, de ez a vidék már teljesen más volt, mint amit Katalóniában, vagy Aragóniában megismertünk. Baszkföld - mintha egy külön ország lenne - saját arculattal rendelkezik, s mindezt kiegészíti az Atlanti-óceán komor, hűvösebb, de mégis csodálatos partvidéke.

13. nap 2021. július 28. (szerda)

Aginaga – Zumaia – Deba – Lekeito – Gernika-Lumo – Gaztelugatxe – Bakio – Mungia Táv: 122,3 km

Hiába a folyóvölgy és az óceán viszonylagos közelsége, reggel mégis egy combos kaptató után sikerült csak visszaverekednünk magunkat a homokos partvidékre. Tegnap magunk mögött hagytuk Gipuzkoa tartomány nagyvárosait, a mai nap az óceánparti kisvárosokon volt a sor, s mondhatom nem is csalódtunk bennük. Számomra Baszkföld szépsége a mai nappal nyert igazán értelmet. Zarautz egy rendezett üdülőváros benyomását keltette hosszú stranddal, majd egy igazi sziklás-kanyargós partszakasz következett, ahol az óceán hűsítő hullámai közvetlenül alattunk lévő sziklákon porladtak szét. Még fel sem ocsúdtunk az ámulatból, s máris jött Zumaia egy újabb elképesztő méretű homokos plázzsal. Bár közel sem volt fürdőruhás idő, ráadásul a Nap sem sütött, mégis már a reggeli órákban sokan kifeküdtek a nyugágyaikba. Hiába, aki azért jött ide, hogy az óceán mellett pihenjen, az mit csinálna mást?

Innen 16 km óceánmentes szakasz következett egy viszonylag könnyű hágóval megspékelve. Debánál bukkantunk újra ki. Itt már közeledtünk végcélunkhoz, Bilbao városa elérhető közelségbe került, de a táblák rendre le akartak téríteni minket óceánparti útvonalunkról. Persze nem hallgattunk rájuk, átkelve a Deba-folyón egy éles kanyarral újra a nagy víz partján folytattuk a túrát.

Jól is tettük, mert a következő öbölben Ondarroa következett, ez lett a kedvenc parti városom. Az egytől-egyig többszintes pirostetős hófehér házakból épült óváros felkúszott a meredek hegyoldalra. Alatta a folyó tölcsértorkolatában pompás kikötőt rendeztek be. Feljebb ódon kőhidak kötötték össze a két partot. Az autósok pechjére az egyetlen újszerű hídon épp karbantartást végeztek, konkrétan a hídpályát cserélték, így óriási dugó alakult ki. Mi szerencsésen átjutottunk egy kisebb, az autók számára használhatatlan hídon, a több kilométeres dugóban rekedt autósokat ez azonban nem vigasztalta. Cserében viszont innentől egy szinte forgalmatlan mellékúton haladhattunk tovább nyugat felé.

Csodálatos tengerparti üdülővárosokban bővelkedett a mai nap. Itt épp Ondarroa kikötőjében járunk

Élvezet volt a mai tekerés a kisforgalmú, szűk mellékutakon az előző napok forgalmas útvonalai és zsúfolt nagyvárosai után végre megérdemeltünk egy kis örömtekerést így a túra végére. Lekeito városáig jutottunk ebédidőre, s – mivel az út itt hosszabb időre búcsút int az óceánnak – úgy gondoltunk ideje lenne egy fürdést megejteni benne, mert ez a tegnapi nap szépen kimaradt. Le is tekertünk a város homokos strandjának parkolójába. Mint általában az Atlanti-óceánnál, itt is nagyjából 400 méternyi homokszőnyeg választott el minket a víztől. Nem mertük ilyen hosszú időre magára hagyni a bringákat, így inkább két körben mentünk le, s láss csodát, mégiscsak a strandolóknak volt igazuk, akik már reggel lecuccoltak ide, mert – bár sem meleg, sem napfény nem volt – a homok mégis valahogy magába szívta a felhőkön át érkező napsugarakat, s sokkal jobb volt itt a klíma, mint fent az országúton. S ráadásként maga az óceán sem volt olyan hideg, mint például a portugál partszakaszon.

A fürdést ebéd és egy rövid pihenő követte, de nem vittük túlzásba a lazázást, egy kis mellékúton folytattuk az utunkat a partvidék legnagyobb látványossága a Gaztelugatxe irányába. De előtte még volt egy folyó, melynek kiszélesedő tölcsértorkolatát jó nagy ívben meg kellett kerülnünk. Ez a terület az Urdaibai Bioszféra Rezervátum, mely az Itsassadarra-folyó tölcsértorkolatát és környékét foglalja magában. A területen sok-sok apró kis patak fut össze egy nagy sós mocsárba. A környező vidéket rétek, tölgyesek, lombos erdők és különösen gyorsan növő tűlevelűek ültetvényei foglalják el. A parti tájat kantabria tölgyesek és eperfák borítják.

Nagy ívben kerültük a széles, mocsaras vidéket, s Gernika után már újra az óceán felé száguldottunk. A partig szinte sík volt az út, majd újra jöttek a húzós emelkedők. S – bár a Pireneusokat már jócskán magunk mögött hagytuk – ezen a sziklás partvidéken nagyjából 1700 méter szintemelkedés simán összejött estére.

Újra erdőségek takarták az óceánt, pedig már nagyon közel jártunk. Aztán végre megpillantottuk! Gaztelugatxe, ez a kimondhatatlan nevű kis sziget a templommal Spanyolország északi részének egyik legnagyobb látnivalója, amely nem mellesleg a Trónok harca című filmsorozat egyik forgatási helyszíne. Egy köves gyalogút és 241 lépcsőfok vezet a sziklás félsziget tetejére, ahol a San Juan de Gaztelugatxe templom áll.

Sajnos – tán a Covid miatt – már messziről a felső kilátókból tisztán látszott, hogy egy lélek sem jár lent a lépcsőkön, a tömeg csak fentről csodálta a sziklás partszakasz páratlan látványát. Így mi sem juthattunk le a spanyol inkvizíció egyik fő színhelyére. Az itt tartott perekről és rituális ülésekről szóló hátborzongató történetek szerves részei a baszk mitológiának. A katolikus egyház inkvizíciója alatt nem egy szerencsétlent vadásztak le a régióban, majd zártak be vádlottakként ide, San Juan de Gaztelugatxe barlangjaiba. 1593-ben Sir Francis Drake és kalózai kifosztották a templomot. A templom időközben pusztulásnak indult, 1886-ban lebontották, majd teljesen újjáépítették a semmiből. Sajnos a renoválás alatt megtalált régészeti leletek, használati tárgyak, pénzérmék és ágyúgolyók mind-mind a tengerbe vesztek.

Gaztelugatxe - Spanyol-Baszkföld legnagyobb egyik legnagyobb látványosságát csak messziről csodálhattuk meg

Késő délután értük el a felső látogatóközponthoz, innen már csak előzetes regisztrációval lehetett volna továbbmenni, de valójában semmi értelme nem lett volna. Helyette gyalogosan kerestünk egy kis ösvényt, amelyen elég közel juthattunk a kápolnához és jó képeket készíthettünk róla. Ráadásul teljesen tömegmentesen.

Eltelt ez a nap is, fáradtan, de élményekkel megrakodva érkeztünk meg utolsó óceánparti üdülővárosunkba, Bakioba. Fürödtünk még egy nagyot az óceán másfél méteres hullámai közt, majd bevásárlás után már csak egy terv maradt, a táborhely megtalálása.

A város után meredeken kaptatott felfelé az út, ráadásul mindkét irányban meredek hegyoldal vett körül minket, így esély sem volt megállni. Feljebb a dombok között mindenütt apró házak, farmok vettek körül minket hatalmas legelőkkel. Sanyarúan beláttuk, hogy Bilbaohoz közeledve egyre kisebb esélyünk lesz nyugodt helyre találni, de rendre próbálkoztunk. Végül egy jókora füves domb tetején egy kis kápolna mellett kötöttünk ki. Pár kutyán kívül más zavaró tényező nem volt, fel is dobtuk a sátrat a legelőre, ám miközben a vacsorát készítettük egy nagyjából 10-15 tehénből és bikából álló marhacsorda érkezett, s kíváncsi szemekkel vettek körül minket. Annyira közel jöttek, már-már ijesztő volt a helyzet, féltem, hogy egyszerűen letarolják a sátrunkat, vagy rálépnek a bringák kerekére. Dia jobban uralta a helyzetet, így ő maradt és védte a vacsoránkat és a szétpakolt cuccainkat a többszáz kilós állatoktól, én pedig szépen elkezdtem odébb cuccolni. Először a bringákat, majd a táskákat, végül a lebontott sátrat mentettük ki, s ahogy elhúztunk, úgy a marhák is belátták, hogy nincs itt semmi látnivaló és szépen tovább álltak. Csupán egy koszos, csapzott bundájú nagytestű kölyökkutyát kellett még jobb belátásra bírnunk, mert ő még továbbra is nagyon barátkozott velünk. A mozgalmas esti program, s a túránk legnagyobb napi távjának letekerése után fáradtan estünk be a sátrunkba.

14. nap 2021. július 29. (csütörtök)

Mungia – Derio – Bilbao – Zabaloetxe – Bilbao Repülőtér repülés Barcelonába Táv: 56,6 km

S eljött az utolsó baszk napunk is. Az óceáni időjárás ismét megmutatta komorabbik arcát, eleinte szürke fellegek alatt haladtunk, majd a bilbaói reptértől az eső is rázendített. A reptér és a város között magaslik egy 240 méteres vonulat, ez még hátra volt. Súlyos fellegek alatt néztünk vissza a légikikötőre és ekkor még nem gondoltunk, hogy hamarosan még újra találkozunk vele.

Végcélunk Bilbaó - egy élhető város, de esőben nem túl látványos

Bilbaoban komor, már-már őszies idő fogadott szitáló esővel, köddel, így a város szépsége nem igazán akart megmutatkozni. Meglepett, hogy még az utcákon is mindenki maszkban sétál, ekkor még nem igazán tudtunk a delta variáns terjedéséről, a hírek messze elkerültek minket. A délelőtti program legfontosabb eleme a bringás dobozok felkutatása volt. Bár nem repülővel terveztük az utat vissza Barcelonába, hanem ASLA-val (ez a spanyol vasút egyik nagysebességű járműve), de tudtuk, oda sem engedik fel egyben a bringát. Délután 3 felé indult a vonatunk, így mindennel időben végeztünk, sőt az idő jóvoltából már egy esőmentes körre is telt a városban. Rögtön feltűnt, Bilbao bringásbarát mivolta, az igényes folyóparti sétányon éppúgy, mint a magasan ívelő hidakon átvezetett bringás nyomvonalakon. Kívülről megcsodáltuk a Guggenheim Múzeum ultramodern épületét, mely igencsak megosztóra sikeredett. Az indulás előtt bő egy órával már a főpályaudvar mellett tüsténkedtünk, ám ami a következő órában történt velünk, arra nem igazán voltunk felkészülve. A vonathoz vezető peron már kapuval le volt zárva, s ott közölte a személyzet, hogy túl nagyok a csomagjaink, nem vihetjük fel magunkkal a vonatra. Persze elolvastuk előre az előírásokat, s bár a csomag tényleges hossza tényleg nagyjából 10 centivel hosszabb volta megengedettnél, úgy véltük, hogy ennyi rugalmasság lesz a rendszerben. De csalódnunk kellett, bár a jegyünket visszafizették, de újra kellett terveznünk a visszajutást, hogy a holnap esti gépet elérjük a katalán fővárosban.

Nem volt sok választás, csak a repülő jöhetett szóba, s láttuk, hogy ma este és holnap reggel is indul járat. Gondoltunk nem késlekedünk, nem sok kedvünk volt még itt a hűvös óceánparton eltölteni még egy éjszakát, inkább megpróbáljuk elérni a ma esti gépet. Ehhez viszont taposni kellett rendesen. A dobozokat rögzítettük a csomagtartón, s megindultunk a reptér irányába. Úgy gondoltuk, talán egyszerűbb lenne a hosszabb, de kevesebb szinttel járó utat bejárni, így a folyóparton haladtunk észak felé, majd éles kanyarral áthágtunk a repteret magában foglaló völgybe. Jó két órával az indulás előtt itt voltunk, gyors repjegyvásárlás, és szerelés volt újfent a program. Baromi izgalmas volt, még soha nem foglaltam ilyen későn repjegyet az induláshoz képest, de végül minden rendben ment és a hosszú sorok ellenére mi is és a bringánk is feljutottak az esti járat fedélzetére.

A vonat csak a késő esti órákban érkezett volna meg Barcelonába, mi nagyjából egy óra alatt letudtuk az utat, így nem sokkal naplemente előtt már le is szálltunk. Jó érzés volt újra azt a száraz, mediterrán estét átélni, melyet a túra első hetében tapasztaltunk, s a hosszú, sok idegeskedéssel járó, mozgalmas napon, végül minden jól alakult.

15. nap 2021. július 30. (péntek)

Barcelona el Prat Reptér – Casteldefells – Barcelona El Prat - repülés Bécsbe - Wien-Schwechat – Götzendorf – Hof – Lajta-hegység – Donnerskirchen Táv: 72,45 km

A tegnapi mozgalmas nap után a mai már felettébb simának ígérkezett. Jót aludtunk a reptér melletti Llobregat folyó deltája alkotta bozótosban. Reggel úgy döntöttünk már nem tekerünk be a városba, inkább kifelé indulunk. Várost nézni ma már nem volt kedvünk, strandolni pedig sokkal szerencsésebb a várostól keletre található végtelen homokos partszakasz.

Végül Castelldefels strandján kötöttünk ki, s napozással, fürdéssel töltöttük a délelőtt hátralevő részét és a koradélutánt. Csak a késő délutáni órákban érkeztünk vissza a reptérhez, s este tíz óra után szálltunk le Bécsben. Innen várt még ránk egy jó 70 km-es út Sopronig, ám tudtuk, hogy nem akarjuk az egészet az éjszaka letudni. Szokatlan nagy forgalom volt az osztrák utakon, így péntek este, rengeteg esztelen fiatal száguldozott, s még a rendőrök is megkörnyékeztek minket. Végül simán átkeltünk a Lajta-hegységen, s a Wulka-folyó partján találtunk nyugodt táborhelyet a hajnali órákban. 

16. nap 2021. július 31. (szombat)

Donnerskirchen – Rust – Mörbisch – Fertőrákos – Sopron Táv: 30,21 km

Utolsó napunkra esős időt ígértek, de szerencsére nem áztunk meg, csak komor égbolt fogadott minket a Fertő-tó partvidékén. Gyorsan nyeregbe pattantunk, s teljesítettük a tegnap éjszakáról maradt 30 km-t Sopron városáig. Ha nem lenne tele már ez az egyébként békés város is gyűlöletkeltő óriásplakátokkal, akkor ide most azt írnám, hogy jó végre több mint egy hónap után hazaérni, de csak annak örülhettünk, hogy újra láthattuk családunkat, gyermekeinket. Peti és Csabi nagy örömmel fogadtak minket és pár nap pihenő után, már úton is voltunk négyesben, hogy Ausztriából letekerjünk az Adriai-tengerhez, de ez már egy egészen más történet.