Verecke híres útján jöttem én

Oda zarándokoltunk el, ahol bejöttek a honfoglaló magyarok, meg a magyar hont elfoglalók. Oda, ahol furán barátságos-ellenséges világban érzi magát a bringás. Oda, ahol egyszerre szörnyű a modern világ szennye, pusztítása, és a természet nagyszerűsége. Benyomások és érzések zűrzavara a Toronyai-, a Tatár-, a Vereckei- és az Uzsoki-hágó bejárása kapcsán, 2011. kora októberében.

Soha nem jártam a Szovjetunióban, az utódállamai közül is csak Üzbegisztánban. 2010-ben már megvolt a repülőjegyem Szentpétervárra, hogy onnan a Balti-államokon és Lengyelországon keresztül hazakarikázzak, de egy családi probléma miatt töröltem az egészet. Igazából ennek a pótlása volt a tavalyi túra Szlovákiába és Lengyelországba. Kárpátalja soha fel sem merült. Egyszerűen féltem tőle. Féltem, hogy túl sok szörnyűt látok, túl sok nyomasztó élmény ér, túlságosan megvisel. Szándékosan elfordítottam (homokba dugtam) a fejemet.

Az impulzus Kreicsi Gábor barátomtól jött. Mindketten csúcsgyűjtők vagyunk a BIG mozgalomban – erről egyszer külön cikket írok majd, a lényege, hogy a résztvevők Európában kijelölt 1000 hegyi út teljesítésében vetélkednek. Menjünk az ukrajnai Keleti-Kárpátokba, javasolta, ott három BIG hágó is van, ráadásnak pedig történelmünk híres pontja, a Vereckei-hágó. Járjuk be őket egy gyors akcióval, autón utazva. Már ki is dolgozta a részletes tervet. Idő hiányában három napra sűrítette be az egészet, vasárnaptól keddig, október 2. és 4. között. Hát akkor, gyerünk!

Hideg-meleg

Reggel négykor indultunk a Fiat Doblóval Gödről, Beregsurányig semmi különös, ott kezdődik – mi is? Egyesek szerint Ázsia. Ha ez túlzás is, de mindenesetre egy markáns átmenet Ázsia felé. Komoly határőrizet, barátságtalan ügyintézés, csak nyolcan voltak előttünk, így is egy órát tartott. Most ott húzódik a gyepű, ami nemrég Hegyeshalomnál. A helybeliek figyelmeztettek, hogy 200 forintot kell tenni az útlevélbe, akkor simán megy a dolog. Úgy is volt.

Bevallom, tartottunk az úttól, előre megbeszéltük, hogy úgy figyelünk és viselkedünk mindketten, mintha ellenséges területen járnánk. Nem mintha a lakosságról hallottunk volna bármi rosszat, de nyilvánvaló, hogy sok mindenben más arrafelé a standard, és nem kéne csapdába belefutni a közlekedési szokások, a rendőri viselkedés, az útviszonyok ismeretének hiánya miatt.

Nos, az útviszonyok változatosak, kaptunk hideget-meleget. Kiváló állapotú, széles, új országutaktól a hepehupás, burkolati jelek nélküli, lerobbant aszfaltig váltakozik a skála, eléggé ötletszerűen. A vasúti átjáróknál ajánlatos jól lelassítani, komolyabb tankcsapdák egyébként inkább a lakott területeken fordulnak elő. A forgalom vegyes, modern autótípusok váltakoznak őskori Ladákkal és füstölögve ziháló teherautókkal, de nem ritka a lovas kocsi és a biciklista sem. A közlekedési morál kellemes csalódás volt: ugyan nem mindenki tartja magát betű szerint a szabályokhoz, és nem árt résen lenni, a nálunk jellemző agresszivitásnak nyoma sincs. Nem dudálnak sértetten vagy fenyegetően, nem nyomulnak erőszakosan, békés a hangulat, ésszerű és kiszámítható a járművek mozgása. Rendőri útpontok gyakorta előfordulnak, de minket csak egyszer állítottak meg, iratellenőrzésre. Semmit sem bíz viszont a véletlenre a benzinkutas: csak akkor indítja a szivattyút, ha előbb felmutatod a pénzt! A gázolaj literje átszámítva 260 forint volt...

Eleinte nagyon óvatosan, később felbátorodva hajtottam. Ez meg is bosszulta magát a második napon: a hegyek között, folyó mentén kanyargó út végig jó közepes minőségű volt, de egy beláthatatlan, bukkanós kanyarban, ahol épp szembe is jött valami, mély kátyú leselkedett. Nagyot ütött, elgörbült egy acél felni, és lassan ereszteni kezdett a kerék. Javítható volt, a gumi sem ment gallyra, csak a dísztárcsa – soha rosszabbul ne járjunk!

A Tisza mentén

A Tisza fölső folyását követtük Kőrösmezőig (ukránul Ясіня [Jaszinya]), 530 kilométer volt az út, de többnek tetszett. A táj csodás, napfényben kéklő hegyláncok, köves mederben siető víz, itt-ott gyalogosoknak való kis függőhíddal, minden kanyarban más szépség. Ausztria sem gyönyörűbb! De lehet, hogy túl jól látszanak azok a hegyormok? Rengeteg erdőt irtottak ki, szabadon szárnyal a tekintet és szabadon rohan le az árvíz... A településeket viszont belengi a lepusztulás aurája, egy-egy mutatós épülettől eltekintve szürkék, elhanyagoltak, és az emberek sem tűnnek vidámnak. Persze minden cirill betűkkel van kiírva, végre hasznát láttam kilencévnyi szenvedésemnek az orosz nyelvvel.

A faluk egyszerűek, a nálunk már (sajnos) jórészt eltűnt hagyományos képet mutatják, nem csúfítják el őket lélektelenül egyforma emeletes házak, fönt az elmaradhatatlan, de sosem használt erkéllyel. Nagyon nyomorult, putriszerű portákat nem látni, vadonatúj, csillogó tornyú ortodox templomot annál többet. A pravoszláv vallás nyomulása, akárcsak Romániában, az erőszakos asszimiláció egyik eszköze.

Az alsóbb részeken megállás nélkül hajtottunk át, emberekkel csak a hegyekben találkoztunk. Magyarul tudót elvétve találni. Hát igen, errefelé Trianon előtt is jórészt ruszinok (a Monarchiához idomult ukránok) éltek, jobbára csak az intelligencia és a felsőbbség volt magyar, és évtizedekig teljes volt az elszigetelés. Angollal, némettel ritkán boldogulni, marad a mutogatás és a kölcsönös jóindulaton alapuló megértés. Nyelvi gyöngyszem: Kőrösmezőn a Magyarországhoz visszacsatolás időszakában fából épült nagy szálloda anno Hotel Budapest volt, ma a havasi gyopár német neve, az Edelweiss után cirill átírásban Эдельвейс („Egyelyvejsz") – gyönyörű! Viszont átszámítva 2200 forintért adnak szobát, igaz, a zuhanyból csak hideg víz jön.

A túra fényképei ITT megnézhetőek.