Írtam szubjektív történetet az országúti bringázás és a montizás hazai kezdőlépéseiről, most a fekvőbringa, alias reku kerül szóba – amely a legfiatalabb műfaj, hőskora a közelmúltig tartott.

Hogy ne zavarja meg fogalmak ismeretlensége vagy elmagyarázása a történet elmesélését, keretes részben tisztázom ezeket. Elöljáróban egy kis nyelvészkedés: ennek a kerékpárjellegnek sok nyelvben nincs jó elnevezése: magyarul fekvőbringa, németül Liegerad, franciálul velo couché, hollandul ligfiets, szlovákul és csehül lehokol, mind szó szerint ugyanazt jelenti. A lengyelek kilógnak a sorból: náluk rower poziomy, azaz vízszintes kerékpár. Mindegyik félrevezető, mert van ugyan néhány extrém típus, amelyen hanyatt (vagy hason) fekszik az ember, a többségen inkább ül, többé-kevésbé hátradőlt helyzetben. Egyeseken, mint meredek támlájú ebédlőszéken, másokon mintha nyugágyban napozna. Legjobbnak az angol recumbent bike kifejezés mondható, amely persze szintén nem tökéletes, hiszen hátradőlt biciklit jelent, holott nem a bicikli dől hátra, hanem rajta a biciklista. Ennek mifelénk elterjedt névváltozata a reku.

Egy kis rekutudomány

A rekuk két- vagy háromkerekűek (kivételként vannak négykerekűek is, de ezeket most hagyjuk.

A háromkerekűek, az angol trike szóból trájkra magyarítva, kétfélék: a tadpole jellegűnek elől van két kereke, a deltának hátul. Messze az előbbi az elterjedtebb. Előnyös, hogy állóhelyben is stabil, biciklizni nem tudó személy is használhatja, könnyű megtanulni a vezetését, síkos úton nincs bukásveszély, nagy pakkal, nehéz emelkedőn akármilyen lassan lehet vele menni, egyensúlyvesztés nélkül. Hátrányos, hogy bonyolultabb és terjedelmesebb, autón, vonaton nehezebben szállítható, tároláskor nagyobb helyigényű jármű, nem könnyű felvinni az emeletre és beszuszakolni egy panellakásba – de, akárcsak a kétkerekűekből, vannak kisebb helyigényű, összehajtható kivitelek is. Stabilitási okból alacsony építésű, ezért rosszabbul látszik a forgalomban, zászló kell rá. Egészen más érzést ad, mint bármilyen egyéb kerékpár, sokan épp e stílus miatt esküsznek rá. Nyugaton már elterjedtebb a kétkerekű rekunál, hazánkban fordított az arány.


A szerző Vastevéje, Lompi lengőorrú alkotása

A kétkerekűek alacsony vagy magas építésűek, az előbbiek inkább valók versenypályára (Hollandiában velodromokban és gokart-pályákon versenyeznek velük), mintsem forgalomba, ahol egy „highracer” lovasának nagyjából azonos magasságban van a feje az autóvezetőkével, mindent lát és őt is látják. Van, aki a mellkasa előtt szeret keskeny „mókuskormányt” fogni (ez az aerodinamikusabb), más a combja mellett felálló alsókormányt kedveli, mert lazább a testtartás, viszont ügyetlenebb a bringaműszer vagy a navigáló okostelefon, GPS elhelyezése. A váz lehet egyenes (botváz), vagy törtvonalú, esetleg ívelt. Kinek a pap, kinek a papné.

Akárcsak a hajtást illetően. A normál bringákon megszokott hátsókerék-hajtás nagyon hosszú lánccal, és sok esetben a hajtás hatékonyságát rontóan megtört láncvonallal, görgőkkel, illetve teflon láncvédő csövekkel jár. Ezt küszöböli ki a fronthajtású változat két verziója: vagy a villa mellett vezetik le a láncot, amely kanyarodáskor csavarodik egy kissé, vagy a hajtómű együtt fordul el kormányzáskor az első kerékkel – az ilyen „lengőorrún” olyan direkt a hajtás, mint egy versenybringán, de mivel a pedálozó erő beleszól a kormányzásba, külön meg kell tanulni rajta biciklizni. Viszont aki uralja e technikát, elengedett kormánnyal, lábbal is kormányozhat.


A szerző Carbonrecumbent Road Runner High rekuja

Ennyiből már kirajzolódik, hogy mindegyik jellegnek vannak előnyei és hátrányai, de egyik sem rózsa tövis nélkül. Még az elkötelezett, sőt megszállott rekusoknak sem passzol akármelyik, a legmegfelelőbbet kiválasztani rendszerint csak többféle modell kipróbálása után sikerül.

Túllépve e zűrzavaron, maradjunk annyiban, hogy rekunak minősítünk minden olyan kerékpárt, amelyen a függőlegeshez képest valamilyen mértékben hátrafelé dől a kerékpáros gerince.

Mi ennek az előnye, miért találták ki egyáltalán, miért aludt Csipkerózsika álmot évtizedekig, és miért terjedt el az utóbbi időben? Több okból. A standard (strapa-, túra-, országúti, terep-) kerékpár nem alkalmazkodik az emberi anatómiához, az ember kénytelen hozzászokni, hogy megfájdul rajta az ülepe, nyaka, csuklója, árt a prosztatának és egyesek szerint a nemzőképességnek – remek jármű és sportszer, de sajnos majdnem ugyanolyan jó kínzóeszköz is. Elég összehasonlítani egy versenybringa nyergét egy reku ülésével, hogy lássuk a különbséget. Vagy, ahogy mondani szoktam, próbáld ki: nézz meg egy filmet négykézláb állva, majd a következőt a fotelből – melyik volt jobb? A másik tényező, hogy rekun kisebb a légellenállási felület és alaktényező, ezért gyorsabb – de az csak akkor érvényesül igazán, ha standard bringával is gyors lenne valaki.

Az első rekuk több mint 100 éve jelentek meg

A reku históriája a 19. századig nyúlik vissza, újságban először 1893-ban említik. Akkoriban még nem kristályosodott ki a „standard” bicikli, a variációk között előfordultak „fekvők” is. De, talán mivel ezek inkább csak hosszú távú túrázásban bontakoztatják ki igazán a kényelmi előnyüket, és az akkori útviszonyok miatt ilyesmi nemigen jött szóba, megmaradtak kivételes jelenségnek. Versenyzők persze felfedezték az áramvonalasságát, de mert a kétféle gép keveredése egyazon mezőnyben veszélyes lehet, a Nemzetközi Kerékpáros Szövetség (UCI) 1934-ben olyan szabályzatot hozott, amely a hatásköre alá tartozó versenyekről gyakorlatilag kitiltotta, illetve elkülönített sporteseményekre kényszerítette a rekukat. Ez máig így van. A reku szinte feledésbe merült, majd az 1970-es években erősödő környezetvédelmi tudatosság és rekreációs sportolás adott lendületet neki, Hollandiában, Franciaországban, Németországban és az Egyesült Államokban megjelentek és terjedni kezdtek az „abnormális” biciklik. Fejlesztésüknek impulzust adott, hogy az Egyesült Államokban megalakult IHPVA szövetség kíváncsi volt, mit tud elérni az ember tisztán a maga erejéből, szárazföldön, vízen, levegőben. Pénzdíjakat írt ki, például a 100km/óra túllépésére, ami már csak rekuval lehetséges. A motiváció hatására és a kerékpáros technika, valamint a bringás utak minőségének és mennyiségének jelentős fejlődésének hála egyre több fekvőkerékpáros gyártó jelent meg az európai és az amerikai piacon. Némi késéssel hozzánk is begyűrűzött a fekvőbringás hullám.

Francis-Faure 1933-ban 45 km-re javította az egyórás kerékpározás világcsúcsát

Füle „Reku Papa” Sándor első rekuja, 2001-ből

Magyar bringások, egymástól függetlenül és egymásról mit sem tudva, ilyen-olyan forrásokból értesültek egy fura biciklifajta megjelenéséről. A múlt homályából legkorábbiként egy 1987-es esemény idézhető fel, amikor a kiskunhalasi strandon a 25 éves Füle „Reku Papa” Sándor megpillantotta néhány holland turista fekvőbiciklijét. Nagyot nézett, haza is szaladt apukája Zenit fényképezőgépéért, de aztán sosem hívták elő a fotókat. A képek viszont beleégtek Sanyi memóriájába, sokáig mélyen eltemetve maradtak, de biztos helyen. Később Hollandiában dolgozott, látott is rekukat, de nem került közelebbi kapcsolatba velük. Aztán, már nős emberként, mikor megvolt a ház és az autó, tehát amikor mások éppen feladják ifjúkori álmaikat, Sanyi megvalósította a magáét. 2001-ben, acél zártszelvényből, „egytonnás teherbírással”, elöl 20, hátul 26 colos kerékkel, alsó kormánnyal megépítette egy fényképen látott amerikai Linear reku utánérzését. Az Index kerékpáros portálján eszmét cseréltek egy másik magyar pionírral, a bajai Tomkettővel. Újabb alkotások születtek, már rövid tengelytávval, és Sanyi, megpillantva az ausztrálnak induló, majd amerikaivá lett Cruzbike elsőkerék-hajtású gépeit, maga is olyat akart. Annyira, hogy ott bábáskodott a magyar lengőorrú bringák születésénél – de előbb mások is belépnek a történetbe.

„Lengőorrú Cruzbike T50 – jó a hajtáshatékonysága, de elsőre furcsa menni vele

Nagyjából Sanyival egyszerre talált rá Balázs Péter is a rekus műfajra, Dr. Nagy Sándor Bicajoskönyvében. Az áramvonalas burkolatú Lightning X-2, a kor 88 km/órával leggyorsabb bringája, beindította szenvedélyét. Túrázásra azonban alkalmasabbnak látszott az amerikai RANS V-Rex, amelynek beszerzésére esélye sem lett volna, ezért Péter begyűjtött róla minden fotót, megrajzolta saját koppintását, és Bringanti meg is építette 1999-ben, kiváló minőséggel. A kipróbálás már félig készen, festetlen vázzal és madzagfonású üléstámlával elkezdődött, a gép több száz kilométeren jól vizsgázott, és kiérdemelt egy szép piros fényezést. Kiderült, hogy az alsó kormány nem igazán ergonomikusra sikerült, és hogy első váltó is kellene. E tapasztalatok birtokában 2002-ben Péter megengedett magának egy nagyon olcsó holland gyártmányt, az M5 20/20-ast. Ezzel már 15 ezer kilométert hajtott, miközben megmutatkozott típushibája: a villákban csak keskeny gumi fért el, amely nem bírta az úthibákat. Egy felütéses defekt után, amelyben tönkrement a felni is, Péter 2003-ban elhatározta, hogy masszívabb kerekekre vált, és sikeresen licitált a német eBayen egy amerikai, acélvázas Lightning Phantomra. Azóta is azt nyúzza, megjárta vele a Grossglockner Hohalpenstrassét, sikerrel abszolvált hosszú teljesítménytúrákat, a Tour de Hongrie 1400 kilométeresét is, jelenleg 80 ezer körüli kilométer van a bringában.

Balázs Péter első fekvőbringája, 1999-ből

Balázs Péter Lightning Phantomja a Grossglockner Hohalpenstrassén

Mindeközben a szenvedélyes bringás Lipták-Pikó László porckorongsérvet kapott, nem tudta tartani a lépést másokkal, ezért, hogy szabaduljon a görnyedt testhelyzettől, elkezdett fekvőbringát keresni. 2006-ban, csodával határos módon talált is egy kínai vagy tajvani példányt egy budapesti kerékpárboltban. Megvette a „botvázú” 20/26-os kerekű masinát, és megint képes lett nagyobb távokat menni. Ám mérnökemberként izgatta, hogy a drága gyári gépeket kiváltva jutányosabban építsen rekut, mégpedig alacsony építésűt. Az interneten talált német építőt, levelezett vele, és vázcsuklós kormányzású konstrukciónál kötött ki, ebből lett Laci Pythonja. Kiderült, hogy tévútra lépett: a negatív utánfutásból adódó sajátos kormányzás csak kis sebességnél stabil, de nagyobbnál halálfélelmet ébreszt, használata nagyfokú egyensúlyérzéket és ügyességet kíván, és az alacsony bringa nem jól látszik a forgalomban. Laci online-fórumon összeismerkedett Reku Papával, aki beoltotta a Cruzbike-mániájával. 7. kép

Lipták-Pikó László lábbal kormányozza Pythonját

Feltehetően Laci kínai bringája volt az első reku, amelyet magyar kerékpárüzlet adott el, ahová véletlenül, egyedi darabként kerülhetett valahogyan. Ám ekkorra elérte a reku nemzetközi elterjedése, konstrukciós fejlődése és gyártmányválasztéka azt a fokot, hogy megjelenhetett az első hazai szaküzlet, azzal a reménnyel, hogy az egymást erősítő kereslet és kínálat meghonosítja nálunk a műfajt.

Murlasits „Murla” Attila, korábbi vállalkozását felhagyva, 2006-ban épp tevékenység után nézett, olvasott valahol a fekvőbringákról, és úgy gondolta, jó lenne kipróbálni. Mivel idehaza nem talált, Hollandiába utazott, tesztelt néhány fajtát, beleszeretett a rekuba, és noha üzleti fantáziát nem látott benne, sőt barátai lebeszélték, be akarta indítani itthoni elterjesztését. Ez aztán sikerült is, miután 2007-ben Budakalászon megnyitotta az „Annyira más bringaboltot” – a régióban elsőként, és legjobb tudomásunk szerint gyártótól független üzletként azóta is egyedüliként. A kezdő kínálat holland M5, Optima és Challenge, német Hase és HP-Velotechnik, illetve amerikai RANS gépeihez később a tajvani TW_Bents jött hozzá, illetve mai fő típusként a cseh Azub. Mindezt alkatrészkészlet és szakműhely egészítette ki. Azóta is ez a kereskedés a magas szintű minőség és az értékarányos árak magyarországi rekus fellegvára, maga Murla pedig, a reku hiteles apostolaként, a hosszú távú bringázás jeles képviselője.

A régió első rekus szaküzlete, az Annyira más bringabolt

Jómagam 2007 tavaszán jelentem meg e színtéren. Én is láttam rekut Dr. Nagy Sándor alapvető könyveiben, és vérbeli szobatudósként vázlatokat rajzolgattam egy nagyon alacsony építésű, szinte földön csúszó, nem körforgó, hanem ingaként lengő pedálos rekuról, amelyről már tudom, hogy használatra tökéletesen alkalmatlan lett volna. Megvalósítására szerencsére nem is gondoltam, szorgosan hajtottam tovább az országúti versenybringámat és a montimat. Váratlanul e-mailt kaptam egy ismeretlentől, bizonyos Balázs Pétertől, hogy mint autós újságíró, kipróbálnék-e nála egy érdekes járművet? Hát persze! Nem kis meglepetésemre Peti rekuja várt Szentendrén, mentem is vele egy kicsit, és noha nem passzolt a méreteimhez, adott egy impulzust. Már sejtettem, mi kéne nekem.

És láss csodát, épp akkor olvasom a Bikemagban, hogy megnyílt az „Annyira más bringabolt”. Másnap betoppantam, felvetettem Murlának, hogy a műfaj népszerűsítéséért tudnék cikkeket írni, tévéműsorokban megjelenni egy tartós teszteléshez rendelkezésemre bocsátott géppel. Egymás markába csaptunk, egy Challenge Hurricane SL típussal kezdtem tapasztalatokat gyűjteni és szélesebb közönséggel megosztani. Azóta 131 ezer kilométert mentem sokféle rekuval, 12 országban, magashegyi hágókra, 2000 méter feletti csúcsokra feljutva, 400-700 kilométeres erőpróbákat nonstop teljesítve, és ami a legfontosabb, rengeteg gyönyörű élménnyel gazdagodva.

A szerző alacsony építésű Chlallenge Hurricane SL gépe

De kanyarodjunk csak vissza 2008-ba! Az, hogy megnyílt egy nívós szaküzlet, nem oltotta ki az egyéni rekuépítők alkotószellemét. A Bikemag fekvőbringás fórumán találkoztak a téma iránt érdeklődők, ahol meglepetve látták egy Lompi nevű egyén bejegyzését: ő, csak úgy, összedobott magának háromkerekű trájkot, és egy Python-rendszerű rekut is, de nem tudott menni vele! Lipták-Pikó Laci kíváncsi lett, lement Seregélyesre, ahol a mérnöki tudományban járatlan, de istenáldotta alkotóerejű és kézügyességű karbantartó lakatost talált, Nagy „Lompi” Józsefet – és igen, bringákat. De milyeneket? A trájk működött, ám egyetlen szöge sem stimmelt, a kerekei nem álltak vonalban. Lompi, ez így nem jó! Aha – mondta Lompi, tüstént flexre, hegesztő apparátra kapott, és pillanatok alatt rendhozott mindent. A második látogatásra már ment Reku Papa is, fejében a Cruzbike ötletével. Ahhoz hasonló „lengőorrú” bringát viszonylag egyszerű összerakni két biciklivázból, Lompi át is alakította ilyenné a Pythonját. A szerkezet kiérlelésében Laci játszott további szerepet, Piko Elephant gépén minden elemet állítani, variálni lehetett, hogy bármilyen testalkatú embernek megfeleljen. Sokkal könnyebben kezelhető és megtanulható masinának bizonyult a Pythonnál. Kikristályosodott a gyakorlatban legelőnyösebb felépítés: lehetőleg elől-hátul egyforma kerékméret; a bringás feje legyen egy magasságban a személyautó-vezetőkével; és az egész jármű minél több gyári, széria-alkatrészből épüljön fel, csak a váz, az ülés és a kormány legyen „rekus”.

Lipták-Pikó László sokféleképpen állítható Elephantja

Az aranykezű, istenien hegesztő, ösztönös műszaki érzékű Lompi pedig, eleinte hobbiból, magának és egy-két cimborának épített rekut, már precíz vázépítő sablont használva, saját találmányú első és hátsó villával és üléssel, olyan magas design- és minőségi színvonalat érve el, hogy állta az összehasonlítást a nagy márkákkal. Azóta vállalkozást alapított e tevékenységre, és a magyar rekusok jelentős része verhetetlen ár/érték-arányú, strapabíró Lompi bringát használ. Készít rövid és hosszú tengelytávút, front- és hátsókerék hajtásút, két- és háromkerekűt, tandemet, fix vázzal, vagy szállításhoz, tároláshoz szétszedhetővel, keskenyebb országúti vagy vaskos terepi kerékkel – mindenkinek, amilyet szeretne. Egyszemélyes műhelyét mintegy kétszáz darab hagyta el eddig. 

Lompi földutas használatra is alkalmas „Tour Easy” stílusú rekuja

Nem egy „csináld magad” rekuépítő keze alól további figyelemre méltóan szép és jó gépek kerültek ki, önálló dizájn vagy bevált típusok alapján. Itt felsorolni sem lehetne őket, hiszen nem enciklopédia, hanem cikk írására vállalkoztam, de azért megemlítek egy különleges egyéniséget. Az iparművészi szinten dolgozó restaurátor, Mézes Pál, amúgy a hagyományőrző Kyudo japán íjászat egyik hazai megalapítója, íjkészítő mester, akinek autentikus Dojóját (nyíllövöldéjét) a Felkelő Nap országából jött el felszentelni egy sensei. Mit csinál egy ilyen teremtő ember, ha rekura vágyik? Természetesen épít magának (majd másnak is), kemény műanyag-habból kiformált vázmagot bevonva karbonszövettel. Világklasszis gép lett a Machete és a Cormoran!

Mézes Pál Machetéje, a váz karbonszövettel bevont műanyaghab

Mézes Pál Cormoranja, hosszú távú teljesítménytúrákra

Időközben, 2009-ben, beindult egy másik rekumanufaktúra is, az egyébként autós légterelőket gyártó Szatuna, Balatonfűzfőn. A „kisfőnök” Novák Ádám, műanyag-technológiai szakmérnök és triatlonversenyző, számítógépen megtervezte és CNC-vezérlésű gépeikkel megépítette néhány első Carbonrecumbent prototípusát. A projektben én is kaptam némi szerepet: mint évi tízezer kilométer fölött pedálozó bringás, feladatom a tartós tesztelés és a gyermekbetegségek jelentése lett. A 2010-ben készült rekum azóta elhasznált több kerékkészletet, láncot, fogassort, átalakult elöl 20 colos kerekűből 26-osra, hogy mindkét félével gyűljenek megfigyelések, és máig közel 90 ezer kilométert futott. Állapota újszerű. Utóda pedig a világpiacon kapható egyik legelitebb és legmenőbb, nagy távolságokra alkalmas gyors reku, a Pelso Brevet. Ezzel Magyarország vitathatatlanul felkerült a rekus glóbuszra, büszkék lehetünk rá!

Pelso Brevet, a fekvőbringák abszolút élvonalában

Melyik a jobb, melyik a kedvencem két rekum: a Lompi-féle lengőorrú, acélvázú Vasteve (Keretes 1. kép), vagy a karbon botvázú Carbonrecumbent Road Runner High (Keretes 2. kép)? Mindkettő, mert egész mások, de a maguk nemében kiválók. És azért is a szívemhez nőttek, mert velem együtt részesei a magyar rekuzás kialakulásának, egy személyes és kollektív sikertörténetnek. Hiszen, míg harminc éve szó szerint egy-két reku volt csak Magyarországon, a Rekusokk Facebook-csoport mára több mint nyolcszáz tagot számlál, rengeteg féle, érdekesnél érdekesebb, jobbnál jobb bringával. A hőskor már lezárult, eljutottunk a jelentős közösség, az évente több nagy, részben nemzetközi rekus találkozó korába. Köszönet mindenkinek, aki ebben részt vett, vagy részt vesz!