Részben sík, részben dombos vidéken vezették a három országot érintő Prelog 200 teljesítménytúra útvonalát, tehát nemcsak, hogy rövid a táv, de a terep is könnyűnek ígérkezett. A valóság aztán némiképp rácáfolt erre, de minden strapát bőven megért a változatos, szép táj és a számunkra új vidék. A baráti társaságnak is köszönhetően igazi örömbringázás lett az egészből

 Csaba már régóta pengette, hogy részt kéne venni egy horvátországi teljesítménytúrán, de magyar részről egyedül maradt – ki a manó akarna ötszáz kilométert autózni kétszáz bringázásért? Igen ám, csakhogy lassan, de biztosan teljesítménytúra-függővé válhat az ember. Nemcsak én magam, aki idén sikerrel fejeztem be a BRM-sorozat 200, 300, 400 és 600 kilométeres távját, de még nálam is jobban Attila, aki tartós kiküldetésben szenved a Közel-kelet puskaporos hordójának tetején, és monoton környezetében szép bringázásokról álmodozik. Igazából ő kért meg, hogy vele együtt csatlakozzam a „Prelog 200" meneten Csabához, mert ha nagy ritkán hazajöhet, szeretne minél több barátot maga körül látni. Hát persze, hogy igent mondtam, majd beszállt Murla is, és kedves meglepetésként kiegészítette csapatunkat Kinga, Csaba felesége. Az én páromat az általa készített, jelentős mennyiségű krumplis pogácsa és gesztenyés kifli képviselte.

 Baljós előjelek

Csupa vérbeli bringás, egytől-egyik rekuval, azaz fekvőbringával, amelynél hosszú távra jobb nincs a világon. Mindegyikünk szeme fénye a gép, és éves naptárunk fontos eseménye egy-egy ilyen rendezvény. Az lenne hát természetes, hogy műszaki probléma elő sem fordulhat. Ehelyett...

 A Prelog 200 iránt szintén érdeklődő teljesítménytúra-matador Péter nem jöhetett, mert épp a készülődés alatt eltörött az ülésváza, és már nem lehetett megcsináltatni. Attila még a júniusi 600-as túra előtt állt ki szívinfarktussal fenyegető izgalmakat, hogy elkészül-e vadonatúj Carbonrecumbent masinája. Elkészült, és a nagy menet során ülhetett rá először, de minden jól ment. Őt csak irigyelhette Csaba, akinek viszont mostanra kellett volna hogy összeálljon egy gyönyörű Bachetta, de nem érkezett meg egy alkatrész. Sebaj, hozzák a régit és a félig-meddig már nyugdíjazott országúti gépet, s felváltva mennek Kingával a kettőn. Végül az utolsó pillanatban kiderült, hogy Murla villámgyors Challenge Fujin fekvőjén életveszélyesen elkoptak a felnik, így kénytelen volt átnyergelni egy számára szokatlan Carbonrecumbentre. Na, ami így kezdődik, az csak jól folytatódhat – de várjuk csak ki a végét!

Cihelődés

Egy teljesítménytúrán nem én szabom meg, merre és mikor megyek, hanem a rendező. Dupla szerencsénk volt: gyönyörű útvonal és esőmentes, kellemes őszi időjárás (szeptember 21.). Viszont eléggé későre, reggel 8-ra tették a közös indulást, így előre látszott, hogy a végén belemegyünk a sötétségbe. Ez van, része a kihívásnak.

 Már jóval korábban nagy készülődés zajlott a Perlak (Prelog) község mellett, az ott tóvá duzzasztott Dráva partján álló jókora sportszállónál. Több náció képviselői szaladgáltak átvenni útvonallapjukat, pumpálták a kerekeket, latolgatták, mit vigyenek magukkal, tömtek még magukba néhány falatot. Majd kiállt egy helyi matador, és ékes horvát nyelven eldarálta az útvonalat. Túl sokat nem értettem belőle, de baj egy szál se: a honlapjukról még itthon letöltöttük a nyomvonalat a GPS-ünkbe, és az tökéletesen pontosnak bizonyult.

 Határjárás

Kissé felhős, hűvös időben rajtolt a mezőny, sokan olyan tempóban kezdtek, mintha sprintverseny lenne. Egyeseknek az is lehetett: rövid nadrág, az ujjatlan mez zsebében egy-két banán, aztán gyerünk! Mi túrázósabban fogtuk fel az egészet, 25 km/óra körüli utazósebességgel haladva az asztal-laposságú Muraköz falvain át, Letenyéig. Első határátkelés, személyi igazolvány bemutatásával, lévén Horvátország nem tagja a schengeni övezetnek. Na, lesz még egy kontroll Szlovéniából vissza a horvátokhoz, és azzal kész, gondoltuk. Alig tévedhettünk volna nagyobbat!

 Kanyargós volt az útvonal is, de még cirkalmasabbak arrafelé a teljesen idétlen, a valós viszonyokra fittyet hányó országhatárok. Szerencsére sehol semmi komoly ellenőrzés, de összesen vagy hatszor kellett előbányászni a személyit, és persze pénzből is háromfélével készülhettünk: hol kunáért, hol forintért vagy euróér kaphattunk frissítőt. Kétszáz kilométer, három ország, egyetlen tájegység. A Muraközben szinte mindenki ért magyarul. A határokat megváltoztatni már nem lehet, de örvendetes, hogy egyre jelképesebbé válnak.

Dimbes-dombos

Igazán veszélyes, gödrös-kátyús út csak egy szakaszon fordult elő, az is szégyenünkre a Dél-Zalában, éppen egy lejtős szakaszon. Egyébként közepes és jó között változott az aszfalt minősége, kivéve egy murvás autópálya-aluljárót, mindjárt indulás után. Gumidefektet egyet sem kaptunk, hurrá!

 Ették viszont az időt a dombok. Már Bázakerettyénél elkezdődtek, majd Lendva (Lendava) szőlőhegye adott némi munkát. Nem magas az istenadta, csak 325 métert ér el, de a felvezető út olyan, mint a hullámvasút: néha vízszintes, sőt lejtős, hogy aztán annál meredekebben nekilendüljön. Kellett ám elöl a kistányér, és nagyra értékeltük, hogy az egy-két arra járó autós teljesen lehúzódva, sőt megállva segítette imbolygóan lassú kapaszkodásunkat. Persze olyan is akadt köztünk, aki nem csinált becsületbeli ügyet az egészből, és egyszerűen tolta a leghúzósabb részeken. Fentről aztán csodás a kilátás!

 Azt mondták a helyiek, hogy ez a legkomolyabb erőpróba, utána már csak kisebb dombok lesznek. Ez talán igaz is, de azokból a kisebb dombokból nagyon sok van, rengeteget liftezik az út. Nem nagyok a huplik, de akad köztük még néhány, ahol örülök, ha sikerül olyan tempót tartani, mintha tolnám. Végül is mindenütt sikerült felpedáloznom, de helyenként majd' kijött a szemem. Hozzá is szoktunk a rendszerhez: ha látszik odább egy település a domb tetején, akkor oda fel kell menni.

 És a vége felé, amikor azt képzeltük, hogy már csak be kell gurulni a célba, jött az egyik legnagyobb kaptató, abból a ravasz fajtából, amely többször is elhiteti, hogy mindjárt itt a vége, pedig csak újabb mászás következik. Nem panasz mindez, szeretek szintkülönbséget legyőzni, de valahogy jobban esik, ha feljutok, mondjuk egy 2000 méter feletti hágóbaba, és van mivel dicsekedni. Itt viszont mit küzdöttem le? Csak dombokat... Igaz, azokból, érzésre, volt vagy kétszáz, mint kilométerből!

A technika ördöge

Szép helyekre tették az ellenőrző pontokat: például a szőlőhegy tetejére, kellemes vendégfogadókhoz, és egy gyönyörű, impozáns kastélyhoz. Lakatlan, de nem teljesen lepusztult. Néhány millióért (mármint euróban) szépen lehetne restaurálni és berendezni. Vajon siratja-e valaki, vagy már elfújta a családot a szél? A pecsételő ember energiaitalt nyomott a markunkba, jól esett bizony!

 Utána viszont szétszakadt a kis társaságunk. Attilával kissé fürgébben indultunk a többieknél, de nem siettünk, hogy utolérhessenek. Ám sehol senki! Kettesben nyomtuk le a hátralevő távolságot, összetartva, nagyon figyelve, hogy utat ne tévesszünk a sűrűsödő homályban. Az utolsó sík részen felzárkózott egy kis helyi csapat, régebb óta kerülgettük egymást, először kissé meghúztuk a tempót, hogy kapaszkodhassanak mögöttünk, majd a teljes besötétedéskor előre engedtük őket. Ám a legvége felé Attila észrevette, hogy nem a hivatalos nyomvonalon megyünk, helyesbítettünk, és előttük futottunk be a célba. De hol vannak a többiek?

 Mint kiderült, ma nem aludt a technika ördöge. Csaba bevált Bachetta rekuja fura hangokat adott a hátsó kerék felől, és ütni is kezdett a felni. Hát ennek meg mi baja? Olyan hiba támadt, amilyenről még nem is hallottunk: a hátsó kerékagy egyik pereméből kitört egy darabka, szabadjára engedve két küllőt. Ahogy mondják, ilyen nincs, és mégis van! Ezzel babrálva vesztettek egy kis időt, de még a második csésze teánkat sem tudtuk meginni, amikor ők is befutottak, 12 óra körüli időeredménnyel. Mindenkinek sikerült!

 A túra adatai az én GPS-em alapján: 203 km, 11 óra 37 perc, átlag 17,5 km/óra, csúcssebesség 63,1 km/óra

 A túra honlapja: ITT található!

A túra útvonala, szintmetszettel

Csaba videója