...tudom, hogy meg kellene írni egy összefoglalót, de nehezen veszem rá magam bármi másra is. Igazából nem is a hegyek azok - pedig bőségben voltak a két-háromezres csúcsok - mint inkább az ott élők életfelfogása, és mentalitása ami nagyon megérintett... de kezdjünk mindent az elején.

A történet akkor és ott kezdődik, amikor pár hónapja Gulyás „7030" Misinek feltett „Jó hely Schladming?" kérdésre a „Naná" választ kaptam. Lassú és hosszú egyeztetések után körvonalazódni kezdett pár útvonal terv, meg lett a szállás a RideHouse-ban, és kiderült, hogy Misi nem tud velünk jönni.

Aztán eljött a start napja, annak is a 4. órája, keltünk és indulás az M1es. Menetközben gyűlik össze a csapat, hogy célba vegyük a messzi hegyeket. Győr előtt aztán Dzsí rájön, hogy semmi kajája nincs, így rövid kitérőt teszünk a tecsóba, míg a többiek haladnak tovább. Két táskányi sörrel és pár kilónyi kenyérrel megpakolva robogunk tovább biztos 100-110es tempóval. Nagyon erős a kontraszt, ami kinn fogad minket: minden falu, város tiszta, a fű mindenhol levágva, rend, csend, fegyelem... Így is lehet élni?

Végül közel 7órányi autókázás után megérkezünk a RideHouse-hoz. Az ember akár merre is tekint csak égig érő hegyeket, vérbeli osztrák házakat, és felvonókat lát egy zöld hátán, zöld vidéken. Mivel 1 órához közelít az idő, úgy döntünk, hogy legurulunk Schladmingba, egy kis városnézésre, és ha már ott vagyunk, iszunk egy sört, vagy páran kettőt is. A táj gyönyörét újabb öröm-könnyfakasztó élmény kavarja fel: fantasztikusan kiépített, széles, jól táblázott, biztonságosan messze a közúttól vezetett kerékpáros úton haladhatunk a városba, majd azon belül a már-már túlzottan előzékeny autósok mellett beljebb, a Planai Bike Park felvonója és a sétáló utca fele. Elsőre egybehangzóan vesszük észre, hogy nincs ház, melyre pici tatarozás is ráférne, az utcák rendezettek, az emberek nem sietnek, a kerítés meg kolbászból van...

Az igen csak hangulatos és egyben kicsit embertől üres sétálón egy fagyi elnyalása után árnyékos asztalhoz ülünk, hogy elfogyasszuk első osztrák sörünk. Hosszasan élvezzük minden kortyát, miközben lessük a környezetünk, és kibeszélünk mindent.

Késő délután már a szálláson aztán apránként grillezésbe kezdünk, miközben ráhangolódunk a tájra a házhoz tartozó forrás vízében hűlt sörökkel. A bulinak 9 körül a fokozatosan fölénk húzódó viharfellegek, pontosabban egy hirtelen feltámadt szélvihar vet véget, a magasból lehulló és közvetlen a Bálint autója mellett apró darabokra zúzódó cserép hangjával és az orkán szélben messze szálló izzó grillparázs fényével.

A következő pár órában aztán a hang nélkül másodpercenként villanó sötét fellegeket figyeltünk az erős szélben tajtékzó fűben. Óriási élmény volt. A nap végét aztán hangos csocsó parti zárta...

Maratoni napra ébredtünk másnap, hisz a tervek szerint ma közel 700méteres tengerszint feletti magasságról felhúzzuk magunkat 1800 körülre, majd vissza, mindezt 40-45km-es távon. A bőséges reggelit követően profi kerékpárúton indulunk el Pitzl falucska felé, közvetlen a hegyi patak partján.

A faluba érve aztán elénk tárult vagy inkább ránk borult a fennsíkra vezető út, a maga 12-14%-os emelkedésével... Jó 3kmnyi izzadás és fogcsikorgatás után érünk fel a lankásabb részre, ahol már teljes egészében látni a Dachstein csúcsát és az Alpok tiszteletet parancsoló és ámulatba ejtő vonulatát. Innentől az égnek meredező falaknak tartva, kissé hullámzó úton haladunk Ramsau-ig.

A fennsíkon levő faluban rövid városnézés után kettéválik csapatunk: a harcosabbak neki indulnak Türlwandnak, mely közel 1800méteren fekszik, míg a fáradtabb harcosok a strand melletti füvenybe ejtőznek. A mászókra váró 700méternyi emelkedésből rögtön a falu végében levő úton legyűrünk 100métert, majd igen jó minőségű (értsd egy gödör, egy vízmosás vagy gazos benövés sincs rajta) dózer úton folytatjuk a mászást.

Útközben rövid ideig kibukkan alattunk a mélyben meghúzódó Ramsau Beach... valahol ott a zsebkendőnyinek látszódó réten pihennek Györgyiék. A fenyves fokozatosan ritkulni kezd, míg végül elérjük azt a magasságot, ahol már csak apró növényzet fedi a szürke köveket. A távolban, már-már szinte megfogható közelségbe lopakodó Dachstein látványa a 30fokos hőség ellenére is lúdbőrözik a hátam. Tehenek, és hütték fűszerezik még a tájat...

Körülbelül 2 órányi kiadós mászást követően egyszer csak ott vagyunk, a felvonó tövében, az út végén, félúton a tengerszint és a csúcs között. Eredményünk hideg sörrel jutalmazzuk, a hütte pincére pedig folklór műsorral... Na jó, nem minket ünnepelt, csak a busznyi ott pihenő nyugdíjast szórakoztatta, de azért kicsit magunkénak éreztük...

Miután lecsúszott a hideg sör újra nyeregbe pattantunk, hogy leguruljunk a többiekhez. A térképen kinéztünk egy ösvényt, mely majd nem jó helyre vinne minket, így hárman bepróbálkoztunk rajta. Az első 100 méter minden várakozásunkat felülmúlja: tekergőző, nem túl meredek de azért jó lejtésű singletrack... már majd nem lepisilem a vádlim a gyönyörtől, amikor egy 4-5fokos kerítés átléptető kerül elénk. Túl oldalán gyanúsan emelkedni kezd az ösvény, szerencsére jön egy lány, akit megkérdezünk, hogy és mint van ez, majd arra jutunk, hogy sajnos a dózer út a jó irány.

Visszakapaszkodva az útra aztán végre szabadjára engedjük a lovakat, és azok szempillantás alatt felgyorsulnak. Az út szélén korlát helyett mély szakadék, így igen csak észnél kell lenni a kanyarok előtt. A kb 2órás mászással megtett utat lefele 10-15perc alatt sikerül letudni! Jó arány... Csak az a fránya vigyor az arcunkon... az nem akar még lankadni, mikor Györgyiékhez érünk.

Kezd igencsak késő délutánra járni, így szedelőzködünk. A csapat kevésbé technikás része a reggeli útvonalon, míg négyen a Misi által javasolt kerülőn indul hazafele. A kerülő első része egy újabb kitűnő állapotú dózer úton halad lefele. Ahogy a kellemes 40körüli tempóval gurulunk a korlát nélküli úton, tekintetünk jobbra, le esett, ahol egy szinte függőleges falú hatalmas hasadék tátongott... de olyan mélységbe, hogy az alját nem is látni... egyből mindenki kicsit a fal fele húzódott.

Úgy 15 percnyi gurulás után értünk egy duzzasztógáthoz, és a mögé zárt zöld vizű tavacskához. Gyors egyeztetés a térképpel, és elindulunk egy „Figyelem, duzzasztó árterület, csak saját felelősségre!" táblával jelzett ösvényen. Nem sokkal ezután már hangos kurjangatások és vigyorgás közepette tekerünk egy 30-40centi széles ösvényen, mely a hegy meredek falán hullámzott, alatta 2-10méterre pedig fehéren habosan zúgó patakocskával...Jiháááá!

Jó 20 percnyi gyönyör után kicsit a szurdok völgyé szélesedik, melynek végén Mordor birodalmából idepottyantott vaskapu és egy sziklafalba fúrt alagút vár minket. A túl oldalt aztán a Panoráma kerékpárút várt minket, melyen negyed óra alatt visszatekertünk a szállásra.

A többiek is szerencsésen legurultak a betonon, így ismét teljes a csapat. Az este menüje a tészta, ami igazán jól esett mindenkinek a napi szénhidrát veszteség után. No persze, ezek után a csocsó sem maradhatott el...

Már szombat reggele van, kellemesen hűvös a levegő. Előző naphoz hasonlóan néhány felhő tarkítja az eget, csak most néha finom szitálás is hullik belőlük. Mai programként egy kis Planai Bike Park ízlelgetés van tervben, az erre kevésbé fogékonyak számára pedig könnyed gurulgatás, a völgyet körbe ölelő Panoráma úton.

Öten lódulunk neki a fél napos felvonó jeggyel zsebünkben az 1800as tetejű hegynek. Első körben a Family nevű könnyű freeride pályán indulunk neki, míg Yoci és Dzsí a Giant Glory Trail-t és a WorldCup DH nyomvonalt kóstolják be. Sajnos az időnk fogytán, így csak pár kör fér bele az ujjmerevítő és tárcsafék égető pályán. Az élmény hatalmas és feledhetetlen, amit az utolsó körben fotózással és videózással próbálunk megörökíteni.

Mire végzünk a fotózással és körbe, az aszfaltozott úton legurulunk a faluba, már 2körül jár az idő. Persze a hideg folyadékpótlás most sem maradhat el. Fél órával később érünk a szállásra, ahol már csak ejtőzéssel telik a nap hátralevő része.

Hát az utolsó reggelihez ülünk le a RideHouse ebédlőjében. Indulás előtt még elautókázunk a Vadvíz Nemzeti Parkba, ahol több vízesés és egy tengerszem vár minket. Összepakolunk, majd útnak indulunk először le Schladmingba, majd onnan meredek szerpentinen fel Rohrmoosba. Innen már egy meseszép völgyben, lankásan emelkedő úton haladunk, át a fizetős kapun (6 euro kocsinként a napi jegy), egészen az utolsó parkolóig. A levegő még csípős, de süt a nap és igen párás a levegő.

A vad és hangos patakot követve indulunk felfele, a kiépített turista úton, pontosabban lépcsőkön. Alig haladunk, és a robaj máris erősödve jelzi, hogy az alsó vízesés itt van előttünk. Kis fahíd ível át a patak felett, pára felhőbe burkolódzva, előtte jó 40méter magasból zúdul alá a víz. Csak ámulunk...

Jó pár perc eltelik mire tovább indulunk felfele, de pár kanyarral később ismét állunk és bámulunk az előbbi vízesés tetején, és egy fentebbi alján. A felső vízesés felett már látszik a távolban a hatalmas függőhíd. Pár perccel később, átkelve az előbb még lentről látott magyar szemmel nézve gigászi zuhatagon, már ott állunk a függőhíd előtt. A bátrabbak haladnak előre az igen csak ingatag szerkezeten.

Hiába a 2 tonnás teherbírásra utaló jelzés a falon, a 35méteres mélység a 40méteres hosszal és a mélyben zúgó patakkal tiszteletet parancsoló. Részemről az átkelés szinte egy lélegzetvételnyi és folyamatos kapaszkodásból állt, inkább az átjutás a cél, mint a látvány élvezete. Szép lassan mindenki átjut rajta, és haladunk tovább, hisz még mindig nem vagyunk a tetején.

Újabb 5-6 méteres vízesésekhez érünk, és hogy a méretet ellensúlyozza a természet, a túl oldali szinte függőleges és csupasz sziklafalon tizenméteren keresztül ömlik lefele a víz, és a ragyogó napsütésben számos szivárványt húz...

Még egy nagyobbacskát kapaszkodunk egy kisebb függőhíd után, és 1300méter felett találjuk magunk. A szűk völgyből kikapaszkodva kiszélesedik a táj, körbe 2000 és 2500méteres csúcsok aprócska hófoltokkal, előttünk a lábunknál nagyobbacska zöldes színű tengerszem, balunkon kb 60-70méteres vízesés látványa...

Páran leülünk a tó partjára, páran a hütte hűs sörével csillapítják szomjuk, páran pedig áfonyát szednek a kövek között megbújó apró bokrokról. Lassan eltelik egy majd két óra, mire összeszedjük magunk, és egy dózer úton elindulunk vissza a parkolóba. Lefele aztán még jó pár vízesés mellett haladunk el, már a hihetetlen kategóriát súrolja a mennyiség és a méret összessége. Mindezek után gyorsan vissza a szállásra, bepakolás, és irány a szürke hétköznap...

Irta: PF

Hasinló cikkeket találsz Paraferee oldalán kattints IDE!