Korunk egyik vezető témája a fenntarthatóság, és azon belül, hogy mekkora az ökológiai lábnyomunk. Mi, kajakos-kenus vízjárók, bringások, futók, szeretünk magunk és mások előtt tetszelegni, hogy emberi erőnkkel mozgunk a szabadban, tehát nem terheljük meg Földanyánkat. Csakugyan? Gondolkozzunk el együtt!

Erősen denaturált, az ipari-fogyasztói társadalomra ráutalt emberek vagyunk, nem természeti népek. Csónakunkat nem nádból kötjük, mint a dél-amerikai indiánok, hanem ipari termékként vesszük, amelyből élettartama végén veszélyes hulladék lesz. Hasonló a helyzet egy kerékpárral, különösen, ha visszaforgathatatlan karbon a váza. Sőt, amennyiben elektromos rásegítésű, van benne villanymotor, egy csomó fogaskerék és egy borzasztó környezeti ártalmakkal előállított akkumulátor. A terepfutó kis high-tech kiállítást visz magával az erdőbe, száz százalékig műanyagból készült cipőt, ruházatot, speciális, víztömlős hátizsákot. (Saját három sportágamról beszélek, de mindez értelemszerűen átvihető más diszciplínákra is.) Már sportszerünk megvásárlásával hozzájárulunk a nyersanyag-felhasználáshoz, az ipari termeléshez, a fuvarozáshoz és a környezetszennyezéshez.

Máris itt az első ok, hogy visszavegyünk természetvédő arcunkból. Mit tehetünk, hogy valamennyire megőrizzük kedvező önképünket? Ésszel, meggondoltan vásárolni, nem megvéve olyan cuccot, amely aztán csak porosodik; tartósan jó minőségű, hosszú élettartamú felszerelési tárgyakat válasszunk, és azokat ne cseréljük le, csak, mert megjelent valami újabb. Egy öreg holmi szép emlékeket idézhet fel, viszonozzuk hűségét!

A második, és sok esetben talán súlyosabb ok: a sportolásunkhoz kapcsolódó autózás. Néhány saját példámat hozom fel a sok közül.

Ahhoz, hogy országúti versenybringával és montival bejárhassam a Pireneusok Tour de France-hágóit és egyéb magaslatait, feleségemmel bő négyezer kilométert tettünk meg. Korzikai bringázásért, Livornóig, kétezret.

Ötször voltam tavasszal csavarogni a Riviéra-környéki hegyvidéken, alkalmanként 2600 km furikázással.

Amikor családommal, kenuval jöttünk le a Duna forrásától Bécsig, néhány naponként autóstoppal mentem vissza, magunk után hozni a Trabantot, amely kétszer annyit ment aszfalton, mint a kenu vízen.

Feleséges és családi kenutúra, illetve cimborával függőágyas-táborozós fekvőbringázás a Mazuri-tóvidéken – alkalmanként közel kétezer kilométernyi küzdelem a volánnál.

Ezeknél sokkal környezetkímélőbb volt magányos bringázásom Budapestről Nizzába és vissza, végig az Alpok nagy hágóin – egy csepp benzint sem fogyasztva.

Említhetem repülőgépes kiruccanásaimat is, poggyászként feladott bringával, Granada és Malaga-Gibraltár környékére, kétszer Toscanába, hiszen, munkámból adódó sajtóutakat használtam ki, ahová egyébként is el kellett volna mennem, és az a repülő nélkülem is felszállt volna.

Régebben nem volt szempont a Földanyánkat taposó lábnyomunk, de ma már nagyon is fontos. Komoly szemléletváltással tudatosan igyekszem rászokni az autóhasználat minimalizálására, sőt az autó nélküli életre. Erős impulzust ad ebben az irányban a BKV, a MÁV és a Volánbusz percre pontos közlekedése, kulturált járműparkja – valamint, hogy korom miatt mindegyiken ingyen utazhatok, míg autózni mind többe kerül, és egyre frusztrálóbb. Új szemlélettel választottam sportszereket.

Egy éve használt fekvőbringám, a Vasteve elöl-hátul 20 colos kerekű, mert az ilyen ingyen szállítható vasúton (a szinte filléres költségnél jobban számít, hogy nem kell vacakolni a pénztárnál).

Hátizsákba pakolható, közösségi közlekedéssel bárhová elvihető „léghajót” (Gumotex Twist 2 felfújható kajak) vettem, megszabadulva a kocsi tetőcsomagtartóján szállítható merev kajaktól, kenutól, illetve attól, hogy hajót kelljen bérelni, alkalmazkodva a kölcsönző helyéhez, nyitva tartásához, és nem feltétlenül kiváló minőségű bárkáihoz.

Elégedett vagyok életem új szakaszával! Pestről leevezek Paksig, busszal hazajövök, vagy vonattal utazom Komáromig (mindkét városban közel van az állomás a vízhez), és kajakkal térek vissza.

Mekkora logisztikai manőverekkel járt a kedves Ipolyon leevezni Ipolytölgyestől Szobig… Összeszervezni valakivel a túrát, két autóval elmenni Pestről, mondjuk Zebegényig, az egyiket otthagyni, a másikkal fel a rajthelyre, és a végén visszamenni érte. Összesen bő háromszáz kilométernyi autókázás, két hajó összesen ötven kilométeres túrájáért – nagyon rossz arány!

Most már Szobra vonattal megyek, onnan busszal, és ott fejezem be az evezést, ahol van vasúti megálló, például Verőcén.

Még ha valakinek fizetni kell a jegyekért, akkor is elgondolkodtató, mennyibe kerül az egész móka autóval – mint tudjuk, a költségeknek csak a fele a benzin, a többi az értékcsökkenés, a szerviz, a gumiabroncs és az egyebek. Tehát számolj a tankolás árának duplájával.

Bringával hasonlóképp szervezem mozgásomat. Nemrég riportra kellett mennem Somogyszobra. 220 kilométer, oda-vissza 440. Pár éve simán megtettem ennyit bringával, éjjel-nappal hajtva, másfél nap alatt, de már nem vagyok olyan strapabíró. Menjek a Fiat Doblóval, autópálya-matricát is vásárolva rá? Azt már nem! Hajnali vonat Balatonmáriafürdőre, onnan, huss, fekvőbringán, 130 kilométer pedálozás, aztán a MÁV hozott haza. Másik munka Szentesen: vasúton Kiskunfélegyházára és vissza, közben pikk-pakk egy kis pedálozás (85 km, a fele esőben).

Az ilyesmi nem kerül nekem semmibe, azaz valamibe mégis, hiszen a biciklin időnként cserélni kell láncot, fogassort, fékbetétet, ezt-azt.

Azelőtt sokat autóztam, hogy kijussak szeretett futó terepeimre, a Börzsönytől a Vértesig. Ma már csak ritkán. Nem kocsival megyek fel a Fenyőgyöngyéhez, egy körért, hanem például felfutok hazulról, a Városligettől a Hármashatár-hegyre, onnan át a János-hegyre és a Normafához, ott vár a BKV autóbusza.

Minap, egy Facebook posztom után megrótt valaki, mert szóba hoztam, hogy biciklitúráimról vadvirág-csokrot szoktam hozni feleségemnek. Azt írta, hogy „A lábnyom nélküli túrázás jegyében vadvirágot szedni olyan, mint a békéért harcolni”. Beindította gondolataimat. Alapjában véve igaza van, a „ne hozz el semmit a természetből, csak emlékeidet és fotóidat” elv szellemében, mégis úgy vélem, hogy útmenti „gyomok” virágaiból néhányat leszakítani még nem természetpusztítás.

Én egyszerűen az erdő népe – szarvasok, őzek, vaddisznók, muflonok, hódok – közé tartozónak vélem magam, legelésükkel, taposásukkal, rágásukkal a többiek élete is megterheli Földanyánkat, ezt tudomásul kell venni.

Cikkemmel annyi a célom, hogy elgondolkodtassalak, mekkora az ökológiai lábnyomod, és hogy miképp csökkenthetnéd, megőrizve természetjáró életformádat. Mindenki esete, élethelyzete más, nincsenek univerzálisan használható sablonok, találd meg a saját magadra szabott optimumot!