Csütörtök

El Draguillo (168 méterrel az óceánszint felett) – 8:40

Szeles reggel köszöntött rám itt a sziget egyik legeldugottabb, az Anaga-félsziget északnyugati csücskében, egy elképesztően meredek gerincre épült alig párházas kis falu határában. A sziget délkeleti oldalát ostromló masszív ködfelhőt foszlányokra szaggatta az orkán erejű fuvallat, miközben kénytelen-kelletlen megpróbált áttörni a felettem magasodó ezer méteres, szinte függőleges falú Anaga-hegység csipkézett gerincén. A sziget legkietlenebb, legzordabb részére tévedtem. A táj már-már a norvégiai Lofotent idézi, ahogy a bizarr alakú toronymagas szilaalakzatok és a hegység elképesztően zöld színű égbe meredő vonulatai alatt megcsillannak az Atlanti-óceán hullámai. Bár a Nap, már lassan egy órája felkelt, a hegység még néhány óráig vissza fogja tartani melengető sugarait. Fényei messze tőlem, valahol az óceán közepén játszadoznak csak a hullámokkal, itt a partvidéken most még minden sötét és komor.

Nincs itt egy lélek se körülöttem, ma még egyáltalán nem találkoztam emberekkel. Tegnap végül nem találtam jó helyet sem az alagút környékén, sem pedig a meredeken lefelé vezető szerpentinkanyarokban, így egyre csak eresztettem gépem, míg végül elértem Tagananát, majd a sziget nyugati partvidékét. Öreg este lett már, mire végre felállíthattam sátramat egy sittes konténer mellé Playa San Roque előtt alig fél kilométerrel. A körülményekhez képest jó hely volt ez, este 9-kor már csak néhány autós lézengett erre, s az imént említett hatalmas konténer pedig megvédte sátramat a széltől. Megvacsoráztam és az egész napos menet után hulla fáradtam bújtam be hálózsákomba. Itt már nem volt hideg, mint az elmúlt éjszakán, 18 foknál nem süllyedt alább a hőmérséklet a hajnali órákban sem.

Reggel kipihenten ébredtem a fél 8-as ébresztőre. Pár perc alatt összekaptam a felszerelésemet, s folytattam ott, ahol az előző este abbahagytam. Beláttam, hogy ha komoly esélyekkel szeretnék nekiindulni a holnapra tervezett felfutásnak, ahhoz ma pihennem kell. Az akklimatizáció már megvolt, ennek érdekében már nem tehetek semmit, s mint ahogy a nagy hegymászók, most én is visszatértem az alaptábor biztonságába, hogy felkészítsem testemet a holnapi nagy napra. De nyilván nem dögölhetek egész nap a sátramban, ez nem opció. Hiszen egyszer vagyok Tenerifén, minden időt ki kell használnom, másrészt pedig mindenképp el kell jutnom Puerto de la Cruz városába, mely a nyugati parton, közvetlenül a nagy hegy lábánál foglal helyet. Ez nem kevesebb, mint 80 kilométer tekerés, valamivel kétezer méter feletti szintemelkedéssel. Ez lesz a mai „pihenőnap” programja.

Ha fizikailag nem is tudtam ma átadni magam a semmittevésnek, úgy döntöttem, hogy lélekben most tényleg pihenni szeretnék. Nem sürgetem magam, nem szabom szét magam az emelkedőkön, s nem vállalom be az ide tervezett 14 kilométeres és 1000 méter szinttel járó terepfutást sem. De ekkor még nem tudtam, csak sejtettem, hogy az Anaga félszigeten kerékpározni nem éppen pihentető. Legurultam az első sziklás, fekete homokos strandra. Eltekertem a még éjjeli pihenésüket töltő lakóautósok mellett. Eszembe jutott Marci öcsém, aki ajánlotta ezt a helyet, s aki tavasszal valószínűleg a környéken töltötte az éjszakát. Az út egyre szűkebb lett, s ezzel arányosan egyre meredekebb. Benijoba már csak gyalogtempóban tudtam felrugdosni a bringát a 17%-os dombon. A falu után már földút vezetett tovább a hegy oldalába vájva húsz feletti százalékkal megspékelve. Na, itt már én is leszálltam. Meg se fordult a fejemben, hogy visszaforduljak, úgy gondoltam, ha már a futás kimarad, az a legkevesebb, hogy eljöjjek ide El Draguilloba.

A zsákfalu végén kezdődött a hatos számú, tengerparti sziklák oldalán szaladó turistaút, de már az elején egy hatalmas behajtani tilos tábla éktelenkedett. Tegnap is láttam egy csomó hasonlóan lezárt szakasz, melyből arra következtetek, hogy a helyi turistaegyesületek, szervezetek egyre nehezebben veszik fel a versenyt a terep jellegéből adódó erózióval, kőomlásokkal, vízmosásokkal. Magára hagytam egy kicsit a bringámat és – megszegve a szabályokat – felsétáltam az első kilátóhelyig, ahonnan már szép kilátás nyílt a Tenerife északi partjainál található két sziklaszigetre. A szél néha olyan erővel söpört végig a hegyoldalon, félő volt, hogy én is az alattam 250 méterre, szinte teljesen függőlegesen található óceán hullámai közt végzem. Közben tudtam, hogy kemény feladat lesz a mai délelőtt, ki kell kapaszkodnom a völgyből, vissza az alagútig, majd még tovább az Anaga gerincén, a majdnem ezer méteren található Pico de Inglés csúcsig. Erre rá fog menni az egész délelőtt.

Pico de Inglés (975 méterrel az óceánszint felett) – 12:04

Na, ennyit a pihenőnapról! Az első napi kétezer szintes mászás „kismiska” volt ahhoz képest, amit az elmúlt 3 órában átéltem. Amíg a nyugati parton csak arra kellett vigyáznom, hogy a brutális szél fel ne döntsön, miközben erősen markolva a fékeket visszajutottam az óceán partjára, addig Taganana után szembejött velem minden bringás rémálma: az emelkedő-szembeszél – combizmokat nem kímélő – kombinációja. Szerencsére a városi kútból feltölthettem vízkészleteimet. Másképp esélytelen feladat lett volna a következő 3,5 kilométer, melyet – hely hiányában – 455 méter szintemelkedéssel a függőleges hegyekbe cakkozva tették reménytelenül küzdelmessé az út egykori építői. S ehhez jött még a szél is, mely néha segített ugyan, de mivel a hegy felől jött, zömmel próbált visszatolni erre a csodálatos, de bringás szemmel nézve mégis eszméletlenül kegyetlen partvidékre. Nem mondom azt, hogy nem érte meg lejönni, mert minden bizonnyal legszebb óceánparti képeim készültek itt, de ezekben a percekben nem éppen így érzetem. Legkisebb fokozatban kormányt erősen szorítva próbáltam mozgásra bírni gépemet, nagyjából olyan érzés volt ez, mint teljesen behúzott fékekkel tekerni.

A hegy gerincén aztán ismét a szürkeségé lett a főszerep, de ez ma már nem hatott az újdonság erejével. A parti viszonyokat ismerve úgy véltem, hogy a gerinc közelében elviselhetetlen lesz az átcsapó szél, de végül semmi ilyesmitől nem kellett tartanom. Végre csökkent az emelkedő intenzitása, s nem kínzott a szél se, így meglódult bringám, s büszkén tartottam a tempót egy (e-)bringással tovább felfelé.

S ekkor döbbentem rá, hogy már lassan a nap fele eltelt, de még nem „tekertem” ma senkivel. Nem nyomasztott az egyedüllét, inkább jó élményként éltem meg, hogy végre magamban lehettem. Tegnap este adtam először a túra során mobilnetet a telefonomnak. Nem magam miatt tettem, nem hiányzott a sok-sok spam, munkahelyi, szülői e-mail. Ezeket nem is nyitottam meg, s láttam, hogy barátaim is tiszteletben tartották kérésemet, senki sem írt rám. Egyedül a Puerto de la Cruz mellett élő Judittól érkezett egy üzenet, melyben érdeklődött hogylétemről. Egykori főnököm lánya októberben költözött ki férjével, Áronnal és két gyermekével, hogy új életet kezdjen, s fiainak is meg tudjon mutatni egy – az otthonitól teljesen eltérő – új kultúrát, életmódot. Irigyeltem őket bátorságukért, s – bár személyesen még soha nem találkoztunk – így ismeretlenül is nagyon rokonszenvesnek tűntek. Nem akartam tolakodónak tűnni, így elsőként csupán a bringám megőrzését kértem tőlük, bele sem gondolva, hogy ebből ma vacsora, szállás és egy baráti beszélgetés is adódik.

Ma pihenőnapom volt, s ha már nem pihentettem a testem, pihent helyette a lelkem. Fejben már készültem a holnapi megpróbáltatásokra, összeraktam az optimális felszerelésemet, terveztem az indulás időpontját, végiggondoltam az útvonalat, a buktatókat, s igyekeztem ma úgy megérkezni, hogy holnap hajnalban a lehető legnagyobb eséllyel induljak neki életem eddigi legkülönlegesebb kihívásának.

Puerto de la Cruz (10 méterrel az óceánszint felett) – 17:35

Gyorsan felejtsük el azt a sok rosszat, amit a múltkor Tenerife nagyobb városairól mondtam! Az az igénytelenség dél olasz beütés, ami innen alig 35 kilométerre a sziget fővárosából áradt, a nyugati partvidék legnagyobb, 31 ezer fős településéről egyáltalán nem mondható el. Puerto de la Cruz egy igazi gyöngyszem. Bármerre járok, bármerre nézek, mindenhonnan az a spanyol igényesség árad belőle. Az, amit már az anyaországban sokszor megtapasztalhattam. Megspékelve persze a helyi különlegességekkel: a vulkáni bazaltkőből épült katedrálissal, a hófehér, banánfákkal és kaktuszokkal övezet óceánparti kápolnával, az igényes parti sétányokkal, természetes hatású medencés óceánparti strandokkal, s karácsonyi díszfényben úszó sétálóutcával. Egy bringatúrán alapból jó érzés valahová megérkezni, ám a ma délutáni mindenen túltett.

Alig fél órával ezelőtt még a Mercadona gazdag kínálatából válogattam. Nem siettem el a vásárlást, igyekeztem mindent beszerezni, ami hiányzott a készletemből, s amire a holnapi nap során szükségem lehet. Tudtam, hogy nem tudok mindent felvinni a Hegyre, de mindig jobb, ha van miből válogatni.

A Pico de Inglés ködös kilátója után végre utamra engedett az Anaga-hegység, gyorsan veszítettem a szintet, és hamar kibuktam a csúcsokat vasmarokként ölelő felhőréteg takarásából. A távolban ismét feltűnt a Teide hivalkodó csúcsa helyes – csak a vulkánokra jellemző – tányér alakú felhősapkával. Gondosan kikerültem egy felborult autót, melyet figyelmetlen sofőrje egy híd vasbeton korlátjának kormányzott, majd feltöltöttem kajakészleteimet és nekivágtam a sziget északnyugati partvidékének, mely már nem apróbb hegyek vonulatai közt, hanem a vulkán szabad szemmel befoghatatlan méretű szoknyáján szalad végig.

Mindössze egyetlen meglepetés ért ezen a szakaszon: az általam tervezett út egy rövidke, alig 1,5 kilométeres szakaszon rávezetett volna az autópályára. A tervezéskor úgy gondoltam, hogy ezen a rövid, csomóponttól csomópontig tartó szakaszt kibekkelem valahogy, nem fogok miatta kerülni, de be kellett látnom, hogy a leállósáv nélküli kétszer két sávos extrán forgalmas útpálya nem nekem való. Helyette jöhetett a bosszantó kerülő: öt kilométer, több mint kétszáz méter szinttel, ráadásul brutálisan meredek helyi kis utakon.

De – hogy továbbra se menjen minden simán – érkezésem előtt nagyjából másfél órával koromfekete felhők jelentek meg az óceán felett. Rögtön tudtam, hogy ebből elázás lesz. Az első rohamot kivártam egy kis buszmegállóban, a második elől már nem volt menekvés, rendesen elkapott, így csurom vizesen érkeztem meg a városba.

De mindez nem számított már: jó érzés, hogy itt vagyok, hogy várnak, hogy segítenek, hogy bíznak bennem. Mindez abszolút felülírja most magányomat, mert érzem, hogy nem vagyok egyedül. Fél hetes érkezést beszéltem meg Judittal, így most még ráérősen sétálgatok ebben a csoda szép városban és minden percét élvezem.

Los Realejos (120 méterrel az óceánszint felett) – 18:50

Három napja járok-kelek a szigeten, megszámlálhatatlanul sok autót láttam már, de ilyet még nem. Egy magyar rendszámú járgány parkol a lapos tetős, jellegzetesen helyi vonásokkal rendelkező sorház előtt. Mint azt később megtudtam, gazdája 2 napot vezetett és 39 órát utazott kompon, annak érdekében, hogy ez a négykerekű most itt lehessen. Azt hiszem, jó helyen járok. Nem is kell kopognom, Judit már nyitja is az ajtót, újra emberek között, de jó érzés ez így, három nap után!

Idén ősszel – hosszú idő után – ismét osztályfőnök lettem, és egészen véletlenül Judit egyik kisfiának osztályfőnöke. Már éppen kezdtem megismerni az új csapatot, mikor jött a bejelentés, hogy Tenerifére költöznek. Ekkor már megvolt a repjegyem, s válaszul a búcsúüzenetre mellékesen megemlítettem, hogy novemberben én is arrafelé fogok járni. Az pedig már egészen véletlenül alakult így, hogy Juditék pont itt Los Realejosban, a tervezett futásom rajthelyétől mindössze öt kilométerre kaptak lakást.

Gázt eddig nem tudtam venni főzőmhöz, már napok óta főzelékkonzerveken éltem, így boldogan fogadtam el a felajánlott szénhidrát feltöltő tengeri herkentyűs tésztás vacsorameghívást, melyhez finom tea és egy jóízű baráti beszélgetés is dukált. Férje, Áron triatlonos múlttal rendelkezik, ő is bringával, futva járja a sziget hegyeit, így rögtön megvolt az összhang, a közös téma köztünk. Judittal inkább a mindennapi élet, a fiúk iskoláztatása, a lakáshelyzet és maga Tenerife volt a téma.

Az óceánra néző teraszuk fedett részén kaptam szállást, s felajánlották, hogy kivisznek a Socorro-ra holnap hajnalban. Ez már így is jóval több volt annál, amit reméltem, nem győztem hálálkodni nekik jószívűségükért. Nélkülük azt hiszem, nagyjából fele akkora eséllyel pályázhattam volna a holnapi hatalmas feladat teljesítésére.

• Túra hossza: 85 km
• Túra nehézsége: Közepes
• Túra terepe: Hegyvidék
• Szint: +4334 m,-0 m