Pár napja lehetőségem nyílt az egyik legrégebbi és legnagyobb kerékpár márkájának modelljeit tesztelni a Bükk imádott ösvényein, és az egész napos próbálgatás során egy arcpirító észrevételt kellett tennem: iszonyatosan kényelmessé tett a technika.

De mielőtt a felismerésemet kifejteném, muszáj visszamennünk az időben cirka 8 évet. A legtöbben merevfarú, v-fékes kerékpárjainkat suviszkoltuk fényesre minden egyes tekerést követően. Össztelós vasparipák akadtak elvétve, de húzós áruk és kiforrottságuk hiánya miatt nem igazán vágytunk rájuk. Hisz mindek a plussz súlyt cipelni, ha egy ballonosabb külsővel, laza csuklóval és térdekkel „mindenen” át tudunk gázolni… Aztán jött a fejlődés, és a forgáspont-rendszerek, valamint gyártási technológia fejlődése kifinomultabbá, és ami nekünk még fontosabb volt, pénztárca barátabbá tette ezeket a vázakat. Olyannyira, hogy ma már egy maraton mezőnyében nem is nagyon látni merevfarú kerékpárt. Amikor meg odatévedünk egy ilyenre és gurulunk pár kilométert vele, minden bajunk van, hogy nem rugózik, „pattog” a hátulja, egyáltalán nem kényelmes. Próbáljuk az agyunk és izmaink receptorainak mélyéből elővenni a rég tanultakat, és újra „megtanulni” kerékpározni.

10 éve a merevfarú váz + merev villa + ballonos gumik + v-fék is kihozta belőlünk az állatot...

A v-fékek minden rossz tulajdonságukkal együtt, ha ügyesen használtad őket, plussz pár apró tunningot is bevetettél (puha fékbetétek, merevítők), az akkori igényeinket, a merevfarú lovainkon kiszolgálták. Az akkori tárcsafékek robosztusak, nehezek voltak és fékerőben nem igazán nyújtottak extra többletet a v-fékekhez képest. Aztán itt is jött a technológiai „forradalom”. Szép lassan ebbe a sport-szegmensbe is becsorogtak a hidraulikus fékek, ráadásul az új anyagoknak, gyártási technológiáknak köszönhetően súlyuk, méretük csökkent, míg a fékerő brutálisan megnőtt… és észbe sem kaptunk, a korábbi „hagyjál már, minek tárcsafék” mondatot sutba vágva már szereltük fel az első tárcsafékünk a kerékpárra, és az első utunk után határozottan kijelentettük, „soha többet v-fék”! Ma már nem is látni nagyon v-fékekkel szerelt kerékpárokat, csak a nagyon alsó árkategóriákban.

szabadság érzete: összteleszkópos hardcore vasparipa tárcsafékekkel...

No persze a legnagyobb komfort és élménynövelő alkatrészekről se feledkezzek meg: a teleszkópok és rugóstagokról. A merevfarúak idejében sokan merev villákkal rohangáltunk, vagy kuporgattuk a pénzünk, hogy megvehessünk egy rugós villát. Ezek súlyát és rugóút hosszát, no meg persze a rugózási érzékenységük nem is kéne nagyon firtassuk, de akkoriban nem is ez volt a lényeg. Hisz a még nem aranyárban mértek tömege igencsak orr-nehézzé tette lovunk, rugóútjuk pedig 60-80mm körül mozgott… és hát valljuk be őszintén, akkor ilyen rugóúttal Dhztak a nagyok is, nem igen akartunk többet. „Minek az? Csak nehezebbé, rugalmasabbá tenné a kerékpárunk.” Eltelt pár év, és hirtelen nőni kezdtek a rugóutak… 100, 120, 140mm. Ma már egy cross country kerékpárt 120mm-es villákkal szerelnek, az enduro és all mountain (mindenevő) modellek pedig 140-160mm-t mozognak… ráadásul merevek, és a csillapításoknak köszönhetően egyre kevesebb energiánk pazarlódik el bennük (arról nem is beszélve, hogy a napjainkban kapható nagy rugóútú villák súlya gyakorlatilag kisebb, mint a korabelieké). Így nem csoda, hogy egy rövidebb rugóutas villával szerelt kerékpáron minden bajunk van. Kemény, nem csillapít eléggé… egyáltalán hogy tudtunk ezekkel régen lefele zúzni??

…és mindezek mellett még volt valami, ami a fejlődések ellenére pici „kényelmetlenségeket” okozott a tekerések alatt. Beszereltük az új és szuper villánk és rugóstagunk, de a terepviszonyok változásához való igazítása erősen manuális, és álló helyzetben véghezvihető volt. No persze minden gyártó próbálkozott legalább a lock-kar olyan kialakításával, hogy azt nyeregből is kezelhessük, de valljuk be őszintén, sokszor ezen művelet a terepen igencsak veszélyes volt.

A zúzós ösvényhez érve pedig a kényelmesebb, a lejtőzéshez elengedhetetlen testsúly hátra helyezéshez szükséges nyeregcső letolás szintén álló helyzetet igényelt, ami megtörte az élményt, vagy egy versenyhelyzetben időveszteséget jelentett.

for an all inclusive ride...

De igazából ezeket a szösszeneteket észre sem vesszük, mert „ugyan már, csak lefékezek a lejtő előtt, gyorsan kioldom-telom-rögzítem a nyeregcsövet, valamint a teló és tag csillapítását beállítom köztesre, és akkor jó mindenhol”. Aztán megérkezett a Rose Root Miller. Kormányán annyi karral, ami egy hindu sokkarú istennő is bajban lenne. A markolat elengedése nélkül – a megszokott első és hátsó váltások mellett – tudjuk vezérelni a villa és a tag csillapítás beállítását (Fox CTD), annak megfelelően milyen terepre érkeztünk épp. Ráadásul a két részt egyszerre, egy karral… és az eddigi 15 kattintásnyi csillapítás állítási opciókat „lebutították” 3 állásra: lejtőzés, köztes és mászás funkciókra. Szintén gombbal tudjuk állítani a nyeregcső (KS) magasságát is. Így a hüvelykujjam és a testem súlyának segítségével egy szempillantás alatt lent a nyereg…

teleszkóp és rugóstag valamint nyeregcső állítás a kormányról...

Ej, pedig „totál felesleges” ez a sok kényelmi funkció… Mindaddig így is voltam ezzel, míg a felvezetőben említett tesztelésre el nem mentem. Ott ugyanis, bár felső kategóriás kerékpárok voltak, de nem a kormányról vezérelhető megoldásokkal voltak szerelve… és kérem szépen, milyen kényelmessé is tud tenni a technika? A megszokott, tekerési ütem kihagyása és a kormány elengedése nélküli terepviszonyhoz igazodás helyett csak az ujjaimmal matattam a kormányt, keresve a funkció karokat. Ó… hát izé. Most meg kell állnom, hogy a lejtőn kényelmesebben tudjak zúzni? Le kell nyúlnom a villához meg a taghoz, hogy lezárjam felfele mászáskor azokat? A csillapítás finomításához meg kell állnom és a sok-kattintású kart állítgatnom? Ó-de-nincs-ehhez-már-kedvem… csak folyamatosan, zavartalanul, a kormányt két kézzel fogva zúzni a kedvenc és az új ösvényeken…

Írta és fotózta: Paraferee

Forrás: parafereeblog.hu