Kevés ország ragadta meg figyelmemet annyira sokrétűen, mint Japán. Nevének puszta említése is egymástól teljesen különálló, és helyenként ellentmondásos képzetek egész sorát idézi fel: fából ácsolt ősi szentélyek és hatalmas felhőkarcolók, kocka alakú autók és áramvonalas, villámgyors vonatok, kimonós gésák és öltönyös üzletemberek, ódon nádtetős falvak és vibráló, neonfényben úszó városi dzsungelek. Elképesztő, hogy ezek a képek mind helytállóak. A hagyomány és modernség e furcsa egyvelege teszi a japán utazást csodálatos élménnyé.

Lenyűgöző volt a vidéki Japán

Saját szervezésű, háromezer kilométeres kerékpártúra révén jutottam el Japánba. A szigetország útjait járva alapvetően két környezeti tényező határozta meg túránkat: ha az óceánparti viszonylag sík részeken kerekezünk, összefüggő nagyvárosokon át vezetett utunk. Ezen a szűk sávon él a 127 milliós lakosság 78%-a. A Japánba látogató turisták túlnyomó többsége bele sem gondol, hogy a hatalmas felhőkarcolók, mértani pontossággal rendezett japánkertek és a szüntelenül forgalmas többsávos utak mögött is van élet. Ám ha a sziget belseje felé vesszük az irányt, hatalmas, szinte áthatolhatatlan dzsungellel benőtt, gyakran ködbe burkolózó hegyvonulatok várnak ránk. Számomra az „igazi Japán” itt kezdődött.

A császári palota kertjének látszólagos nyugalma Tokióban

Japán igazi arca

Mintha elvágták volna, úgy ért véget a város. Ahogy letértünk a tengerparti főútról egycsapásra eltűntek az autók, a házak, az emberek. Hihetetlen váltás volt, hiszen már roppant elegünk volt a végeláthatatlan autósorok és piros lámpák garmadájából. Helyettük csak a kabócák éneke töltötte be a tájat.

– „Japánért vagy rajong valaki, vagy ki nem állhatja, vagy nem érdekli semmilyen szinten.”

– írta nekem egy régi, gyermekkori barátom, aki már többször tiszteletét tette az országban. Sokszor eszembe jutott ez a mondat, ahogy hónapról-hónapra haladtam az út terveivel. Rengeteget olvastam, útikönyveket, szubjektív beszámolókat egyaránt az országról, de nem lettem rajongó, s az utálat sem lett úrrá rajtam. Pedig tényleg érdekelt!

Az első napokban nagyon ellentmondásos kép alakult ki bennünk az országról. Láttunk csodálatos szentélyeket italautomatákkal és zsibvásárral, zöld parkokat eszméletlen forgalommal és kipufogófüsttel és pompás ívelt tetős épületeket kockaházakkal elrondítva. Így minden, ami egy kicsit is „japános” volt, az annyira hatott eredetinek, mint a budapesti Városligetben a Vajdahunyad vára. Ahogy elhagytuk a milliós nagyvárosokat úgy tért vissza belénk a remény, hogy talán Japán igazi arcát is megismerhetjük.

Hegyvidéki falu rizsföldekkel

Meg sem álltunk az ország tetejéig

Nem kellett sokáig várnunk az első kihívásra, hiszen az első vonulatokon túl ott magasodott az ország egyik jelképe: a Fuji szabályos kúpja. Hosszú hegymenet következett, Gotemba városától 34 kilométer hosszan emelkedik az út a 2400 méteren található parkolóig, ahonnan már csak gyalog folytathattuk utunkat. A kanyargós erdei úton nem sok személyautóval találkoztunk, csak néhány turistabusz kaptatott fel lelkes turistákkal, akik szem előtt tartották a híres régi Japán mondást:

„Mindenkinek meg kell másznia a Fudzsit egyszer életében, de csak a bolond mássza meg kétszer”.

A Fuji tetejére vezető rögös út egy részlete

Bár bolondságnak tűnt, mi is követtük a Japán szokásokat: hajnali kettőkor, hidegben, teljes sötétségben és szemerkélő esőben vágtunk neki a meredek ösvénynek, hogy reményeink szerint a napfelkeltében már a csúcsról gyönyörködhessünk. Erre július, augusztusban van a legnagyobb esély, így nem kellett félnünk tőle, hogy egyedül leszünk a hegyen. A Fuji megmászására négy tradicionális útvonal alakult ki. Az egyes utak tíz állomásra oszlanak, melyet tíz menedékház testesít meg. Mivel mi aszfalton jöttünk fel így csak az ötödiktől kapcsolódtunk be a mászásba. Maga a mászás nem igényelt sem felszerelést, sem pedig komolyabb tapasztalatot, gondosan kijelölt, s kordonnal lekerített, kijárt ösvényen baktattunk felfelé. A nagy magasság és az út meredeksége viszont jócskán próbára tette állóképességünket. A felhőzet sajnos ezen a szépnek nem igazán mondható júliusi napon nem kedvezett a napfelkeltének, de már világos volt, amikor feljutottunk a 3776 méter magas csúcsra. Megcsodáltuk a hatalmas krátert és az itt felépített szentélyt, s délre már ismét kerékpárjaink nyergében száguldozhattunk lefelé.

A japánok egy része a szent hegy megmászásakor is követi a hagyományokat

Japánban is van Alpok

Következő állomásunk az ország legmagasabb vidéke, a háromezres csúcsokban, bővizű folyókban és kristálytiszta tavakban bővelkedő, a fősziget középső részén található Tokiótól nyugati irányba. Eleinte széles, forgalmas folyóvölgyekben haladtunk, melyekben hatalmas elárasztott rizstáblák terpeszkedtek. Megcsodáltuk Matsumoto híres kastélyát, mely igazi alpesi környezetben épült, s ötszintes lakótornya a legrégibb az országban.

Matsumoto kastélya egyedi építmény

A város után aztán ismét eltűnt a civilizáció. Itt már a Csubu-Szangaku Nemzeti Park hegyei zöldelltek, tetejüket baljós felhőtakaró borította. Volt okunk tartani a felhőktől, hiszen nem kisebb feladatra vállalkoztunk, minthogy feljussunk a Norikura Skydrive-ként emlegetett alpesi úton az ország legmagasabb aszfaltos hágójára (2718 m). Elhagyatott, apró üdülőfalvak kerültek csak utunkba, néhány régies faházzal, melyek állapota arról tanúskodott, hogy

a mai japán embereknek már nem igazán fér bele az idejébe a pihenés.

Autók idáig sem merészkedtek már fel, csupán néhány busszal találkoztunk. Kevés ember jött szembe velünk, de mind azon a véleményen voltak, hogy forduljunk vissza, mert cudar idő van fent, s a hágót éjszakára különben is lezárják.

Csak a hegyek és mi – útban felfelé a Norikurára

Nekünk persze eszünk ágában sem volt megfordulni, csak űztük, hajtottuk megpakolt gépeinket a felhők irányába. Nem sokkal a hágó előtt aztán nyakunkba szakadt az ég, s úgy esett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Japánban nyáron nem ritka a hatalmas cseppekben hulló monszunszerű esőzés, mely több centi vastagságban elborítja az utat, így némely vízátfolyásnál komoly patakokon kellett átkelnünk. Szerencsére hamar túljutottunk az esőzónán, s másnap már újra napos idő köszöntött ránk az „Alpok” hegyei közt.

Itt minden eredeti

A Norikura túloldalán még körülbelül 140 kilométert tettünk meg a hegyek között. A hosszú, erdős szakaszokat apró falvak és kisvárosok tették változatossá. Ezek közül legemlékezetesebbként Takajama és Gujo maradt meg számunkra.

A mindössze 90 ezres lélekszámú Takajama mai formája a 16. században alakult ki. Bármerre néztünk, az igazi Japán köszöntött vissza ránk a régi, fából ácsolt épületektől, az ódon szentélyen át a hagyományos fogadókig és piacokig. Nem voltunk restek, végigkóstolgattuk a folyóparti hagyományos piac számunkra teljesen szokatlan ízvilágát. Ittunk kávéízű zöldteát (ez borzalmas volt), ettünk hínárba csomagolt halszeleteket, fura kinézetű helyi édességeket, s sok olyat, melyről valójában azt sem tudtuk, hogy micsoda.

Takajama hagyományos piacán mindent meg lehet kóstolni

A város után is folytatódott a varázslat: a terebélyesebb völgyekben rendezett rizsföldek mellett jellegzetes Japán épületek bújtak meg, mindegyik a maga nemében műalkotás volt. Az út mentén faragott ősi kövekre lettünk figyelmesek. A falusi emberek bár – a nyelvi korlátok miatt – meglehetősen zárkózottak voltak, egy-egy mosolyt, biztató kézmozdulatot azért néha kaptunk tőlük reakció gyanánt.

A legkisebb a legnagyobbak közt

Az alig fél Dunántúlnyi Sikokun – bár a főszigetek közé sorolják – mindössze négymillió ember él. Ez a Japán lakosság 3%-a. 1988-ig csak hajóval és repülővel lehetett megközelíteni, ezért jóval elszigeteltebb és függetlenebb, mint a fősziget Honshu. Sikoku neve szinte összeforrt a zarándoklattal. Itt található ugyanis Japán egyik legősibb, leghíresebb és leghosszabb zarándokútja, amely 88 templomon keresztül hálózza be az egész szigetet. Kétezer méteres hegyvonulata bástyaként védi Honshut a Csendes-óceán felől érkező tájfunoktól és egész évben kellemes klímát biztosít a Szetó-Beltenger ezernyi apró szigetének. Keleti vidékén található az ország legvadabb óceáni partszakasza, míg lankásabb nyugati partszakaszán sorakoznak nagyvárosai. A sziget középső vidékén található sziklás, meredek völgykatlanok pedig szinte lakatlanok.

Sikoku legnagyobb részét sűrű, lakatlan erdők borítják

Japán utazásunk első napjaiban csupán egy ködbe burkolózó szürkés sávot láthattunk az óceánból, melynek partját végeláthatatlan városok borítják. Sikokun végig csodálatos nyári időben kerekezhettünk, így feltárult előttünk Japán legszebb partszakasza. Ahogy a hegyekben, úgy szerencsére a partvidéken sem volt valami nagy forgalom, így az autók folyamatos zúgása helyett inkább a hatalmas hullámok morajlását hallgathattuk. Most békés volt minden, de a földregeiről híres országban soha nem lehet teljesen nyugodt az ember. Mint a partvidéken mindenhol, itt is folyamatosan találtunk cunamira figyelmeztető táblákat, illetve szintén jelzett menekülő utakat a magasabb területeken épült óvóhelyek irányába.

Az óceán mentén haladva folyamatos a cunami-veszély

A híres zarándokút jelzéseit viszont hiába kerestük. Bár néhány magányos szalmakalapos vándorral összehozott a sors minket, akik jobb híján, a széles országúton rótták a kilométereket. A templomok pompás építményei viszont már messziről uralták a látóhatárt, nem volt nehéz őket megtalálni. Egy ilyen régi szentélyben tett látogatás volt a legmeghatározóbb 3 hetes utam során. Bár a nagyvárosok imahelyei sokkal újabbak, modernebbek, viszont a környezet és a tömeg sokszor élvezhetetlenné teszi őket. A Muroto-fok közelében, az óceánra nyúló hegyfok tetején egy több ezer éves erdő közepén, csupán néhány zarándokkal kellett megosztoznunk azon a spirituális élményen, melyet a fából ácsolt pompás épület ódon falai sugároztak magukból.

Az ősi szentély hangulata lenyűgöző volt

Sikoku közepe: a természet háborítatlan birodalma

A Muroto-fok után szép lassan kiszélesedett a meredek hegyek övezte parti síkság, így egyre nagyobb lett a népsűrűség. A harmadik nap reggelén értük el a nyugati partvidék legnagyobb városát, a hatszázezres Kochit. Megcsodáltuk pompás stílusban épült várát, s mivel időnkbe már nem fért volna bele a teljes sziget megkerülése, így nyugatra, a központi hegységrendszer irányába folytattuk utunkat.

Ez vár arra, aki a sziget belsőbb vidékei felé veszi az irányt

Amíg a partvidéket viszonylag sűrű úthálózat jellemzi, a hegyekben teljesen más volt a helyzet. Csupán egy alagutakkal teletűzdelt autópálya és egy 6-os számú, kanyargósabb út közül választhattuk. Kerékpárral természetesen az utóbbin indultunk. Magyarországtól eltérően az egy számjegyes útvonal nem egy elsőrendű főutat, hanem egy kanyargós, egysávos hegyi utacskát jelölt, melyen 94 kilométert kellett megtennünk a nyugati partvidék első falucskájáig és ezalatt három hágón kellett átverekedünk magunkat. A leágazás után egy borotvaéles metszéssel magunk mögött hagytuk a civilizációt, s kabócáktól harsogó sűrű lombozatú erdőben kaptattunk felfelé. A városban szerencsére jól feltankoltunk étellel és vízzel, hisz tudtuk, a sziget lakosságának mindössze 1%-a él a fent a hegyekben.

A 6-os számú „főút” kalauzolt át minket a sziget háborítatlan vidékein

Hogy miért a tenger melletti szűk sávot választják Japánok a hegység látszólagos nyugalma helyett? Erre a kérdésre gyorsan megkaptuk a választ. Olyan áthatolhatatlan őserdőben kanyargott utunk, melyre a korábbi szakaszokon még nem volt példa. Néha elkaptuk egy-egy sebes folyású kristálytiszta patak völgyét, máshol meredeken kaptatott felfelé az út. Lent a zajos nagyvárosokban a civilizáció okozott gondot, itt az állatok jelentettek veszélyt ránk. Egy napos szakaszon másfél méteres kígyó napozott, a fákon 6-8 cm-es kabócák visítottak.

Egy megtermett kígyó pihen az aszfalton

Mindez önmagában még nem lett volna baj, ám az egyik folyóparti szakasz után üldözőbe vettek minket a böglyök. Lejtőn, egyenes úton még el tudtunk volna iramodni előlük, ám éppen ekkor kezdtük meg a felkapaszkodást a hegység legmagasabb, 1107 méteres hágójára, így ádáz harcot kellett vívnunk a kellemetlenkedő rovarokkal, ugyanakkor életünk egyik legjobb átlagsebességű emelkedőjét tudhattuk magunk mögött. A hegy túloldalán ránk esteledett, s mielőtt visszavonulhattunk volna sátraink védelmébe, még egy tizenöt cm-es ezerlábú is megmászott, csak hogy teljes legyen a napom.

Út a tenger felett

Másnap délelőtt magunk mögött hagytuk a böglyöktől és egyéb fenevadaktól hemzsegő dzsungelt és szerencsésen legurultunk Imabari városába. Ez a hegy csodálatos, várárokkal körbevett kastélyán kívül arról is híres, hogy innen indul az a bámulatos hetven kilométeres útszakasz, melyen – a Szeto-beltengert átszelve – visszajuthatunk a legnagyobb japán szigetre. De mégis, hogy lenne képes egy út hetven kilométeren keresztül átszelni egy tengert? Ne felejtsük el, Japánban vagyunk, ahol a technikai megoldások tekintetében nem létezik lehetetlen: a beltenger több mint háromezer kisebb-nagyobb szigete közül kiválasztottak kilencet, és ezeket hidakkal összekötve megépítették a világ egyik leglátványosabb kerékpáros útvonalát. Az útvonalat – mely eredetileg ugyan autópályának épült – sokkal élvezetesebb biciklink nyergében megtenni, hiszen a hidakhoz profin kivitelezett fel és lehajtók és természetesen elkülönített kerékpáros sáv is épült. A szigeteken pedig végig apró táblákkal jelölik az ideális kerékpáros útvonalakat. Bár a Japánoktól nem áll messze a kerékpározás, mégis ezen a szakaszon több kétkerekűt láttunk, mint előtte-utána összesen.

Út a tenger felett

A Szeto-beltengeren keresztülvezető utunkat a világ leghosszabb függőhíd-együttesén kezdtük meg. A 4015 méter hosszú, 3 ívnyílású 6 pilléres Kurushima-Kaikyo-n. A monstrum méreteihez képest apró kis pontnak éreztük magunkat, ahogyan kapaszkodtunk fel a hídtest 65 méteres magasságába a kellemesen-lankásan megépített körkörös emelkedőn. Előttünk már ott nyújtózkodott a híd három szigeten átívelő kolosszális vasszerkezete, alattunk hatalmas konténerszállító hajók húznak át a szoroson, körülöttünk pedig kisebb-nagyobb szigetek emelkednek ki a világoskék tengerből, ameddig szem ellát. A látvány lépten-nyomon megállásra késztet, egyszerűen lehetetlen betelni vele, maga az élmény pedig feldolgozhatatlan.

A beltenger nagyobb szigetein Japán egy új, eddig még soha nem látott arcát ismertük meg: csodálatos trópusi környezet, homokos tengerpartok, üdülőfalvak. Mi eddig azt hittük, hogy ebben az országban nem ismerik a pihenés, kikapcsolódás, strandolás kifejezéseket, de most végre ennek az ellenkezőjére is fény derült. De azért ne essünk túlzásokba! Senkinek sem kell attól tartani, hogy tömeg lesz, ha esetleg egy csodálatos júliusi napon ezekre a szigetekre vezet útja.

Nincs tömeg Oshima szigetének hibátlan homokos partján

Az 1999-ben megépült 70 km-es útvonalból 9,6 km-t konkrétan hidakon tettünk meg. Némelyük megépítésekor a maga nemében világrekorder volt. Minket legjobban az Omishima és Ikuchi szigetet összekötő Tatara-híd nyűgözött le, mely valaha a világ legnagyobb támaszközű ferdekábeles hídja volt. 220 méter magas pillérjei felhőkarcolókként hasították az égboltot. A beltenger szigetein megtett útvonal legszebb emlékeink közt maradt meg az egész túra során. A dzsungelben átélt minden viszontagság ellenére úgy éreztük, hogy jó döntés volt magunk mögött hagyni Honshu forgalmas partszakaszát, így helyette egy teljesen új élményekkel gazdagodhattunk.

A Tatara-híd lenyűgöző méretei

Japán egy nagyon összetett, s meglehetősen intenzív élményt nyújtó ország. Elsőre mi is nehezen barátkoztunk meg vele, sokszor nem tudtuk hová rakni a számos, egymással szöges ellentétben álló jellegzetességét. Igazából akkor tisztult le számunkra az élmény, amikor elhagytuk a zsongó nagyvárosokat, s a sok-sok zavaró külső tényezőt. Itt a hegyi falvakban, a néptelen, kabócáktól zajos erdőkben, s a meghitt szentélyekben ismertük meg Japán igazi arcát.

Érdekel a teljes történet?

Az expedíció teljes történetét ITT találod!

„A könyv vázát a címadó országokban 2016 nyarán letekert 3369 km hosszú 35 napos utazás adja, de – mint régi olvasóim már megszokhatták – ezen felül igyekeztem rengeteg személyes élménnyel, tapasztalattal, tanulságos szituációval gazdagítani az írást. Amíg egy túranapló elsősorban a saját emlékek megőrzését célozza, a könyvírás ennél sokkal többet jelent számomra, hiszen itt az olvasók széles körével meg szeretném ismertetni a túrakerékpározás szépségét, s – a már több mint húsz éves tapasztatra épített – egyedi látásmódomat.”