„A tűz és a jég országa” – harsogják Izlandról a beszámolók, útikönyvek, mintha az Atlanti-óceán északi részének közepén található, Magyarországnál egy kicsit nagyobb szigetország ezernyi arcát két ilyen egyszerű kifejezéssel jellemezni lehetne. Nem is kell odautaznunk ahhoz, hogy tudjuk, Izland jóval több, mint „tűz és jég”.

Bevezető

Nem sokkal az északi sarkkör alatt található, az óceáni szeszélyes időjárásnak kitett földdarab eszméletlen változatossága sok kalandvágyó embert odacsábított az utóbbi években. Mivel nagyjából egyenlő távolságra fekszik Európától és Amerikától (s ráadásul pontosan a két földrész tektonikai határán), így mindkét irányból özönlöttek hétköznapok rutinját és megszokottságát maguk mögött hagyni kívánó turisták. A Keflavík Nemzetközi Repülőtér forgalma még a járvány előtt 2018-ban minden rekordot megdöntött. Majdnem tízmillió utas fordult meg itt, mely a sziget 357 ezres lakosságához képest megdöbbentő adat.

A leleményes izlandiak persze rögtön látták, hogy mekkora biznisz ez nekik, így a szigeten található árak, még a nyugati-európaiakhoz képest is két-háromszorosak. Az autóbérlés, szállások árai nem a kispénzű utazók igényeihez lett szabva, így egy izlandi túrát valójában két módon lehet letudni: vagy nagyon olcsón, vagy pedig nagyon drágán. Mi az előbbit választottuk.

De turistaáradat ide, vagy oda, Izlandban a mai napig van valami kimondhatatlanul őrült, romlatlan vadság, amit hiába keresünk az európai kontinens bármelyik országában. Itt még megtapasztalhatjuk milyen harmóniában lenni a természettel, miközben napokig nem akad emberlakta település utunkba, ugyanakkor a természet erőit is, a szinte állandóan gyötrő szelet, az óceán tomboló hullámait, vagy a vulkánok mérhetetlen erejét.

Izland már nagyon régóta rajta volt a bakancslistámon. A kétezres évek elején megfordultam Írországban, Skandináviában és Skóciában is, így megtanultam milyen körülmények várják a bringást, ha kilép az európai kontinens komfortzónájából. De Izlandról az hírlett, hogy még a felsorolt helyeknél is nagyobb felkészültséget és kitartást igényel. S – úgy gondolom – most, az ázsiai kalandok után már tényleg eljött az ideje, hogy közelebbről is megismerkedjünk egymással.

Egy kicsit a világjárvány is hozzásegített ehhez az utazáshoz, hiszen a repülőjegyek 2021 nyarán is jóval olcsóbbak voltak, mint az elmúlt években. Így, a kifogásainkat, félelmeinket félre raktuk, s úgy döntöttünk, belevágunk, s hosszú idő után most végre mi is megtapasztalhatjuk mindazt a nyers, de néha könyörtelen szépséget, ami ebből a földből árad.

0. nap Megérkezés a szigetre 2021. június 26.

Mint egy térkép úgy terült el alattunk Izland. A Vatnajökull hófehér hósipkáival, a megannyi szabályozatlanul kanyargó folyójával, mohával benőtt egykori lávamezőivel. Nem számítottam ilyen fogadtatásra, hiszen a négyórás repülőút nagy részén komor felhők takarták alattunk a földet. Csupán a Feröer-szigetek némelyikét festette aranysárgára a horizont széléről pislákoló napsugár. Izland, mintha felkészült volta a fogadtatásunkra: felvette legszebb ruháját, s már odafentről megmutatta valódi szépségét.

Keleti irányból érkezve nagyjából egy órát repültünk déli partvidékén, már-már szinte láttuk magunkat odalent a déli part egyetlen országútján. A fővároshoz közeledve aztán változott a táj, egyre több zöld szín lopózott az addigi megfakult sárgás-barnás, szürkés hegyvidékek közé, egyre több lett a művelt terület. Elrepültünk Reykjavík színes házai felett, ám a Reykjanes-félszigetet, ahol az ország legnagyobb reptere található, már komor felhők takarták.

A négyórás út után fáradtan támolyogtunk elő a gépből, bár itt még csak este 8 óra volt, a mi biológiai óránk már két órával későbbre járt. Tudtuk, hogy a reptéren a járvány miatt szigorú ellenőrzés várható, oltás ide-vagy oda még egy tesztet is elvégeztek rajtunk a biztonság kedvéért, mielőtt kiengedtek volna a szürke félhomályba.

A bringásdobozaink szerencsére komolyabb sérülés érkeztek vissza hozzánk, s egy erre kialakított „Bike Pit” felirattal ellátott konténerben készítettük fel őket az utazásra. Már itt megmutatkozott az izlandiak figyelmessége a túrakerékpárosok iránt, ugyanis – bár az ország időjárása nem épp a legalkalmasabb a sportág űzésére – ilyen létesítményt eddig még egyetlen légikikötőben sem láthattunk. Volt itt minden: más, már hazatérő bringások által itt hagyott felszerelések: konzervek, elsősegélycsomag, félig kiürült gázpalackok éppúgy, mint állvány és szerszámok a gépek összerakásához. A falon pedig képes illusztrációval ellátott jótanácsok arról, hogyan készüljünk fel a szigeten várható extrém körülményekre. A dobozokat is itt lehetett hagyni, így azon sem kellett aggódni, hová rejtsük őket, vagy honnan szerezzünk helyettük másikat.

A hosszú procedúra után már az éjszaka közepén tekertünk ki a szürke és hideg izlandi valóságba. Innen már fényévnyi távolságnak tűnt az alig fél napja otthon hagyott kánikula, elkélt már a meleg sapka és a kesztyű is az alig 8 fokos, félhomályos éjszakában. A reptértől alig két kilométerre találtunk táborhelyet egy aprócska tó partján, s egy jobb nap reményében tértünk nyugovóra.