Alig tízzel rugdossuk előre a bringákat a metsző szembe szélben és esőben. Esőkabátjaink már belül is nyirkosak, kezeink-lábaink átfagytak, s az előttünk álló alig 70 kilométeres távolság elképesztően hosszúnak tűnik most. A Reykjanes-félsziget ugyanazzal a sötétszürke komorsággal fogadott minket, mint amilyennek a túránk első napjaiban láttuk. Emlékszem, június végén mielőtt megérkeztünk, végigrepültünk az egész sziget felett. Mindenhol sütött a Nap, csak itt, az ország nyugati csücskében nem. Most, hogy jobban belegondolok, nem is értem igazán, hogy miért pont ebben a csücsökben alakult ki az ország központja. Miért itt található a fővárosa és a négy legnagyobb népességszámú városa? Miért nem valahol az északi, vagy keleti területeken? De hiába keresnénk, nem találnák rá válaszokat. Talán még ők, a vikingek közvetlen leszármazottjai sem tudják igazán.

A lávafolyam vége - megérkeztünk a hónapok óta működő vulkán közelébe

Az utolsó napra már csak egyetlenegy látnivaló maradt, a Geldingadalsgos működő vulkánjának megtekintése. Az első napokban már elsuhantunk mellette, s távolról láttuk füstjét, de az igazi találkozást így a túra végére terveztük. Hónapok óta önti magából a lávát ez a kicsi, de annál aktívabb vulkán itt a sziget nyugati részén, s bár mostanra egy kicsit megcsappant a teljesítménye, úgy gondoltuk, nem mehetünk haza anélkül, hogy közelebbről is szemügyre vennénk. A déli parti út mellett hatalmas parkolót hoztak létre a látogatóknak, látszatra minden igaz volt, amit az interneten olvastunk róla: „ez egy tökéletes turistavulkán”. Nincs robbanás, földrengés, hamulövellés, kőzetröpködés. Csak láva van. Neki is vágtunk sok-sok emberrel egyetemben a kitaposott útnak, mely először a már félig kihűlt lávafolyam végéhez kalauzolt minket. Itt testközelből megérinthettük a megkövült folyamot, mely néhol még langyos, sőt gázok-gőzök is előtörnek belőle. Majd felkaptattunk a szemközti hegyoldalra abban a reményben, hogy a krátert is megpillanthatjuk.

Pocsék idő volt! Ez lett a legjobb kép, amit a főkráterről sikerült készítenünk

Jó 3-4 kilométert kaptattunk felfelé a szűnni nem akaró makacs esőben. A túloldalt már látszott egy-két lávafolyam a távolban, de az átvonuló felhők miatt nem igazán volt rálátásunk a vulkánra. Az emberek többsége autós turista volt, alul öltözött, kényelmes típus. Ők hamar feladták a küzdelmet, s visszafordultak a parkoló irányába. Mi úgy döntöttünk, hogy felkaptatunk a következő hegygerincre is. Jól tettük, ugyanis a következő csúcs már a forró lávamező fölé emelkedett. Lábunk alatt ott piroslott az állandóan ömlő láva, s most már felfedeztük magát a krátert is, melyből folyamatosan csordogált az utánpótlás. A kráter nagyjából olyan magasságban volt, mint a mi hegyünk, így nem láttunk bele, de a vulkán nagyjából 10-15 percenként „böffentett” egy nagyot, ilyenkor megmozdult a láva, mint amikor valaki elesik egy teli pohárral a kezében úgy fröccsent ki tetejéből egy adag, majd lassú csorgással végigfolyt a piros folyam egészen a hegy lábáig, ahol egy egyre növekvő piros tavat alkotott. Kőkemény volt itt fent a metsző szélben és állandóan szitáló esőben álldogálni, de így is hatalmas csodálattal bámultuk a természet műalkotását. Életem során néhány működő vulkánnál már megfordultam, eddig legaktívabbnak az Etna bizonyult, mely 2011-ben a látogatásunk után néhány nappal komoly kitörést is produkált, lávafolyamot ilyen közelről előtte még soha nem tapasztaltam.

Igen, az ott láva!

A hosszú gyaloglásnak és a sok-sok nézelődésnek hála már jócskán benne jártunk a délutánban, mire visszaértünk a bringákhoz. Elkezdődhetett a túra utolsó bringás felvonása, melynek stílusosan akár a „reptér túl messze van” címet is adhattuk volna. Mindössze 32 kilométer maradt a túrából, mégis egy örökkévalóságnak tűnt az út. Át kellett kelnünk egy kisebbfajta hágón, ahol olyan szelet kaptunk, hogy még tolva is alig tudtuk megtartani a bringák egyensúlyát. Grindavík után aztán némiképp javult a helyzet, ahogy az addig nyugati irányt északira cseréltük. Kereszteztük az egész félszigetet, s – ahogy elértük a reptérre vezető kétszer két sávos főutat – úgy egyszersmind be is zártuk az körtúrát. Innen már csak berugdostuk a gépeket Keflavík kicsiny városába. Ismerősen fogadott minket a Krónan áruház, ugyanazzal a fagyos fogadtatással, mint túránk első reggelén. De akkor még bizonytalan idegenekként indultunk a sziget meghódítására, most pedig fáradt, de sokat tapasztalt vándorokként tértünk vissza ugyanide. Szálláshelyül a reptér környékén található kis tó partját választottuk, itt aludtunk az első izlandi éjszakánkon is. S bár egész éjjel tombolt a szél, és szitált az eső, most már kezdtük elhinni – ezt a túrát megcsináltuk!

19. nap Az utolsó fagyos nap 2021. július 15.

Mintha semmi sem változott volna azalatt a majdnem 3 hét alatt, ami eltel azóta, hogy először itt táboroztunk. Ugyanaz a ködös, hideg reggel köszöntött ránk ma is, mint túránk első napján. Nem igazán akaródzott ma előbújnunk a sátorból. A reptér alig másfél kilométerre van tőlünk, járatunk pedig csak a délutáni órákban fog elrajtolni. Végül aztán mégis búcsút intünk hálózsákjaink melegének, s visszagurulunk még Keflavík városába. A kicsiny, de Izlandi mértékkel mérve mégis nagyobbacska város a megszokott nyugalommal fogad minket. Utolsó bevásárlás következik, s a reggelit már egy szélvédett buszmegállóban fogyasztjuk egy saját magunk által főzött meleg tea kíséretében. Majdnem delet ütött az óra mire visszatértünk a reptérre, pontosabban a parkolójában található Bike Pit bringaszerelő konténerbe. Az elmúlt 3 hétben rengeteg bringás érkezett a szigetre, erre utal az itt található bringás dobozok mennyisége. Mivel a saját dobozainkat már nem találtuk, kiválasztunk két méretes papírdobozt, s ezekbe raktuk össze a gépeket. Most már enyhe félmosollyal az arcunkon tanulmányoztuk azt a 12 piktogrammot, melyet helyi barátaink jótanácsként ragasztottak fel ennek a praktikus épületnek a belső falára. Nagy részüket magunk is volt módunk megtapasztalni. Például az oldalszelet, a rázós utakat a rossz időt, az élelmiszerboltok hiányát, az esőt, az éjszakai világosságot mind-mind átéltük azzal a különleges jelenséggel, hogy nem egyszer a madarak olyan közel merészkedtek hozzánk, mintha egy Hitchcock filmben lennénk. Egyszer egy sirály konkrétan el akarta lopni a fejemről a sapkám. De akadt szerintünk téves megállapítás is. Azt írják, az autóvezetők a vikingek leszármazottjai, s nem igazán előzékenyek a bringásokkal. Mi ennek pont az ellenkezőjét tapasztaltuk. Végül eljött az idő, beléptünk a fűtött terminál épületébe, s innentől Izland szürkesége, a 8 fokos hőmérséklet, az apró szemű eső és a szél már csak kirakatként és az emlékeinkben létezett tovább.

Mióta útnak indultunk, sok-sok kalandvágyó bringás érkezett a szigetre - erről árulkodott a sok-sok kartondoboz a repülőtér bringaszerelő konténerjében

• Túra hossza: 418 km
• Túra nehézsége: Nehéz
• Túra terepe: Hegyvidék
• Szint: +2569 m,-2549 m
• Átlagos meredekség: 1 %

Végszó

Sokak számára őrültségnek tűnhet egy ilyen kietlen helyre bringatúrát szervezni. Azt mondják, hogy ezáltal pont az az élvezet veszik el, ami a bringatúra lényegét alkotja. Aki ismer engem, az tudja, hogy mennyire utálok kora tavaszi bringatúrákról fagyott lábfejjel, ázottan hazatérni. De mégis, volt valami különleges, valami romlatlan szépség, ami erre a szigetre hozott. Több országról olvastam már azt a megállapítást, hogy először elvesz, hogy aztán adhasson. S gyorsan be kellett látnom, ez a megállapítás Izlandra is igaz. Gyorsan elvette tőlünk a kényelmet, a komfortot, a kellemes meleget és sokszor a napsütést is. Ám ahogy egyre beljebb hatoltunk az országba út tárta fel ezer csodáját. Izland – bár egy szélességi fokon fekszik Skandináviával – mégis teljesen más világ. Az óceáni jellege miatt sokkal vadabb, sokkal kitettebb élmény itt bringázni. S bár csodálatos természeti adottságokkal rendelkezik, néha hihetetlenül monoton tud lenni. Soha nem felejtem el azokat a hosszú órákat, ahogy küzdöttünk a szembe széllel a jellegtelen országutakon: sehol egy ház, egy tábla, egy kereszteződés. Megtapasztaltuk ezt a sziget északkeleti vidékén éppúgy, mint a déli part „sandur”-jain. Aztán egyszer csak a semmiből előbukkan egy vízesés, olyan nagy, olyan bő vízű, olyan szép, még soha nem láttunk ilyet. Szivárványként csillognak körülötte a páracseppek, s minden látószögből másnak mutatja magát. De ugyanígy hatalmas élmény egy természetesen meleg kültéri medencében, vagy patakban fürdeni. Vagy egy gejzír, vulkán, iszapfortyogó, vagy gázkitörés formájában megtapasztalni azt a hatalmas természeti erőt, amely egykor létrehozta ezt a szigetet itt az óceán közepén.

Lehet, hogy Izland nem az a hely, ahová rögtön visszavágyódik az ember, viszont megtanította nekünk azt az örök igazságot, hogy a változatosság gyönyörködtet. S a dolgok pont olyan szépek, amilyen szépnek akarjuk látni őket. S így Írországot, Skóciát, Skandináviát, s most már Izlandot bejárva végre elmondhatom, nem létezik olyan, hogy rossz idő. Csak rossz felszerelés.