Csúcsok között, csúcsformában, csúcstechnikájú gépen, csúcs-szuper időjárásban bringázni a Riviérától Innsbruckig – egy beteljesült álom! 3. rész
9. nap: lekváros szalonna
Alig szürkült, amikor neki is indultam, ezen a vidéken nem túl részletes térképem alapján abban a hitben, hogy könnyű utam lesz. Az, hogy éppen emelkedik, még belefér. De mikor hagyja abba? Csak kanyarog felfelé, érzésre vég nélkül. Így, reggeli előtt eléggé igénybe vesz felérni Santa Maria faluba (850 m), ahol végre találok egy nyitva tartó boltot. Nem nagy a választék, péksüteményt kapok, és vákuumfóliázott bacon-szalonnát. Majd eszem egy jót az első alkalmas réten, tervezgetek korgó bendővel, mert jól benne jártam már a délelőtt közepében.
De rét, vagy megállásra alkalmas hely nem akart jönni, meredek hegyoldalba vágva vezet az út, de legalább lefelé. Itt sem jó, ott sem jó, azon veszem észre magam, hogy leérek Locarnóba (197 m), a Lago Maggiore partján. Micsoda kontraszt a hegyvidék nyers, vad szépségéhez képest! Ápolt park, virágágyások, pálmafák, sétányok és padok. Az egyikre letelepszem, feltépem a szalonna csomagolását, a számba tömök egy szeletet, és mohón harapok egy nagyot a péksüteményből. Basszus! – ez lekváros bukta! De most már nincs mese, kidobni sajnálnám, az újabb vásárlásra fordított időt még inkább, ez van, ezt kell megenni. Hát megettem, volt már jobb reggeli-ebédem, de sose legyen rosszabb!
Kicsit odébb, már az országúton, még bevásároltam egy gyümölcsárusnál is. Kell az erő, Bellinzona hamar elmarad, és már megint emelkedik az út, előbb fülledt melegben, aztán csípősen hűvös délutánban hajtok egyre feljebb, magam alá tolva az autóknak újabban épített modern útvonal tág íveit és alagút-bejáratát. Menjenek csak 6,6 kilométert a hegy gyomrában, semmit sem látva, az én célom a San Bernardino Pass (2066 m) régi, klasszikus útja, ott fenn, ahol ilyenkor már a madár sem jár. Micsoda hangulata van fel-felpillantani a soron következő részre, abban a tudatban, hogy nemsokára lefelé nézek majd onnan! Jön is a hágó táblája, tán a szemem káprázik, de mintha tisztelegne, vissza is intek neki, aztán már csak a levezető gurulás következik Splügenig (1457 m), amelynek nevét a Splügen sör teszi meghitten ismerőssé, hiszen ismét svájci föld ez, megannyi hegymászó túra és menedékházi serpa-munka után szinte hazaérek mindig. Splügenben takaros vendégfogadó kínál jó szobát és finom vacsorát – szép az élet! (Ma: 155 km, 2442 m szint.)
10. nap: képeskönyv-szerpentin
Innen jelentéktelen kapaszkodó a Splügenpass (2113 m), és még ezt is megkönnyíti, hogy valóságos képeskönyv-szerpentin tökéletesen szabályos kanyarjai meandereznek felfelé. Videó innen:
Némi durrogatás zavarja meg a csendet – nem engem üdvözölnek díszlövésekkel, hanem a svájci hadsereg egy alakulata gyakorlatozik. A feljáratnál sokkal vadabb a lemenet Olaszország felé: Chiavennáig (199 m) közel két kilométernyi a szintesés, és középtájt nagyon látványos alagutat meg hajtűket faragtak a sziklába. Most a Valtellinán kell végighaladni, amelynek magyar vonatkozású érdekessége, hogy annak idején Kandó Kálmán tervei alapján villamosították a vasútvonalát. A Passo Aprica jön (1172 m), négy éve már áthaladtam rajta, csak fordított irányban. Nem nagy ügy, akkora mint a Kékes az Alföld felől, hamar meg is van, lehet gurulni a túloldali enyhe lejtőn. Edolo (715 m) felé erős a forgalom, szombat délután van, sokan igyekeznek Lombardiából a hegyek közé.
Ezt a nyüzsgő helyet hamar magam mögött hagyom, de azért nem ártana hamarosan szállást találni, mert közeledik a sötétség, és errefelé ritkák a települések. A Passo Tonale (1884 m) holnapra marad. Incudine helységben (760 m) nézek körül, neve olaszul üllőt jelent, de ennek itt aligha van különösebb jelentősége, lévén, hogy egy egészen fura dialektust beszélnek. Kis fogadóba tévedek be, ősöreg épületek, ősöreg emberekkel, a luxus leghalványabb jele nélkül. Egy éjszakára jó lesz, a bringa a pajtában alszik. (Ma: 158 km, 1674 m szint.)
11. nap: több fényt!
A télen-nyáron nagy forgalmú Passo Tonale (1884 m) könnyű feladat, sehol sem meredek az út. Az első világháborúban szörnyű harcokat vívott errefelé az osztrák és az olasz ármádia, magashegyi viszonyok között, gleccsereken és hegyormokon, ahol akkor is nehéz tartósan kibírni, ha nem lőnek. Rengeteg magyar katona áldozta életét a Habsburgok nagyravágyásának oltárán. Ma már csak egy emlékmű és tömegsír emlékeztet minderre, a hágó és környéke inkább síparadicsomként ismert.
Szinte pihenőnap ez a mai: sima ereszkedés Cagnóba (669 m), majd szinte észrevétlenül kúszik be a bringa alá a Passo Mendola (1363 m), amelynek a keleti oldalában viszont pompás lejtőn visz le a gravitáció Bolzanóig (265 m). Világhírű borvidék az egész, jól is esne kóstolgatni egy kicsit, de bringázáshoz inkább sör való.
Szokásom szerint nem a nyüzsgő városban, hanem csendes helyen éjszakáznék, meg még van is idő addig, gyerünk tovább! Azt olvasom, hogy a Sarentino felé vezető úton 16 darab, sorszámozott alagút van, ezért feltétlenül kell lámpát vinni. Nekem persze, a súlycsökkentés jegyében, csak egy kis piros hátsó villogóm van – akkoriban még nem jöttek be a nagy fényerejű, energiatakarékos fénydiódás lámpák. Első alagút: néhány méteres. A második: szintén. A harmadik: nyúlfarknyi. Mulatok magamban a túrakönyv szerzőjén, igencsak túlbiztosító pasas lehet... Aztán jön egy alagút, amelybe bekukkantva nem látni a túlsó végét, csak a nagy feketeséget. Nagyon hosszú, és mint tapasztalom, kettős kanyar is van benne. Hajtok, amíg látok, aztán megállok a fal mellett. Amint autó jön, akár innen, akár onnan, annak a fényénél hamar megyek egy kicsit, aztán megint várok. Szépen át is jutottam, a többi pedig megint csak rövid volt.
Ez már Dél-Tirol, német nyelvű vidék, a helyieknek Sarnetsch a falu neve (1000 m), ahol takaros privát szállást kapok egy asszonyságnál. (Ma: 145 km, 2553 m szint.)
12. nap: hármasugrás
Reggel, ahogy tovább nyomulok befelé a völgybe, utolér egy olasz bringás. Napbarnított bőr, sűrű, göndör, ősz haj, kidolgozott lábizmok, pompás versenygép, profi mez, elegáns napszemüveg, cucc semmi. Lelassít egy kicsit mellettem, elbeszélgetni. Kiderül, hogy 72 éves. Aztán könnyedén elhúz. Ó, fohászkodom magamban, ha én ilyen korban ilyen kondícióban lehetnék! Aztán tessék, e sorok írásakor a hetvenediket taposom, és bírnám még a tempót a taliánnal, ha nem egy felőrlő túra vége felé járnék, ő meg délelőtti edzésen. A szerencse fia vagyok!
Komolyodik a helyzet, ez már a Pennser Joch (2211 m) emelkedője. Gyephavasok gyalogfenyős, rododendronos fűlejtőit keresztezi a csendes országút. Mivel nincs erdő, sem magas hegyorom, szép, tágas panoráma tárul elém a hágóból. Hűvös szellő, meleg napsütés, ennél jobb nincs is. A felfelé átizzadt mez jól megszárad, mire lezúgok Vipitenóba (948 m), ahonnan azonnal el is kezdődik a kapaszkodás a Jaufenpassra (2094 m). Itt már nem olyan korai az időpont, ébredeznek a népek, sok autó áll a parkolóban. Lefelé megállok egy vendéglőnél, májgombóc levesre és pisztrángra, no meg sörre. Gurulok tovább, de mielőtt elérném St. Leonhardot (693 m), megint éhes vagyok. Márpedig a Timmelsjochnak (2509 m) nem lenne okos így nekivágni! Nincs mese, megállok a következő vendéglőnél, ezúttal grízgaluskás húslevesre és egy bécsi szeletre, természetesen újabb sörrel. Na, így már mindjárt más...
Ami most következik, az nem tréfadolog, tekintélyes a szintkülönbség, és helyenként kimondottan meredek az út. Hangulatából visszaad valamit egy videó:
Egy-egy hajtűkanyarban meg is állok némi, fotózásnak álcázott szusszanásra. Különben hajtok, ahogy bírok, hiszen sport-túra ez, nem elég megtenni a távot, feljutni a hágókra, meg kell felelnem a saját mércémnek is, amely nagyon egyszerű: csak a tőlem telhető maximum fogadható el! Mintha ráéreztek volna erre a hágó tetejében nézelődő autósok, akik nemrég húztak el mellettem: megtapsolnak és kiáltásokkal biztatnak. Rám is fér a buzdítás, mert a kis alagút és a vámház után csak egészen rövid lejtő vár, amely meglepően átmegy emelkedőbe. Nem valami óriási, de az igazat megvallva nem igazán hiányzott már. Aztán csakugyan magától robog a gép, balra az Ötztal jeges csúcsait süti a lemenő Nap. Már ereszkedni is fáradt vagyok, jól esik, hogy enni és szobát adnak egy barátságos faházban, Obergurgl településen (1930 m), ahol a barátságos kutya simogatása teszi még otthonosabbá a hangulatot. (Ma: 123 km, 4223 m szint.)
13. nap: levezetés
A tegnapi szakaszra büszkén – nem sűrűn jön ki három kétezres hágó és 4000 méter fölötti szintemelkedés egy nagy túra közben – de elnyűtten ülök bringára. Szerencsére már csak a levezetés van hátra: elnyújtott, enyhe lejtő visz be Innsbruckba, majd onnan még elkerekezek Tratzberg középkori kastélyához, a találkozó színhelyére feleségemmel. Közben van a mellékúton néhány kisebb emelkedő, rozsdásan kapaszkodom fel rajtuk, aztán már csak az élmények felidézése, a mesélgetés van hátra. (Ma 137 km, 200 m szint.)
Egy abszolút gyönyörű, minden zavaró közjátéktól mentes bringázást fejeztem be, a legvadabb részeket is megúsztam bukás, baleset nélkül, ha jól emlékszem, még egy defektet sem kaptam, egyetlen csavart sem kellett utánahúzni. Elkerült az eső, csak a hőség gyötört néha. Nem egész két hét alatt 1704 kilométert tettem meg, 31.768 méter szintemelkedéssel, 23 hágón át, amelyek közül 15 volt kétezres, köztük a Parpaillon („átjutás bizonytalan”) és a Nivolet, ahol egyszerűen elfogyott az út. Csúcstúra volt ez, a szó mindenféle értelmében.
Megjegyzés: a fotók diapozitívra készültek, ezeket jól-rosszul portalanítva, egyszerű háztartási készülékkel szkenneltem be. A minőségükért megértést kérek.
(A képeket GIMP képszerkesztő programmal utólag kicsit tunningoltam! -szerk.)