Többről lesz szó kilométerek és hágók végigbiciklizésénél – időutazásról egy nem régi, mégis nagyon távoli korba. A körülmények változása megismételhetetlenné teszi, az égbe nyúló szerpentinek azonban várják, hívják újabb vándoraikat.

Gulliver a hegyóriások birodalmában

Többről lesz szó kilométerek és hágók végigbiciklizésénél – időutazásról egy nem régi, mégis nagyon távoli korba. A körülmények változása megismételhetetlenné teszi, az égbe nyúló szerpentinek azonban várják, hívják újabb vándoraikat.

Feleségem és barátaim integetnek, egy fotó, és elindulok a ház elől. Mint máskor. De ez más. Nagyon más. Az első nagy külföldi bringatúra. Az első igazi versenybringámon. 45 évesen, életem csúcsformájában. Látszólag szabadon, de azért Gullivert a földhöz béklyózza a törpék megannyi cérnaszála. Ki kell bújnia ezek alól, hogy eljuthasson vágyai színterére, a hegyóriások birodalmába.

1988-at írunk. A „legvidámabb barakk" gulyáskommunizmusában útlevelet birtokolni nem állampolgári jog, kérelmezni azonban igen. Indoklás nélkül elutasíthatják, de gyakoribb a kegy, hogy megadják, maximum 30 napra. Mármint ha van valuta-ígérvényed, nyomorúságos száz dollárra, az OTP-től. Vagy meghívóleveled Nyugatról. Az útleveleddel aztán állhatsz be az utcán kanyargó hosszú sorokba, vízumot kérni Olaszországba, Franciaországba és Svájcba (Ausztriába nem kellett).

Na, a nagy nyugati demokráciák sem mentek a szomszédba egy-két ötletért, hogy éreztessék, hol a helyünk. Vízumot csak egyszeri belépésre adtak, tehát nem lehetett például ide-oda vezetni az útvonalat a svájci-olasz határon, hogy minél több hágó férjen bele. Még mit ne? A franciák közölték, hogy melyik öt helyen léphet be egyáltalán magyar ember a szabadság, egyenlőség és testvériség hazájába: Charles de Gaulle reptér, Marseille-i kikötő, a párizsi vasúti fővonal, és két fontos közút. Hát a Kis Szent Bernát-hágó? Az nincs benne. Amikor pedig megvan a szükséges stemplikkel ellátott passzus, jöhet a számítgatás, melyikből mennyit váltsak a schilling, a líra, a svájci és a francia frank közül, betartva a méltatlanul szűkös keretet.

Mit morgolódom? Hiszen elindulhattam. Igen, elindulhattam. Csak érzékeltetni szeretném, hogy miért volt nekünk mindig gombóc a torkunkban, miért éreztük magunkat félszegnek a szabadságba és jómódba beleszületett nyugatiakkal szemben. Pedig csak 24 éve ennek. Aztán eltűnt a gombóc – és újabban megint van. Legvidámabb helyett legrosszkedvűbb barakk. Gulyáskommunizmus helyett karvalykapitalizmus. Gyorsan forog a történelem kereke. Forogjon inkább a biciklié...

Kicsi, de az első...

Júniusi verőfény, Etyek, Székesfehérvár, Veszprém marad el, akkoriban simán lehetett bringázni a 8-as főúton. A Somló hegynél esteledett (170 km, szint kb. 400 m), ott próbáltam először függőágyat . Maroknyira összegyűrhető, keskeny háló volt, hálózsákkal belefeküdni nehéz, kiesni belőle könnyű, a harmatlepel nem volt kifeszítve, csak rám terítve. Nem vált be, a végig esős időjárás miatt végül csak kétszer használtam, viszont miatta kellett csomagtartót és pakktáskát tenni a versenybringára, elrontva menettulajdonságait.

Rábafüzesnél felnyílt a betonnal kiöntött, combvastagságú sorompó, osztrák aszfalt fut alattam. Grazban (177 km, szint kb. 400 m) az olcsó Jugendherberge ifjúsági szállót vettem igénybe, ahol egy kis diákcsoport vezető tanára hívott, hogy tartsak velük. A sportklubban, ahová elvittek, számszeríjjal lőhettem célba, nagyon tetszett. És másnap, végre az első hágóbringázás. Hegymászó túráimon sok neves hágót jártunk be motorral és autóval, de az nem érvényes... A Packsattel (1116 m) ugyan nem a világ teteje, de kezdetnek megteszi. Sokkal vagányabb, valódi hadmérnöki bravúr a klagenfurti Jugendherberge-szállás után következő Plöckenpass (1360 m) keskeny, kanyargós, helyenként nedvesen fénylő kockaköves útja, ahol öt éve elkezdődtek kínjaink a be-bedöglő Trabanttal. Most csak úgy repülök át rajta, főképp lefelé, az olasz oldali szerpentin lejtőjén. Villa Santina után fenyvesben akasztottam fel a függőágyat, másodszor és utoljára (187 km, szint kb. 1000 m).

A Dolomitok sziklakertje

A Passo Mauria (1299 m) a prológ, a Passo Tre Croci (1809 m) a kapu a Dolomitok csodavilágára, ahol színjátszó sziklaszirtek nőnek ki buja zöld rétekből. Ez a kapu azonban nehezen nyílott: csak nézek, hogy miért vagyok ily lassú egy sima, egyenes szakaszon. Ja, nem fárasztották magukat szerpentin építésével, marha meredek az emelkedő, csak ez nem látszik a fölötte tornyosuló hegyfalakhoz képest. Cortina d'Ampezzón lehajtott fejjel áthaladok, a mondén üdülőhely árait nem rám szabták, egy sörre sem merek betérni. Jöjjön inkább délutáni feladatnak az első bringás „kétezres", a Passo Falzarego (2117 m), tetején a félrecsapott tornyú kis kápolnával, amely jól rímel a hátterét képező oromra. Tisztelettel hajtom meg a fejem: a Giro d'Italia híres hágója ez, mint megannyi másik is az útvonalamon. Coppiék nyomába léphetek – nekem ő valóságos félisten, nagy példakép.

Arabbában szálltam (135 km, szint kb. 3000 m), ami remek rajthely a Passo Pordoi (2239 m) tekervényes útjához. Utána mélyrepülés Canazei faluba, a világ egyik legszebb helyére, hogy azzal a svunggal mindjárt neki essek a Passo Costalunga (1752 m) kaptatójának. Az útvonalat már itthon kitűztem, hogy a lehető legtöbb magashegyi hágó legyen benne, de a napi etapokat nem: „ami belefér" volt a jelszó. Ennek szellemében csak egy pillantást vetettem a mesés Lago di Carezzára, és már nyomtam is tovább a pedált, eleinte szurdokvölgyben, majd Bolzano és Merano városokat átszelve, Silandrón át Trafoi felé (170 km, szint kb. 2500 m). A szálláson a Textar fékbetétes cég embereivel osztoztam, akik a Passo Stelvio (2756 m) híres-hírhedt szerpentinjén tesztelték vörös-izzásig a termékeiket. Jópofa fickók voltak.

Égi lajtorja

Igen, a Passo Stelvio, alias Stilfser Joch, az Alpok második legmagasabb hágója (a 2770 méteres Iseran után; a 2802 méteres Cime de la Bonette igazából csak egy panoráma-út a tulajdonképpeni hágó, a 2680 méteres Restefond fölött – később mindet útba ejtjük), egyik fő célom. Persze ezt is hadi céllal építette a Monarchia, 1820-25 között, ami nem kis teljesítmény volt. Felmenni rá sem az. 48 hajtűkanyart illesztettek bele a hegyoldalba, alább fenyves erdőben kanyarog, feljebb füves-köves hegyoldalban. Szédületes és szédítő. Porszemnek érzi magát az ember. Firnhó szegélyezi a kanyart. Keskeny az aszfalt, üggyel-bajjal fordulnak az autók. De a bringás a király! Neki mindenki utat ad.

Mi a titka a leküzdésének? Semmi. Nem akarom leküzdeni. Magamat akarom felküzdeni. A hágó közönyösen tűri ezt, neki nem legyőzetés, ha felérek. Nekem viszont dicsőség, megtiszteltetés, a sors ajándéka. Nyomom a pedált, ahogy bírom, mert azért sportteljesítményként fogom fel az egész utazást, de közben engedem, hogy áthasson a hely hangulata, megérintsen a nagy bringaversenyek emléke. Mintha itt suhannának el mellettem láthatatlanul a Giro résztvevői, biztatást érzek felőlük.

Odafönt bazársor, bazári hangulat, nyüzsgés. Csak öltözni állok meg, nincs kivel szóba állni, marslakók vagyunk egymásnak a szuvenírvásárlókkal. Inkább összpontosítok a lejtőzésre, Bormio felé. Nagyon gyorsan lehet menni, de nagyon veszélyes is. Egyes rövid alagutak kanyarosak, sötétek, a tetejükről víz csöpög, és persze kátyús bennük az út. Sisakom akkoriban még nem volt. Nem kéne falra kenődni...

Még Bormio előtt balra fordulok, Santa Caterina Valfurva falucska felé. Csak néhány ház az egész, fogadója kihaltnak tűnik. Ám előkerül valaki, és leültet engem, egyedüli vendéget. Enni és sört kérek, rábízom magam, ahogy szoktam. Valami egytálételt hozott, finom volt, és egy üveg sört, de 6,6 deciset ám! Először láttam ilyet, elixírként hatott. Elkelt, mert a Passo Gavia (2621 m) várt rám. Eleinte aszfalt, majd murvás út, ahol elkezdtek előzgetni egy veteránautó-rendezvény résztvevői, többek között Austin Healey „Pig" roadsterek, abból a korból, mikor jómagam is rali-navigátor voltam. Lelkesen integettünk egymásnak. Hágó-őfelsége fagyosan fogadott, hófalakkal, jégtáblás tóval, zimankóval. A lefelé vezető út, Ponte di Legno felé, na, az emlékezetes marad. Nagyon keskeny, sáros, csupán egy jelképes korlát véd a szakadéktól, amelynek mélységét az esőben, ködben csak sejteni lehet. Hidegtől dermedt kezekkel, átázottan citerázva nem egyszerű.

Még jó, hogy mai levezetőnek ott a Passo d'Aprica (1172 m), lehet kissé felmelegedni. Túloldalt felhőszakadás, de be tudtam állni valami fedél alá. Aztán sötétedés előtt még eljutottam Tresendáig (140 km, szint kb. 3000 m), ahol egy kis szállóban kvártélyoztam el magam.

Folytatjuk...