Svartifoss - egy kicsiny, de annál csodásabb vízesés

Nagyjából 140 kilométerre távolodtunk el Höfn városától, s pontosan ugyanilyen távolságba található innen a következő valamirevaló városka Vík is. Szó szerint a semmi közepén voltunk, bár az egyes út forgalma a Jökullsárlón óta érzékelhetően nőtt. Magunk mögött hagytuk a Vatnajökull hatalmas vulkánját, s beléptünk a „sandurok földjére”. Legalábbis mi így neveztük el a következő jellegtelen és igencsak bringást próbáló szakaszt. Ha nyugatról tekertünk volna kelet felé, valószínű egészen más lenne a véleményünk, hasonlóan a két pomázi bringáshoz, akikkel ezen a szakaszon összefutottunk. Ők az óramutató járásával ellentétesen haladtak, de aztán az Akureyri-Reykjavík szakasz végül kifogott rajtuk, így végül busszal fejezték be a kört. Nekünk még volt időnk bőven, így nem gondolkodtunk semmilyen csalásban, könnyítésben. A „sandurok földje” viszont így is feladta a leckét rendesen.

De először lássuk csak, mi is az a sandur. A szó izlandi nyelven homokot jelent, de itt a déli parton így hívják azokat a hatalmas part menti síkságokat is, melyet a hegyekből leérkező gyors folyású folyók hordaléka töltött fel. Itt a Vatnajökull nyugati lejtőjén található az ország legnagyobb ilyen képződménye, mely nagyjából 140 km hosszú és helyenként 50 km széles. Itt már nincs az óceán partjára kényszerítve az út, a síkság közepén halad hosszú, végeláthatatlan egyenesekkel. Ez önmagában nem lenne baj, ki ne szeretne síkon tekerni? Csak, hát Izlandon ez sem olyan egyszerű. Ha itt megérkezik a szél, az olyan, mintha egy soha véget nem érő emelkedőre tekernénk fel. Egyszerűen nem halad rajta a bringa. Érdekes, mert nyilván itthon is rengeteget tekertem szembe szélben, s délen a tengerek partján, szigeteken, ahol aztán tényleg tudnak igazi szelek lenni. De mégis Izland után teljes biztossággal állíthatom, aki nem járt itt, az nem is tudja igazán, milyen igazi szembe szélben tekerni. Itt mintha sűrűbb, nehezebb lenne a levegő, szinte falat képez a bringás előtt. Minden létező porcikánkba belekapaszkodik és úgy tol visszafelé, mintha mindenáron meg akarná akadályozni, hogy nyeregben maradjunk.

Végeláthatatlan egyenesek brutális szembe szélben - a Vatnajökullt elhagyva megérkeztünk a "sandurok földjére"

Életem során sok szembeszelet láttam már, de eddigi tapasztalataim azt mutatják, hogy ritkán lassított minket 18 km/h alá a legmorcosabb, legmakacsabb fajtája. Itt Skaftafell után néha a 15 km/h sebességnek is örültünk, de általában 13-14-gyel gurult a bringa. S mindezt nem kis energiabefektetés árán sikerült elérnünk.

Az út elképesztően unalmas és lélekölő volt. Izland önmagában egy csodás ország, mégis itt, a déli parton bringázni felért egy elemi csapással. Olyan volt, mintha egy hatalmas tavat úszunk volna át. Egyszerűen nem akart közelebb jönni a másik part. Néha hátra pillantottam, még órákkal később is ott magasodott mögöttünk a Vatjajökull hatalmas hegytömege, előttünk pedig csak a szürke, nyílegyenes sáv, ahogy ketté szeli a kopottas zöld pusztát. A sandurt.

A nap hátralévő részében egy dolog változott csupán, a mellettünk futó villanyvezeték egy kicsit közelebb került hozzánk. Ez volt az egyetlen említésre méltó, ami történt. Izlandon nem nagyon vannak kilométerkövek, távolságot jelző táblák, melyek azért biztatást jelenthetnének egy ilyen szakaszon. Itt nincs semmi. Néhány egysávos híd torlasztotta fel egy kicsit az egyre élénkülő forgalmat, a távoli hegyek sziluettjei óráról órára alig érzékelhetően változtak körülöttünk. Egy kis porszemek voltunk mi ebben a hatalmas pusztaságban.

Késő délután volt már mikor elmondhattuk, hogy az előttünk lévő hegyet már közelebbinek érezzük, mint a Vatnajökullt. Ez a Lómagnupúr függőleges hegyoldala, melynek gyomrában lakik a legenda szerint Izland déli partját védelmező óriás. Lehetett volna egy kicsit jobb fej, s megvédhetett volna minket a széltől, de sajnos az áramlás inkább délnyugatról, az óceán felől érkezett, így esélye sem volt, hogy segítsen nekünk egy kicsit. Kirkjubæjarklaustur előtt futottunk bele a két magyar srácba, Balázs Ottóba és Magyar Zoliba. A magyar zászló hamar elárulta őket. Ők kajával rogyásig megpakolt gépeiken mint a rakéta úgy haladtak kelet felé. Napi kétszáz kilométer sem okozott gondot nekik. Mi örülhettünk, ha meglesz a százas estére. Információt cseréltünk, s adtunk-kaptunk néhány tippet. Mi voltunk a tapasztaltabbak, ők még csak most kezdtek bele a sziget körbekerekezésébe, talán harmadik napja lehettek úton. Nekünk köszönhetik az Öxi úton tett rövidítésüket, melyet a blogjukban az egyik legizgibb szakasznak írtak le. De az út végén a Kjölurt már nem vállalhatták be. Mi annyit tudtunk meg, hogy egyre gyakrabban lesznek már a városok, s szinte mindenhol jó fürdő található, érdemes egyet kipróbálni.

Nagyon jó érzés volt hosszú idő után magyar hangokat hallani, s két ilyen motivált és mindenre elszánt bringással találkozni, pláne egy ilyen nehéz nap után. Így újult erővel végül csak beverekedtük magunkat az alig ötszáz fős kisvárosba, ahol – igaz a fürdő zárva volt – de egy kis boltot azért találtunk.

A Fjaðrárgljúfur kanyon kárpótolt az egész napos küzdelemért

Az esti órákban egy kis kitérő révén még meglátogattuk a Fjaðrárgljúfur kanyont, mely tudatosította bennünk azt a régóta ismert kerékpáros igazságot, hogy egy szép hely simán megéri az egész napos szenvedést.

14. nap Tovább küzdünk az elemekkel a déli part kihűlt lávamezőin 2021. július 10.

A tegnapi monoton nap után azt reméltük, ennél már csak jobb jöhet. De nem. A szél úgy döntött, most már nem száll le rólunk. Inkább hozott még egy kis esőt is, hogy teljes legyen a boldogságunk. Egy profin megépített nyilvános mellékhelyiség szélárnyékában húztuk meg magunkat, itt tudtunk valamelyest emberi módon reggelizni. Vicces volt, hogy a nagy pusztán már 20 kilométerrel korábban tábla jelezte a WC-t, de jobban végiggondolva, tényleg ez volt az egyetlen valamire való épület a Kirkjubæjarklaustur és Vík í Mýrdal közötti 70 kilométeres halálszakaszon. A sandurok helyét itt azonban kihűlt, mohával benőtt lávamezhők vették át, melyek az útról egyhangúnak tűntek, de közelről elég elképesztő látványt nyújtottak. Ma is folytatódott a tegnapi szembe szeles halálmenet, így a végén már szinte egyesével számoltuk vissza a kilométereket Vík bevásárlóközpontjáig, ahol végre újra feltölthetjük a Höfn óta már a végét járó élelmiszerkészletünket.