Túrakerékpárom nyergében jutottam el Kelet-Anatóliába, erre a sokak számára ismeretlen, és nem túl bizalomgerjesztő kurdok lakta vidékre, mely Törökország keleti régióját alkotja. Alapvetően hatalmas, háromezer méternél magasabb, sziklás hegységrendszerek, kopár félsivatagos vidékek és termékeny folyóvölgyek jellemzik ezt a ritkán lakott tájat, ahol még a természet az úr.

Tárt karokkal várt minket a török "vadkelet"

Az Erciyes vulkán lábánál fekvő, egymillió lakosú Kayseri zsongó belvárosában egy ízletes dönert falatozva és a hozzá dukáló ayrant (török joghurtital) kortyolgatva, kellemes hangulatban telt az este újdonsült török barátainkkal. Ám amikor úti célunkra terelődött a szó, elkomorodott a hangjuk. Bár még egyikünk sem járt országuk keleti, főként kurdok és zazák lakta vidékén, ám a „török vadkeletnek” egyáltalán nincs jó híre errefelé. Meghallgattuk intelmeiket, tanácsaikat, miszerint mindig biztonságos, zárt helyen éjszakázzunk és napközben mindig maradjunk együtt. A hajnal már a kelet felé robogó expresszvonaton köszöntött ránk. Ahogy kivilágosodott, megébredtem és nem is bírtam tovább aludni. Eszméletlen helyeken - szűk szurdokokban, folyóvölgyekben - kanyargott a pálya, több száz alagúton bújtunk át, kristálytiszta vizű, rohanó folyók zúgtak mellettünk, felettünk kietlen sziklafalak magasodtak. Azt hiszem, megérkeztünk Kelet-Anatóliába, a magashegyek birodalmába!

Vonatozás Kelet-Anatóliában a Calti-folyó völgyében

Az ember mindig kétségekkel teli szívvel utazik el egy számára ismeretlen vidékre, hiszen – bármennyire is felkészült – mégsem tudhatja, hogy pontosan milyen körülmények között kell majd teljesíteni. Milyen utak, természeti viszonyok várnak rá és főképp milyen emberek akadnak az útjába. Ez utóbbi nagyon meghatározza egy adott túráról és egy adott országról alkotott véleményét. Törökország keleti része számunkra ebben a tekintetben is minden előzetes várakozást felülmúlt.

Munzur Vadisi – a vad tájak és szelíd emberek hazája

A vonat elrobogott és teljes csend honolt a tájon. A körülöttünk elterülő hatalmas néma vidéket körülbelül olyannak tudnám leírni, mintha a Vadnyugatra tévedtünk volna a 18. században. Település nincsen a közelben, csupán a Calti-folyó zöldes színű völgyét véljük felfedezni, melyben az elmúlt órában kanyargott vonatunk. Erről kapta a kis világvégi állomás a nevét. Fölénk pedig hatalmas szürkésfehér színű kopár hegyek magasodtak.

Sötét-kanyon, az Eufrátesz-folyó eszméletlen szurdokvölgye

Az anatóliai táj ezer méter feletti átlagmagasságához már jócskán hozzászoktunk az elmúlt hetekben, de szépségében és kalandértékében ez minden eddigit felülmúlt. Amikor megkezdtük az első izmos kaptatónkat a kopár hegyoldalon, még nem tudtuk mi vár ránk a hegység szívében. Egy falatnyi teljesen forgalmatlan, de aszfaltozott úton indultunk el. Jókora domb után átbuktunk és hasonlóan meredek lejtő vette kezdetét az Eufrátesz-folyó egyik kevésbé híres, de annál szebb szurdokvölgyéig, a Sötét-kanyonig. A zöldes színű folyó 3-400 méternél is magasabb függőleges sziklafalak között vágott utat magának kettészelve ezzel a hegység háromezres vonulatát. Hogy miért hívják Sötét- kanyonnak? Talán azért, mert a benne végighaladó 10 km-es út túlnyomó többségét kivilágítatlan sziklaalagutak láncolatán tettük meg. A fény csupán apró fúrt lyukakon érkezett a barlangszerű járatokba. Ráadásul ezek az alagutak már az új évezredben épültek, így egyik könyvben és még a térképen sem szerepel a Sötét-kanyon, a turisták számára teljesen ismeretlen. Dél körül értük el Kelimaye kisvárosát. Igazi zöldellő oázis ez a kopár, kietlen sziklavilágban. Betérünk a helyi boltba, ahol nagyon kedvesen és különös érdeklődéssel fogadnak minket az itt élő emberek.

Érintetlen természet

Másnap délelőtt túránk egyik legnehezebb szakasza köszöntött ránk. Néptelen helyeken, mindvégig sziklás hegyvonulatok közt kanyarogtunk, a völgyekben kristálytiszta vizű kék szalagként robogtak a folyók az Eufrátesz itt már tóvá duzzasztott tározója felé. Gedikler hegyvidéki kis falucskájában álltunk meg reggelizni. Le is telepedtünk az alig százfős település központjában. S – ahogy egy ilyen helyen lenni szokott – alig pár perc múlva figyelő szemek kereszttüzében érezhettük magunkat. Hiszen gyanítani lehetett, hogy a környéken mostanában nem igazán járt turista, pláne nem európai.

–Csáj? - kérdezte udvariasan a szomszéd házból kijövő bácsika.

– Persze, hogy kérünk teát – bólintottam, a hajdani orosz nyelvórákról ismerős szó hallatán.

Pár perc múlva hozta is a fejkendős feleség tálcán, jellegzetes török teás poharakban az erős nedűt, melyet úgy isznak, hogy fele–fele arányban felhígítanak forró vízzel. Leült mellénk a bácsika, s próbált törökül kommunikálni. Kevés sikerrel. Nincs mit tenni, elővettük a tegnapi, kissé száraz kenyerünket, s a lekvárosüveget. De ezt sem bírta sokáig tétlenül nézni.

– Ekmek köyü? – kérdezte, s mire összeállna fejemben a két – már megismert szó jelentése (falusi kenyér), már hozták is a frissen sült, jellegzetesen lapos, pitára hasonlító péksüteményüket. Egyre jobban csúsztak a falatok.

És tényleg létezik! Török-magyar barátság!

A nő közben térült–fordult a házban, friss teát főzött nekünk, valamint újabb tálcát hozott rajta 4 kis üvegtálkával. Az egyikben házi túró, a másikban vaj, a másik kettőben pedig gyümölcs volt édes illetve keserű szószban. Persze elmondták mindennek a török nevét, de számunkra inkább az íze maradt emlékezetes. Lassan kezdtük felfogni, hogy idegenből egycsapásra nagy becsben tartott vendégek lettünk, s egyre többen gyűltek körénk. Nagyon meglepett minket ez a vendégszeretet, melyhez hasonlót még nem volt módom átélni. Hosszúra nyúlt a reggelink, hiszen mindenkitől búcsút kellett vennünk. Egy órája ismeretlenként érkeztünk ide, majd barátként távozunk ebből a kicsiny faluból. Úgy meghatott minket ez a váratlan kedvesség, hogy még órákkal később is erről beszélgettünk.

Ahol a pénzünk nem ért semmit

Dél körül aztán elfogytak a hegyek, s egy végtelen, búzától sárgálló mezőségen találtuk magunkat szemközt az Eufrátesz hatalmas tározójával. Egy kis falucska mellett sziesztáztunk két kurd pásztorgyerek társaságában. Fél 4-kor aztán újra bringán küzdöttünk a patakvölgyek szabdalta, kellemetlen, dombos, félsivatagos tereppel az irdatlan hőségben.

Ahogy közeledett az este, úgy egyre inkább nőtt a késztetés bennünk, hogy biztonságos táborhelyre leljünk. A táj errefelé viszonylag kopár, sem fa, sem pedig bozót nem nyújt kellő fedezéket. S – ahogy eddig tapasztaltuk – a török katonaság is kiemelten kezeli ezt a régiót. Mindenfelé őrtornyok, géppuskafészkek, szigorúan védett katonai bázisok. De nem estünk kétségbe, szépen meghúztuk magunkat egy kis folyócska sziklás völgyében Hozat városa előtt.

A hegyi kisvárosba vezető országút jobb és bal oldalán szögesdróttal elzárt katonai bázisok sorakoztak. A kerítések mögül gépfegyveres török katonák figyeltek minket apró bunkereikből készen arra, hogy bármikor tüzet nyissanak, ha erre szükség van. Elég ijesztő látványt nyújtottak. A szegényes városka poros főutcáján telepedtünk le reggelizni. Meglehetősen idegennek éreztük magunkat ebben a számunkra különös világban. Ám a helyiek hamar gondoskodtak róla, hogy ez sokáig ne maradjon így.

Alig pár perccel érkezésünk után egy kaftános középkorú férfi szólított meg minket. Kezében tálca, rajta három csésze tea, kockacukor. A mögöttünk lévő bárból jött. Fizetni persze nem enged, a vendégei vagyunk.

A szemközti pékségbe szaladtam át kenyeret venni. Ahogy meglátott a pék, szólt a segédjének, hagyja már a legyekkel körülzsongott kenyereket a kirakatból, s közvetlenül a kemencéből adott nekem egy frissen sült cipót. Nyújtottam az egy lírást, de határozottan elutasította.

– Tessekür ederim – köszöntem meg a becses és hasznos ajándékot.

Azt rögön leszűrtük, hogy hatalmas lelkük van az itt élő embereknek. Féltenek, kényeztetnek, s amitől legjobban féltünk – hogy két keréken guruló pénztárcának néznek majd minket – teljesen alaptalan volt.

Hozat után még egy ideig folytatódott az aszfaltos út. Az autók gyorsan eltűntek csak szekerek, traktorok és egy magányos lovas járta a hegység néptelen útját. Ahogy haladtunk felfelé, egyre kopárabb, kietlenebb lett a táj. Elhagytuk a patakvölgyet és egy erőd magasodott fölénk. Fent lobogott a török zászló, az út mellett lévő irányba állított tankok nem valószínű, hogy hadtörténeti kiállítás részei voltak, s az őrtornyokból sisakos katonák figyeltek minket. Útzár és egy hatalmas tábla figyelmeztetett megállásra, de az őr intett a gépfegyverével. Mehetünk tovább! Még pár kanyar és elértük a 2041 m magas hágót, mögötte a távolban pedig feltűnt a Mercan-hegység hófehér, sziklás vonulata.

Föld úton zötykölődtünk a Mercan-hegység hegyvonulata irányába

A szakasz nehezét ezzel letudtuk. Átverekedtük magunkat a kopár, forró hegyvidéken, most ennek jutalmául könnyű, ugyanakkor végig szemet gyönyörködtető útvonal következett a folyó kék szalagját követve. Együtt száguldunk, kanyargunk a tajtékzó kristálytiszta Munzurral, mely meseszép völgykanyonokban tör utat magának.

Együtt kanyarogtunk a Munzur-folyóval

Hat óra körül érkeztünk meg Tuncelibe. A rossz híre már jócskán megelőzte a Munzur-folyó torkolatánál fekvő kisvárost, hiszen neve már Kayseriben is említésre került, mint a kurd terroristák egyik fő bázisa. Erről árulkodtak többek közt a falfirkák, uszító plakátok, s válaszul egy hatalmas török katonai bázis a város felett. Itt a rendőrök páncélozott járművekkel, a katonák csőre töltött gépfegyverrel a kezükben közlekednek. Ez is a városkép része csakúgy, mint a bázisra érkező Appache harci helikopter. Mi egy gyors vásárlás erejéig élvezzük csak a „vendégszeretetüket”. Gyorsan elhagyjuk a tűzfészket és folytattuk utunkat tovább kelet felé.

Ahol másutt a hegyek csúcsa ér, itt egy hatalmas tó víztükre feszül

Két nappal később érkeztünk meg Tatvan városába. A tó környéke két újabb kalandot kínált: látogatást a Nemrut vulkán kráterében, s a 4000 méter fölé magasodó Süphan megmászását.

Mintha egy tenger partján állnánk (Van-tó partvidéke)

A városban sziesztáztunk, pihentünk egyet a tó partján. Ahogy tekertünk kifelé a forgalmas főúton egy ötéves körüli kissrác nézett fel ránk őszinte csodálattal. Valahogy úgy, mint az Armageddon című filmben, mikor megérkeznek az űrhajósok. De önzetlen módon nem tartotta meg magának az élményt, odarohant az autóban ülő testvéréhez, megrázta vállát és felénk mutatott. Hatalmas, sohasem látott csoda voltunk a szemükben, ez sugárzott a tekintetükből, pedig nem is a Holdra indultunk, csak a közeli Nemrut vulkán kráterébe.

A várost elhagyván egy apró mellékutat kaptunk magunk alá. Az aszfalt később eltűnt és egy poros úton kapaszkodtunk tovább, élvezvén a Van-tóra nyíló pazar panorámát. Kétezer méter felett jártunk már, s egyre csodásabb lett a táj. A világoszöld fűvel benőtt hegyoldalon milliónyi árvalányhaj aranylott a napfényben, miközben egy akkora tágas világ nyílt meg alattunk, amit ésszel, szemmel szinte be sem lehetett fogadni. A tiszta, párátlan időben csak a távoli hegyek, illetve a Földgolyó görbülete szabott határt szemünknek. A mélykék tó találkozása a háromezres, hósipkás, sárgálló hegyekkel, zöld rétekkel, sárgálló búzamezőkkel! Alig több mint 2 óra alatt elértük a vulkán 2523 méteres peremét, s belepillantva a kráterbe szinte lélegzetünk is elakadt.

Legurulunk a Nemrut-vulkán kráterébe

A Nemrut már egy régóta kialudt vulkán, így szürke bazaltláva helyett csodálatos zöld színben pompázik belseje, melyben a nagy kiterjedésű havasi rétek, s a kisebb erdőségek mellett 3 krátertó is helyet kapott. A legnagyobb partján tértünk nyugovóra. A milliónyi csillag gyémántként ragyogott felettünk a párátlan magashegyi légkörben a kráter kalderájával szegélyezve.

Másnap reggel kitekertünk a szálláshelyünkül szolgáló kráterből s rögön feltűnt előttünk a következő kihívás: a négyezer méter fölé magasodó Süphan vulkáni kúpja.

Harmantepe koszos, szegényes kis falucska 2125 méteren. Miután elhagytuk döngölt agyagházait, poros utcácskáit, nem maradt más a látóterünkben, csak egy hatalmas, zöldessárga kúp - a Süphan eszméletlen hegytömege. Turistajelzést persze ne keressen senki, ez nem divat errefelé, ezt a hegyet úgy szokás megmászni, mint nálunk egy kopár, zöld fűvel benőtt dombot: elindulsz rajta és mindig arrafelé mész, amerre emelkedik. A növényzet felfelé haladva egyre gyérebb lett, eltűntek a lejjebb jellemző szúrós növények, szép zöld havasi rét és színes virágok vették át a főszerepet. Ahogy a Nap egyre mélyebbre kúszott, úgy borultak árnyékba a völgyek és a kisebb hegyek, végül már csak a Süphan oldala úszott aranyban, de fénye mellett melegséget már nem kaptunk tőle. A hideg szél elől a sátorba húzódtunk vissza.

Háromezerötszáz méteren éjszakáztunk a Süphan vulkán oldalán

Didergősre sikerül a hajnal. Mint három hatalmas báb, úgy feküdtünk vékony hálózsákunkban összebújva, egymást melegítve 3500 méteren a Süphan oldalában. Leheletünkkel sikerült valamelyest fagypont felett tartanunk a belső hőmérsékletet, de kívülről a páracseppek ráfagytak sátrunk oldalára. Szerencsére a Napra lehetett számítani! Hamarosan fölénk emelkedett és felolvasztotta a hegy innenső oldalát is. Ekkor már 3900 m környékét tapostuk. Elértük az első peremet.

Ereszkedés a Süphan kráterébe az első perem után kb. 3900 méteren

A Süphan egy dupla kráterű vulkán, melynek legmagasabb pontja a belső kráter bazaltkúpján található. Elsőként a külső kaldera tetejére másztunk fel, amely már szintén 4000 méter felett van. A látvány lenyűgöző volt! Nyugat és Dél felé eszméletlen panoráma, a másik irányban viszont ott magasodott egy sötétszürke bazalthalom, mely első látásra is nehéznek és veszélyesnek tűnt. Csúsztunk - ereszkedtünk be a perem és a kúp közötti árokba, melyben kicsi tengerszemek, és hatalmas hófoltok csillogtak. A sziklatornyok tagolta kő- és gleccsermezőn nehéz és küzdelmes az előrehaladás, de szerencsére hamarosan feltűnt előttünk csúcs. Valószínűleg ez a Süphan teteje! Keletre tőlünk az örmény határon az Ararát szabályos kúpja zárta a panorámát, délen pedig az egész Van-tó feltárult előttünk. Neki is láttunk reggelizni, s figyeltük az alattunk elterülő hatalmas, néma világot.

Ez a kőoszlop jelöli a 4051 méteres csúcsot

Törökország keleti vidéke számunkra minden előzetes várakozást felülmúlt. Soha nem látott vendégszeretetet tapasztaltunk, önzetlen segítőkészséget, szívélyes fogadtatást. Különösen igaz ez azokra a vidékekre, melyekre turisták nem, vagy csak ritkán teszik be a lábukat. Bár szegények az emberek, mégis tudtak szívből adni, segíteni. Sehol sem a gazdag európait látták bennünk, hanem az értékes embereket, akiknek minden tőlük telhető segítséget meg kell adni, s óvni, félteni kell őket a rájuk leselkedő veszélyektől. Az érdekes városok és a szemet gyönyörködtető tájak mellett talán ez volt a legnagyobb érték, melyet ezen a túrán kaptunk.