Retúrjeggyel tehát már az ultratávozás kóstolgatása, egy levegővétellel négyszáz feletti össztáv, hát akkor ez lesz a mi Balatonsoundunk.

Van egy jelenet a Die Hard 3-ban, amikor John McLaine a metró tetejére ugrás előtt eldörgöli az orra alatt, „elég eszement ötlet". Bármilyen tekerés gondolatcsírája nálam keresztülszalad ezen a szűrőn, és ha viszi a lécet, előbb-utóbb kilométerek is lesznek belőle. A Dupla Balaton Kör csont nélkül ment át a vizsgán, így a nyáron elkerülhetetlenné vált a megvalósítása.

Esküvői vállalásnak indult. Lufival útnak eresztettük, de valamelyik fán megakadhatott, mert az ifjú pár azóta sem kapta vissza. Elveszni persze nem hagyhattuk, ha valamikor befut végre a levél, legfeljebb nekifogunk még egyszer. Inkább kevesebb, mint több a tapasztalatunk efféle távokon: nekem már akadtak próbálkozásaim, egyszer-egyszer jött velem társ is a mostani csapatból, de közülük többen is ezzel a Dupla Balatonnal készültek elveszíteni a szüzességüket, tették meg az első kilométereket az ultratávozás meglehetősen elmebeteg világában. Welcome to the jungle, my friends!

A partybuszba nyolc ember a nyolc kerékpárral, egy komplett tábori konyhával, és hálófelszereléssel együtt kényelmesen befért, a főszervezőnk, Tamás által apportált járgány a legvagányabb volt, amelyik azon a hétvégén Balatont látott. Délkeleti csücsök, Balatonakarattya, minimális fennakadással a lefoglalt szállás megtalálása, lecuccolás. Gyors vacsora, egyenmezek kiosztása, technikai értekezletnek becézett ráhangolódás, illetve a Pestről vonattal érkező társaink bevárása. A megfelelő alvásmennyiséget a többieknek fontos paraméterként emlegettem, így a startot mozgó időpontként kezeltük, az ágybakerüléstől függően. Ez végül hajnali hármas kelést, és négyes indulást eredményezett. Kerülési irányként az óramutató járásának megfelelő lett az első menet, ezzel ellentétes a második, szempont itt az éjszakai sötét órák déli partra időzítése volt.

Tészta, tojás, kóla, afféle bringás szentháromság, vagy mondjuk a reggeli imádság. Lassan állt össze a vonat, meg-megszakadt az első etap során. Korán jött az első defekt is, Siófok előtt szúrt meg minket egy apró tüske. Így elcsúszott az első pihenő is, Fonyódon, hatvan kilométer után álltunk meg egy bő negyedóra erejéig.

Természetesen volt egy előzetes menetstratégiánk, negyvenenként terveztünk rövid lazításokat, félidőben egy extra nagy boxkiállást, és alkalmanként hosszabbat, boltbajárósat. Arra is kellett figyelni, hogy a nagypihenő perceit előre ledolgozzuk még az első 12 órában, de úgy számoltuk, lesz annyi tartalék a rendszerben, még a girbegurba kerékpárút okozta deficit ellenére is.

Amit már az első körben sem mindenhol használtunk. Miután elvétettünk jó néhány lekanyarodást a rossz táblázás miatt, zötykölődtünk-rázkódtunk a tengersok kátyúban, göcsörtben, illetve szedtünk össze plusz távolságot, és ami ezúttal még fontosabb volt, vesztegettünk el rengeteg időt a néhol értelmetlen vonalvezetés következtében, prioritássá egyre inkább a főút vált számunkra. Nem baj, ha minél több helyen, még ebben a kis túrabeszámolóban is hangoztatjuk, a jól csengő szlogen, és mikor melyik díszpolitikus állítása ellenére a Balaton valójában, normális, turisztikai értelemben elvárható minőségben nem körbekerékpározható. Illúzió, ami egyrészt a nem túl jól elvégzett kijelölésen, másrészt az igen nagy százalékban két-három évtizeddel ezelőtti, azóta a fagyökerek és az idő által elpusztított kerékpárút-építéseken alapul, és nemcsak a sportcélú, de a kiránduló biciklizéseket is egyre inkább túlélőtúrákká teszi. Melldöngetés helyett nézzük meg a Fertő-tó ausztriai szakaszait, utána meditáljunk csöndesen néhány percig, végül vegyük kézbe az ásót, lapátot, betonkeverőt, úthengert!

Fonyód és Keszthely között összhangban is, utazósebességben is abszolút egymásra találtunk, így az első százas után nem volt elmaradásunk, ha tartalékot nem is sikerült felhalmozni. Az északi parton elindulva Csabi kivált a csapatból, ő eredetileg is a Balaton-felvidéket célozta az eszeveszett kilométerfalás helyett. Rendesen belemarkoltunk már a délelőttbe, így plusz akadályként jelentkezett a többi kerékpáros kerülgetése, előzgetése is, újabb érv tehát a főút mellett. Badacsonynál felzavarnának a hegyre, később egy strand kerítése mellett vezetik végig, és jó néhány helyen le a partra, másfél kilométer erejéig, aztán kapaszkodj vissza a 71-es mellé, hát kösz, ezekből most mind nem kérünk. Balatonfüredre kissé szétszakadozva, zilálva érkezünk, löttyintünk némi joghurtot és kólát a nyikorgó csapágyainkra, hogy egy utolsó nagy rohammal toljuk le az első kör végét.

A hátsó kerekembe fúródó ujjnyi vastag drót legnagyobb meglepetésemre nem intézett el azonnal, vagy egy kilométert tudtam még vele rohanni a találat után. Na persze nem kellene egy adódó sóderes részen nagyképűen keresztülhajtva két métert nyerni, de hogy az arrafelé naponta elguruló több száz bringa közül pont én üssem meg a főnyereményt, nem nagyon lehetett számítani. Húsz perc ezzel is elment, meg a tartalékbelsőm, és néhány pluszkalória, amikor 6 bar helyett szerény kettő és féllel brusztoltam magam keresztül a hátralévő emelkedőkön.

Félidő, féltáv, és teljes generál a szálláson. Van, aki fürdik, van, aki a műhelypumpával a sajátja mellett az én gépemmel is törődik, de mindenekelőtt eszünk, erőt gyűjtünk, saját levünkben erjedünk. Pisti citromos sütije életmentő, miután a gyomorgörcseim következtében meg kell válogatnom, milyen szilárd táplálékból nyerek energiát a továbbiakban. Ha már a lábam nagyon ritkán szokott fájni, legyen nekem is valamilyen Achilles-sarkam, az is hastájékon, nem látványos, inkább belülről fojtogatós.

Idővel nem állunk jól, sem rosszul. A nagypihenő extratime már a második tizenkettesből ketyeg, de sebaj, hiszen a következő nyugodtan a 24-en kívülre csúszhat, az már a végső elterülés lesz. Délután 5-kor keltjük megint életre a motorokat, és Dóri kivételével mindenki újra csatasorba áll: ő egyébként is ennyit tervezett, vissza kell indulnia Pestre, mert neki vasárnap már ott lesz kötelező lebicikliznivalója.

Többünk számára az újraindulás jelentette a holtpontot, pedig innen már kifele megyünk az erdőből. Szét is váltunk, az országúti gépek gyorsabban szaladtak, belőlem összekötő tiszt lett, ketten hátul erőbeosztással éltek. Természetesen az úttesten, itt már nem volt megengedhető újabb felesleges veszteség. Balatonfüreden zártunk egybe pár perc erejéig, majdnem szólni is akartam, hogy a jégkrém és puding kombóra nem szánok túl sokat, hozzácsapódnék az elejéhez. Végül nem tettem, de Pisti második életmentése is kellett, hogy a karambolt elkerüljem. A gyomorgörcs már megszokott kísérőjelenség, az alsóbb traktusok ritkábban kiabálnak, így nem is foglalkoztam vele különösebben, de ha már a benzinkutat figyelmembe ajánlják, van esélyem diagnosztizálni a hasmenést. Így legalább kontrollált körülmények között érkezik a gátszakadás, a semmi közepén, kint a pályán ez kínosabb lett volna.

Ezután már csak pár óra múlva, Keszthelyen volt nagyjából egy időzónán belül a csapat, rövid telefonos konzultációk segítségével tartottuk a kapcsolatot. Volt egy gyenge kísérletem, hogy befogjam az élmezőnyt, hirtelen a lábaimban is találtam valamicske erőt, de végül csak nem találkoztunk össze. Alkonyattal magamra rángattam a mellényt, életet leheltem a lámpákba, közben Zoli és Pisti is hátba csapott, és hárman együtt gyűrtük tovább. Próbáltak ugyan a kerékpárútra csábítani, de volt elég időm a számokkal játszadozni, amíg egyedül tekertem, pontosan tudtam, azon megcsúszik a teljesítés. Nem mellesleg elképesztően fontos – energiafelhasználás szempontjából is – az egyenletes, ritmusszerű tempó.

Keszthelyre este 10-11 körül értünk, három darabban: élen az országútis alakulat, mögöttük Tamás és Gábor, majd Zoli, Pisti és én. Egy gyorsétkezdében szinte egymás kezébe adjuk a kilincset, Tamásék a város túlsó felén látják az élbolyt felcihelődni, mi meg egy időben kezdünk enni, csak három kilométer különbséggel. Összességében 300 fölé növünk, innentől már senki sem mosolyog, idéznek a többiek engem.

(Készíteni akartak ugyan valamilyen fényképet cáfolatként, de valószínűleg keverik a vicsorgással).

A hibát kétszer követtük el, először saját magunktól, senki sem biztatott minket rá. Rámentünk a kerékpárútra, összességében egy 7-8 kilométert vakoskodtunk rajta, finoman fogalmazva sem javítottunk az átlagunkon. Vadregényes, romantikus, de nem ezért szerződtünk ide. Megváltásként értünk ki a balatonberényi bekötőre, innen Fonyódig terveztük, és végeztük a darálást. Korábban már két sajtburgert le tudtam erőltetni a továbbra is fájdalmakkal kényeztető gyomromba, ez már csak azért is optimális volt, mert így legalább másfél órán keresztül tüzet hánytam a felkavart savtartalom után. Nincs jó döntés, van ez így néha.

Már majdnem elértük a részhajrát, amikor végzetesen szeppentette meg a kis csapatot egy rendőri dörgedelem, természetesen a kerékpárút semmibevételét nehezményezte. Tehát a lélegzetvételnyi kólaszünet után újra kezdtük a zakatolást, a labirintus felfedezését, a változó minőségű útfelületen kalandozást. Legalább a fényviszonyokkal nem volt gondunk, közvilágítás mindenhol, na meg fekvő rendőrök, százméterenként. A százhuszonnegyedik éppen harmadjára verte földhöz a lámpámat, és szeppent lelkiállapot ide, szabálykövető magatartás oda, kicsordult a pohár. Ki az országútra, a feljelentéseket pedig majd az ügyvédem elintézi.

Már csak azért is, mert Zamárdin tényleg ezen a hétvégén dübörög a Balaton Sound, hát a kóválygó fesztiválozók közé nem kéne betalálni. Azért ott hagyok négyszáz forintot fél liter kóláért, mert hiába kaptatós Balatonföldvár, az emelkedők sem tudnak felébreszteni. Valamivel előttünk Tamást egyenesen elringatták, és csak annak furcsa, hogy kerékpáron el lehet aludni, aki még sosem próbálta. Megcélzott egy kerítést, és nem vétette el, szerencsére komolyabb sérülés nem származott belőle. Ugyanakkor mérlegelte a továbbiakat, és inkább vonatra szállt, de 380 kilométerrel a lábában kvázi teljesítőnek mondható ő is. Nagy-nagy respekt Gábornak, aki végül kicsúszott a 24 órás limitből, de nem hagyta magára Tamást, elkísérte a vasútállomásig.

Zamárditól már nekünk sem volt igazán sok hátra, komplikációt csak Balatonvilágos jelentett, átépítés miatt már egy nappal előbb szétbarmolva találtuk egyik kedvenc emelkedőnket az általunk ismert, és jól bevált útvonalon. Hegyoldalban tologatás, majd kis navigációs tétovázgatás, azért csak-csak zöld ágra vergődtünk. Valamilyen bódulat, már hajnali részegség, biztos a ledöntött hordónyi kóla hatása, nem pedig a négyszázé, és 24 óra 51 perc után túl vagyunk a második körön is, beesünk a túraközpontnak kinevezett szállásunkra.

Limiten túl tehát, és ha legközelebb belevágunk, akkor csak az úttesten, ez nem is lehet kérdés. Kérünk útvonalengedélyt, aztán vagy megadják, vagy illegál, más alternatíva nem létezik. Túl a már említett problémákon genetikusan kódolt, és szinte kezelhetetlen deficit a sok lelassítás, kanyarodás, kigyorsítás, a feleslegesen elégetett kalóriákon túl ezek észrevehetetlen 10-15 másodperceket jelentenek pluszban, szépen rakódnak egymásra, órákká kövérednek, végül borítják a napirendet. Számoltunk ezzel előre, de sokkal jelentéktelenebbnek gondoltuk.

Azért az országútis osztag, Levente, Jani, és Móki kitett magáért, 23 óra 8 perccel értek célba végül. A második körben már teljesen hanyagolták a kerékpárutat, és a fáradtabb fizikai állapot, az éjszakai bringázás ellenére lényegesen jobb átlagot hoztak, mint az első körön produkáltunk. Sportcélú kerékpározás, ennek feltételeit, ha a hatóságok, hivatalok, jogszabályok nem teremtik meg, akkor nincs más megoldás, a magad útját járod.

Alig pár óra múlva már túl vagyunk némi alváson, egy strandolós láblógatáson, amatőr rúdtáncbemutatón, elég sok üveg sörön, és épp a harmadik jégkásámba fúrok szívószálat, ahogy körbekérdezősködök:

• Tamás, azt hiszem, mindannyiunk nevében mondom, köszönjük, hogy eszedbe jutott ez a kis baráti vállalásunk, és megszervezted az egészet, ennél már csak akkor tehettél volna többet, ha le is tekered helyettünk. Látjátok, én talpig elkoptam, mezítláb ülök köztetek, nektek hogy ízlett az utazás? Máskor is jöttök kikészülni?
• Nekem ma reggel óta eladó biciklim, nem kell valakinek? – vigyorog Móki. Vesszük a lapot, nem csúszott szét annyira, hogy viccelni ne maradjon ereje.
• Az biztos, hogy kellően elvetemült arcoknak szabad csak ajánlani az ilyen tekeréseket – dől hátra a kényelmes székben Gábor, aki országútiját két hete nyúzza, előtte fixivel tolta, így különösen értékes a teljesítménye.
• Évente egy ilyen extrém megkergülés nekem elég is, de jövőre nekieshetünk megint egynek. Valamilyen kísérőautós segítség jól jöhet, és az utolsó órákat nem az éjszakába időzíteni nagy könnyebbség lenne – szűri le már a tanulságokat is Jani.
• Ütős volt, de megcsináltuk végül, a kis késéseket meg felejtsük is el! Rengeteg rajtunk kívül álló tényező hátráltatott minket, de akkor is sikerült négyszáz fölé lendülni – összegzi Pisti a hétvégét.
• Csörög a telefon, hívójele Dóri, Jani tolmácsolja felénk a girl power gondolatokat:
• Jövőre ott leszek én is a második körön, nemcsak az elsőt tekerem végig, szabaddá teszem a teljes hétvégémet!
• Ha az úttesten esünk neki legközelebb, hanyagoljuk a kerékpárutat, akkor a két körnek még föléje is mehetünk – veszi aztán át a szót Levente. – A második kör átlaga messze jobb volt még a sötétség ellenére is, rengeteg időt vesztegettünk el a táblakeresésekkel, a gyalogosok kerülgetésével, az össze-vissza kacskaringózással, a nyammogással.
• Nekem elég ez a kettő is, a balatonkenesei emelkedő sose volt még ilyen hosszú, mint most az első kör végén, a kora délutáni legnagyobb melegben felkaptatni rá – kortyol a kellemesen hideg gyümölcslébe Zoli. – De ami a teljesítményen túl nekem igazi élmény volt, hogy egy nagyon jó hangulatú kis csapat jött össze, alakult ki a hétvége folyamán.
• Nos, ha ennyire tetszett mindenkinek, akkor jövőre is megszervezhetjük, a tó még biztosan a helyén lesz – derül kajánkodva Tamás. – Jó móka volt. Pisti, ha mégis landol egyszer a levél a postaládában, nyugodtan visszaírhatsz, hogy teljesítve az esküvői vállalás, mi voltunk a gyorsabbak!

Képek: Józsa Zoltán
Szöveg: Barna Imre