A túra első szakaszán eleinte az ország legnépesebb vidékén haladunk a fővárosig, majd a Thingvellir Nemzeti Park és, a gejzírek és az ország talán legnépszerűbb vízesésének megtekintése után 157 km hosszan csak egy rázós földút és igazán néptelen, barátságtalan felföldi vidék lesz csak az útitársunk.

1. nap Látogatás Reykjavíkban 2021. június 27.

Az időjárás sajnos reggelre sem lett kellemesebb. Vacogva bontottuk el a sátrunkat a metsző, hűvös szélben, visszakerült a sapka a kesztyű, a meleg térdvédő és kabát, s jól tudtuk hosszú idő és sok-sok kilométer múlva kaphatjuk majd vissza hálózsákjaink melegét. Alizzal még a túra előtt megállapodtunk abban, hogy a rossz időjárás tabu témának számít. „Jól tudod, nem azért jöttél ide, hogy jó időben bringázz! Fogadd el!” – szólt tegnap az egyik jótanács a Bike Pit „okosfaláról”, s ezzel mi is egyetértettünk. Felfoghatjuk ezt szükséges rossznak a sok-sok szépség mellé, ami ránk vár, vagy akár kihívásnak is. De problémának semmiképp!

Keflavík utcái még kihaltak voltak a reggeli órákban, de a város másik oldalán lévő Krónan szupermarket már kinyitott, így ismerkedtünk egy kicsit az izlandi árakkal. Látszatra, mintha otthon, Magyarországon lennénk, minden annyiba kerül. Legalábbis a kiírás szerint. A baj csupán annyi, hogy az izlandi korona két és félszer annyit ér, mint a mi forintunk. A kenyér még ezt is jócskán megfejeli, több mint hétszáz forint egy 400 grammos, egy étkezésre befalható darab, de majdnem ugyanennyiért még egy kis üveg Nutellát is vehetünk hozzá. Az import gyümölcsök jószerivel megfizethetetlenek, a banán az egyetlen, ami még belefér a büdzsébe, különösen akkor, ha zöld pöttyei miatt kap egy 50%-os matricát.

A kisváros után felhajtottunk a kétszer két pályás, leállósávval kiegészített, dimbes-dombos reptéri gyorsforgalmi útra, enyhe hátszéllel gyorsan elértük a 60 kilométerre található fővárost. Busszal ez nagyjából 6000 forintunkba fájt volna fejenként.

Reykjavík (jelentése füstölgő öböl) kétszázezres lakosságával, messze az ország legnagyobb települése, nagyjából minden második izlandi itt, vagy a város 50 kilométeres körzetében él. Ennek ellenére számomra egy átlagos norvég város benyomását keltette. Színes, egyszerű házaival, lapos épületeivel, a város közepén található helyi repterével az Észak-Norvégiában található Tromsø-t idézte elő emlékeimből. Egy rövid körre futotta tőlünk, eközben megnéztünk mindent, ami számunkra lényeges volt, s megkezdtük az óramutató járásával megegyező körünket. Szinte mindenki, aki bringával erre a szigetre téved, valamiféle körtúrát tervez. Vagy kis kört, a „golden circle” útvonalán, amely bemutatja a főváros közelébe eső jelentős látnivalókat, vagy jóval nagyobbat a Vatnajökull megkerülésével. Izland legnagyobb jégmezőjének megkerülése – mely a sziget teljes területének 8%-át teszi ki – csak önmagában legalább 4-5 napot vesz igénybe.

Színes házak és nyugalom. Ilyen egy belvárosi utca Izland fővárosában

Természetesen úgy voltam vele, ha már eljövök Izlandra, akkor teljes kört megyek, így szóba sem jöhetett az egy hetes verzió. Izland megkerülésére kézenfekvő lehetőség az 1-es számú főút (Hringvegur), mely 1339 kilométeres körre fűzi fel az ország legjelentősebb településeit. Ám bizonyos szakaszokon (főleg itt a főváros körül) roppant forgalmas, így ahol csak lehetett kerültük a használatát. Mi ennél sokkal kreatívabb és bevállalósabb tervet készítettünk magunknak, melyben – idén először – Aliz is jelentősen kivette a részét.

Mosfellsbær után így elhagytuk ringet, s a 36-os úton elindultunk a sziget belseje felé. Reykjavíktól keleti irányban található kis körút a „Golden Circle” útvonalán kezdünk, innen ugrunk majd vissza egy hosszú földutas szakasszal a normál útvonalra. Az arany kör (vagy arany háromszög) útvonalán mozog a legtöbb szigetre érkező turista. Ez sajnos már ma is megmutatkozott, ugyanis szűnni nem akaró forgalomban róttuk a kilométereket. Továbbra is vitt a hátszél, de a monoton emelkedő, kissé rázós úton így is lassúnak éreztük a haladást. Az esti órákban, több mint 110 km letekerése után értük el első igazi természeti látnivalónkat, a Thingvellir Nemzeti Parkot. Tudtuk, hogy másnapra sok látnivaló jut, meg délután már a Kjölur aszfalt nélküli részein fogunk tekerni, így nem akartuk reggelig halogatni a megtekintését.

Mivel azonban az esti órákra megint kellemetlenül hűvös lett, elsőként a látogató központ igényes mosdóját vettük birtokba ahol megmosakodtunk és vacsorát is főztünk előterében. Már este 9 óra is elmúlt mire beértünk az erre már szinte teljesen elnéptelenedő parkba.

A Thingvellir Nemzeti Park 2004-ben lett az UNESCO világörökségének része. Ez volt a helyszíne a földkerekség első parlamentjének, és itt válik ketté és távolodik egymástól az eurázsiai és az észak-amerikai földlemez - egy egyre növekvő "senkiföldjét" képezve a két kontinens között (évente 20 mm). Igényes és bringával is járható ösvény vezet végig a kanyonban, viszont már itt tapasztaltuk azt, mennyire próbálja Izland kordában tartani a népes országukba látogató turistahadat: minden felé figyelmeztető táblák, kordonszalagok törik meg a természetességet, a kilátóhelyeken pont addig engednek, ahol még nem tudsz rendesen letekinteni. Egyrészről érthető ez a túlzott leszabályozás, hiszen pontosan tudjuk, a „turista” az egy veszélyes „állatfaj” mindent eldobál, mindent letapos, s nem ismer szabályokat, ugyanakkor ezek az ember alkotta korlátok pont azt a romlatlan vadságot veszik el a tőlük, mely idevonzotta őket Izlandra.

Egy hűvös, de nyugodt esti kerekezés a Thingvellir Nemzeti Parkban, ahol ketté szakadt a sziget

Mi most kivételesen örültünk a szépen, már-már túlzottan karban tartott, kiépített sétautaknak, melyeken bringázva játszi könnyedséggel és gyorsasággal be tudjuk járni a parkot. Megnéztünk egy vízesést, majd legurultunk a törvénysziklához. Izland első telepesei ezen a helyen alapították a világ első parlamentjét, az Alþinget, 930-ban. Þingvellir ekkor az izlandi lakott területek keleti csücske volt. A helyet a kedvező földrajzi viszonyok miatt választották, hiszen a hasadék melletti tágas síkság természetes pódiumot és nézőteret biztosított.

A kereszténység felvétele után ezen a területen épült Izland egyik első temploma a XI. században. Amit azonban ma láttunk a helyén, az csak egy jóval későbbi, 1859-es építésű fatemplom. Mivel már nagyon későre járt az idő a park gyors elhagyása mellett döntöttünk.

Izland – a skandináv országokkal ellentétben – nem igazán támogatja a vadkempingezést, különösen az autós turisták körében, a nemzeti parkokban és az ország déli részén kifejezetten tiltja is. Ezt szem előtt tartva jobbnak láttuk inkább elhagyni a park határát, s egy viszonylag eldugott helyen vertük fel sátrunkat a Thingvalla-tó partjától nem messze.

2. nap A gejzírektől az Arany-vízesésig 2021. június 28.

Túránk második napján is meglehetősen hűvös reggel köszönt ránk. Éjszaka többször szitált az eső, s a sátorból kitekintve kellemetlen nyirkos klíma fogadott a már megszokott, szűnni nem akaró széllel. Amíg készülődtünk és erőt gyűjtöttünk az indulásra, egy furcsa madárhangra lettem figyelmes. A kis szárnyas felrepült jó magasra, majd zuhanórepülésben olyan hangot hallatott, mintha üres műanyag üvegeket sodorna a szél egy köves pusztaságban. Izland minden nap tud valami újat mutatni.

Kellemetlenül teltek az első kilométerek, egészen átfagyva érkeztünk meg Laugarvatn városába. Ez volt ma az első, ugyanakkor egészen Akureyriig az utolsó lakott településünk a szakaszon. 327 kilométer a két hely között lévő távolság, ez autóval sem kevés, ráadásul a felföldön egy 157 kilométeres szakaszt földúton kell megtennünk. Ezt szem előtt tartva bevásárlási lehetőséget kerestünk, ám csak egy kicsi boltot találtunk. Nagyjából akkorát, mint nálunk egy benzinkút shopja. Szerencsére tegnap Reykjavíkban alaposan bevásároltunk, s még otthonról hozott készleteink is vannak, így csak kenyeret kellett vennünk. Húztuk egy kicsit a szájunkat a körülbelül hétszáz forintos, alig 400 grammos pékáru láttán, de nem volt mit tenni, meg kellett venni. A hűvös széltől átfagyva reggeliztünk meg a bolt előtt, majd bekapcsoltuk a fűtést a járművön (elkezdtük tekerni a pedálokat). Tudtuk, hogy a mai nap bővelkedik látnivalókban, így nem késlekedhettünk. Elsőként a Brúárfosshoz terveztünk egy 6 kilométeres gyalogtúrát, mely során a „nagyon kék vízesés” mellett két kisebb zuhatagot is megtekinthettünk. Akár Norvégiában, itt is azt tapasztaltam, hogy a táj igazi vadsága akkor mutatkozik meg igazán, ha az ember elhagyja a kiépített főutat. Bár az ösvény a parkolótól a vízesésekig jól karbantartott és jelzett úton haladt végig, a szabályozatlanul hömpölygő folyó és körülötte elhelyezkedő sűrű bozótos a göcsörtös fáival már itt megmutatta a sziget vadságát. Csak azok az átkozott legyek ne lettek volna! Amint javult egy kicsit az idő, s megállt a szél, csapatosával körülvettek minket, belerepültek arcunkba, fülünkbe, orrunkba. Szinte reménytelen volt tőlük megszabadulni. Találkoztunk egy magyar csapattal is, ők már egy ideje itt lehettek a szigeten, mert eléggé egyhangúan bandukoltak a légyrajokkal övezve.

Első nagyobb izlandi vízesésünk. Azt az elemi erőt, amely hűen tükrözi valódi mivoltát egy kép sem adhatja vissza

Alig 10 kilométerrel odébb elértük a sziget egyik legnagyobb látványosságát, a Geysir Centert. Sajnos a világ összes gejzírének névadója egy ideje már nem működik, egy földrengés áldozata lett, csupán egy hatalmas forró vízzel telt lyuk van a helyén, a tőle nem olyan messze lévő Stokkur egész jól átvette a szerepét, s nagyjából 5-10 percenként egy 20-30 méter magas vízcsóvát lövell az égbe. Rengeteg kis fortyogó van még, ezek azonban kevesek ahhoz, hogy kitörjenek, csak a víz és a gőz áramlik belőlük folyamatosan. Érdekes élmény volt itt lenni, de a délelőtti gyaloglással már elszaladt a nap nagy része, s várt ránk még a Gullfoss, az ország egyik leglátogatottabb vízesése.

A Geysir környékén szinte mindenhol füstöl és fortyog a föld

Mire odaértünk szép lassan felszálltak a felhők és kisütött a nap. Igen, Izlandon is tud nyár lenni ezekben a rövid, szinte ajándéknak számító időszakokban. Ilyenkor végre megszabadulhatunk a meleg sapkától, kabáttól, sőt jó esetben akár a pulcsitól is. De hamar rájövünk, hogy a Napnak itt is olyan ereje van nyáron – hála a tiszta levegőnek, és a sarkkörhöz közeli vékonyabb ózonrétegnek – mintha a spanyol tengerparton napoznánk. Az Arany-vízesés jócskán beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Szerencsére nem volt túl nagy tömeg, így zavartalanul élvezhettük a Hvíta-folyó 21 méter magas zuhatagjának dübörgését és páratlan szépségét, mely – a napsütésnek köszönhetően – egy pompás szivárvánnyal is megajándékozott minket.

Az Arany-vízesés (Gullfoss) teljes pompájában fogadott minket

A késő délutáni órákban hagytuk el a Gullfosst, s ezzel a momentummal egyik pillanatról a másikra búcsút intettünk a Golden Circle viszonylag nagy forgalmának, s átadtuk magunkat annak a nomád érzésnek, amelyért elsősorban a szigetre látogattuk. Még körülbelül 20 kilométeren át kiváló aszfaltos út haladt északkeleti irányba, melyen – az eddig uralkodó erős délnyugati szélnek köszönhetően – szélsebesen hasítottuk a kilométereket. Ám minden jónak vége szakad, ahogy a mondás tartja, elfogyott ez a jó út, s megkezdődött túránk első igazi erőpróbája a Kjölur Highway.

Már a tervezéskor is úgy gondoltam, s ezt az úton megtett kilométerek is megerősítették bennem, ha valaki egy nomád közép-ázsiai túrára készül, próbának mindenképp ajánlott ezen az útszakaszon végigtekernie. A nagyjából másfél-két napos úton – helyi viszonyokhoz képest – elég nagy magasságban 5-600 méteren kell tekerni (800 méter feletti részeket már állandó hó borítja). A felföldön nincsenek lakott települések, mindössze két helyen tapasztalhatjuk majd az emberi lét nyomait, egy kis kávézó és egy menedékház formájában. Ami ránk vár az valójában a nagy-nagy semmi a maga létező, valós formájában.

Az aszfaltos út végén egy sebességkorlátozó tábla (90-ről 70 kilométerre, ez utóbbi az út nagy részén személykocsival tarthatatlan tempót jelent) valamint egy rövid tájékoztató található, mely szerint csupán négykerék meghajtású dzsipekkel javasolják a behajtást. Izlandon nagyon sok murvás út van, ezek nagy része járható személykocsival is, ám az F jelölésű mellékutakon a patakátfolyások és a sziklás szakaszok miatt ezt nem javasolják, erre az autókölcsönzők külön fel is hívják a turisták figyelmét.

A pillanat, amikor elfogyott az aszfalt kerekeink alól. S így is maradt 157 km hosszan

Amikor ideértünk a kis parkolóban a nemzeti park egyik dzsipje parkolt és tulajdonosa éppen engedett a kerekek légnyomásából, hogy a rosszabb úton is kormányozható maradjon a jármű. Nem volt mit tenni, belevágtunk a Kjölur Highwaybe.

Az első kilométerek meglehetősen jók voltak, az út végig jól tekerhető volt, csupán a lejtők és emelkedők százaléka lett jóval nagyobb. Egy meredek szakaszon legurultunk egy folyóvölgyig, majd hosszasan kapaszkodtunk vissza a következő hegyhátra. Estére a Hvíta-folyó hídjáig jutottunk el, 95 kilométerrel zártuk ezt az élménydús napot, mely – tekintettel a 3 látnivalóra – abszolút megelégedésre adott okot. A folyó előtt találtunk egy apró menedéket zárva, ennek szélárnyékába állítottuk fel sátrunkat. Csodálatos estén volt, hosszasan gyönyörködtünk a Hvíta-tó, s a mögötte elterülő Langjökull (Izland második legnagyobb gleccsere) látványában. Mindenfelé havas hegyek vettek körül minket, igazi magashegyi vad táj és leírhatatlan volt az az eszméletlen csend és nyugalom. A mai nap rengeteg szépséget láttunk, toplistás „kötelező” célpontokat, ez az üresség és harmónia mégis sokkal inkább megmaradt bennem. Hiszen itt, távol a civilizációtól a kihalt, üres, vad vidék közepén érzi azt az ember leginkább, hogy él.

Táborhelyünk a Kjölur mentén. Mindentől távol de mégis közel - a természethez, önmagunkhoz

3. nap Egy kőkemény nap, aszfalt nélkül 2021. június 29.

Az esti idill reggelre szertefoszlott, a hegyeket komor felhőpaplan borította, s feltámadt a csípős kellemetlen szél is. Harmadik napra már profik voltunk, tudtuk, hogy semmit nem szabad elengedni a sátor bontásakor, mert ha valamit elvisz a szél, annak örökre búcsút inthetünk. Így ahogy kihúztuk a cövekeket, rögtön rá kellett telepedni a sátor ponyvájára, hogy legyen ma este is miben aludni.

Kellemetlenül dombos volt a mai első 20 kilométer is, a reggelit Abudirban az első „lakott helyen” töltöttük el a ház szélárnyékában. A kis kávézóban lévő árak nagyjából a svájci menedékházakat súrolják, így itt nem tettük tiszteletünket. A ház után viszont jócskán romlott az útminőség, többnyire hatalmas kimozdult kövek, szikladarabok alkották az utat, jócskán visszavetve ezzel a haladási tempót. Csupán a tegnapról még mindig megmaradt hátszél segítette utunkat. De tudtuk előre ez a nap nem lesz piskóta, haladni kell – ha lassan is – de egész nap nyeregben. Az élelmiszer, ital akkor is fogy, ha állunk, jobb inkább túl lenni rajta minél hamarabb.

Reggeli pihenő az Arbudir menedékház teraszán, háttérben a Langjökull hósipkája

A délelőtt folyamán aztán újra kisütött a nap, ám mi ezt nem élvezhettük, ugyanis vele együtt a szél is feltámadt. A reggeli élénk szellőt ekkorra már igazi erős fuvallat váltotta fel, melyhez hasonlót itthon csak a viharok érkezésekor van módunk megtapasztalni. Fent jártunk az útvonal legmagasabb szakaszán jócskán hatszáz méter felett, itt már nincsen növényzet, se fa se bokor, még egy átkozott fűcsomó sem, így a szélnek semmi nem állja útját, még a lelket is kifújta belőlünk. Ráadásul dél körül fordult az út, enyhén északnyugat felé, így már oldalról kaptuk az áldást. Szabályosan nehézzé vált a bringázás, a lökések akkorák voltak, hogy néha fél-egy métert taszajtottak rajtunk, mely a murvás, rossz minőségű úton gyakran kivitelezhetetlen helyzeteket eredményezett. A felfeléken így nem egyszer tolásra kényszerültünk, a lefelénken pedig folyamatosan rádőlve a szélre próbáltunk lavírozni. Aliz testsúlya és csomagjainak súlya is jócskán alulmaradt az enyémhez képest, ő még nálam is jobban küzdött, nem egyszer 20-30 fokban rá kellett dőlnie a szélre, hogy egyenesben maradjon, így is többször felborult. Egyre kiélezettebb és kilátástalanabb küzdelmet folytattunk, de megállni sem lett volna értelme, hiszen a végtelen köves pusztaság nem volt túl marasztaló. Csupán a körülöttünk lévő táj volt az, amiért megérte itt úton lenni. Az csodás volt. Egész délelőtt tekertünk ezalatt kb. 35-40 kilométert sikerült megtennünk. Egy ócska munkagépet hagytak itt valaha az izlandi útépítők ennek szélárnyékában próbáltunk enni valamint, ám Aliz, ahogy leoldotta a gumipókot csomagjáról, a derékaljak – huss – elrepültek. Persze nem értük utol őket.

Küzdelmes kilométerek a Kjölur út magashegyi szakaszán

Tekintettel a katasztrofális útminőségre, úgy döntöttünk, hogy a 10 kilométeres kitérővel (ebből 5 szembeszél lett volna) elérhető Hveravelir nevű, szabadtéri fürdőiről híres helyet kihagyjuk, hisz tudtuk még máshol is lesz lehetőségünk élvezni a termálvíz adta lehetőségeket. Végre megjött a várva várt lejtő, s a leágazás után újra jobb minőségű úton haladhattunk északi irányba. A szél többnyire hátulról, s kicsit oldalról jött, többet segített, mint amennyit akadályozott, így végre úgy tűnt, újra tudunk haladni. Aliz viszont elfáradt a délelőtti emberfeletti küzdelemben, egyre nehezebben bírt a szél miatt megvadult paripájával. Azt tudni kell, hogy a csomagok miatt elég nagy oldalfelületű bringák az apró kavicsos murvás úton szinte teljesen el tudják veszíteni tapadásukat, hiába dőlünk rá a szélre, egyszerűen kifújja alólunk a gépet. Egyetlen megoldásként a súlypontunk mélyebbre vitelét tudtuk alkalmazni, amit történetesen úgy tudtunk kivitelezni, hogy a szélirány felőli lábunkat a lejtőkön jócskán a pedál alá, majdnem a földig lelógattuk, ez a helyzete némiképp stabilizálta és kormányozhatóvá tette a gépet.

A szél erejét nagyjából úgy kell elképzelni, hogy egy hátszeles szakaszon Alizra várva állóra fékeztem a bringámat, majd mikor megérkezett elengedtem a fékeket, s a bringa mindenfajta tekerés nélkül nagyjából 12-15 km/h sebességre gyorsult fel a 2-3%-os emelkedőn. Ilyen élményben utoljára Skóciában volt részem.

Hveravelir után az út minősége javult, de a szél folyamatosan törte a borsot az orrunk alá

A késő délutáni órákban elértük a Blöndulón-tó partvidékét, s itt még egy jókora dombot megmászattak velünk (látszatra akár ki is kerülhettük volna). Az egész napos, több mint 8 órája tartó tekerés kiszívott belőlünk minden energiát, így egyre elcsigázottabban próbáltunk valami táborhelyre lelni, ám olyan, hogy szélvédett hely itt nem létezett. Ráadásul az elveszített polifoamok miatt a sziklás terepen való alvás gondolatától sem voltunk túlságosan felvillanyozva. Végül a tó egyik homokos öblében találtunk alkalmas sátorhelyet. Fürödni sem maradt már lelki erőnk, megvacsoráztunk, s mint egy zsák úgy dőltünk be sátrunkba. 98 km végig földúton, 11,5-ös átlagtempóval irdatlan szélben. Talán az egész túra legkeményebb napja volt a mai.

• Túra hossza: 386 km
• Túra nehézsége: Nehéz
• Túra terepe: Hegyvidék
• Szint: +3493 m,-3472 m
• Átlagos meredekség: 1.4 %