2008. július 19. – szombat A belga fővárostól az Ardennek lábáig

• Grimbergen – BRÜSSZEL – Leuven – Namur – Dave - Godinne
• Táv: 120,95 km

A reggeli fél 8-as kelés után nem sokkal már Brüsszel külvárosainak utcáin kerekezünk. Elsőként a város északnyugati részén, az 1958-as világkiállításra épült Atomiumot vesszük célba, mely méltán a város egyik fő jelképe. Sajnos csak alulról csodálhatjuk meg az építészeti remekművet, ugyanis csak 10-kor nyitják meg a látogatók előtt. Erről most lecsúsztunk! El is indulunk a belváros felé. Ekkor tűnik fel igazán, hogy Belgium fővárosa milyen dombos város. Mindamellett, hogy jelentős világváros, az EU és a NATO székhelye.

Belgium önálló kétnyelvű tartományának és régiójának számít. Brüsszel enklávéként ékelődik a flamand tartományba, ez problémás, mert a város többsége franciaajkú, míg így az agglomeráció már Flandria, ahol nincs kétnyelvűség. Emiatt elég nagy a szakadás az országban. Persze egy kicsit sántít, hogy itt, az európai demokrácia bölcsőjében valójában egy kis dunántúlnyi országban sem egységesek az emberek, de nem a világot jöttünk megváltani. Hiszen csakúgy, mint a skótok meg az angolok, a flamandok és a vallonok sem nagyon csípik egymást. Nesze neked EU! Most már kezdem érteni a svájciakat, akik szintén fél-magyarországnyi földjét 3 különböző nemzet lakja, mégis nagy az egyetértés.

Reggel 9-kor nyitnak csak a boltok, addig a közben megeredő eső ellen sikerül fedett helyet találnunk. A reggeli elfogyasztása után indulunk csak a városmag meghódításának. Szegény Tominak persze még nem jött rendbe a hasa, így étvágya sem nagyon van.

Brüsszel nagyon szép város! A hatalmas székesegyházzal indítjuk a kört, majd a Grand Palace-on kötünk ki, melyet a flamandok itt is Grote Markt-nak hívnak. Csodálatos ez a főtér, nem véletlenül található meg a "Világ 100 csodája" című könyvemben. Építészetileg nagyban hasonlít az antwerpenihez, de még annál is sokkal díszesebb. Szokás szerint itt magaslik a Városháza díszes-tornyos épülete, de szépségben a teret környező karcsú és magas flamand polgárházak is simán felveszik vele a versenyt. A Városháza földszintjén találunk egy információt, ahol térképet kapunk, így könnyen és gyorsan megtaláljuk a belváros másik „nevezetességét", a Pisilő kisfiút. Az érzés hasonló, mint a Mona Lisa előtt állva a Louvre-ban, egy kb. 60 centis, teljesen snassz szobor, melyet dicsfény övez. A sok-sok turistától alig lehet odajutni hozzá. De a valódi művészeti élmény helyett csak ennyit mond az ember: „Na ez is letudva!".

A belváros után a Parc de Bruxelles csodás teréhez kapaszkodunk fel, melyet egyik oldalról a Királyi palota, másikról pedig a Nemzeti palota épülete díszít. Míg a főtér és környéke inkább flamand jegyeket hordozott magán, ez amolyan franciás, vagy inkább párizsias feeling. Csak ez a sok macskakő ne lenne! Ezután az Európa Parlament épületét tekintjük meg, természetesen csak kívülről. Hatalmas, de nem túl látványos épületkomplexum. A legérdekesebb az egészben, hogy a bejárathoz minden uniós nyelven, így magyarul is ki van írva az „Európa Parlament". Bimbyvel tartunk egy rövid zászlóismereti tesztet, elég jól vizsgázik, csak pár kisebb ország zászlaja fog ki rajta. Kicsivel odébb a pénzügyi központ mellett haladunk el, melyen hatalmas óriásplakát hirdeti: „Welcome to the EURO Slovakia 2009". No, ezek megint jól beelőztek minket! Hisz valljuk be őszintén, mennyivel boldogabbak lennénk, ha a mi nevünk és zászlónk szerepelne a plakáton! Még messziről megcsodáljuk a Jubileumi parkot a Diadalívvel.

Hamar belövöm a Leuven felé vezető sugárutat, így – majdnem három órás városnézés után – nagyon jó tempóban, s hátszéllel haladunk a következő úticél felé. Közben az esőfelhők elvonultak és a Nap is kisüt végre-valahára.

Bár Leuven egy kis kitérőt jelent az irányunkhoz képest, mégis beterveztük, hiszen itt él és dolgozik Bimby unokatesója, akit meg fogunk látogatni. A forgalmas főúton jól lehet haladni az egyre sűrűsödő dombok ellenére is, hát ha még minősége is nyugat-európai lenne! Hatalmas betontáblákból van összeillesztve, jó nagy hézagokkal. Néhol van bicajút is mellette, de nézni sem bírjuk, nemhogy közlekedni rajta. Dél körül érünk be utolsó flamand városunkba. Első utunk a Városházához vezet, melynek pompája túltesz még az antwerpenién, sőt a brüsszelién is. Ilyen díszes épületet én még az olaszoknál sem láttam.

Bimby közben hívja unokabátyját, Tibit. Randi negyed óra múlva a pályaudvarnál. Elugrunk bevásárolni, közben az árkádok alatt átvészelünk egy hatalmas futó záport, majd vendéglátónknál ebédelünk az ELTE itteni kutatóintézetének kollégiumában, ahol kémikusként dolgozik. Fiatal kora ellenére nagyon felvilágosult és sokat látott. Ő is bejárta fél Európát, sok érdekességet mesél, főleg a belgákról. Megkínál minket teával, belga sajttal és végül, de nem utolsósorban belga csokival. Ez nem olyan dobozban kapható fajta, amit nálunk is árusítanak legtöbbször tengeri állatokra emlékeztető formában, hanem ezt csak itt lehet kapni az édességárusoktól. Most már tudjuk, milyen is az igazi belga csoki! Ennek tényleg nincs párja. Gyorsan el is fogy.

Tibi jóvoltából a netre is sikerül felpillantanunk, s meglepve tapasztaljuk milyen sokan üzentek a honlapom vendégkönyvében. Jó látni, hogy egy ekkora közösség érdeklődik utánunk és szurkol nekünk! Mi is hagyunk egy rövid üzenetet, nem kíméljük olvasóinkat, a „mocskos" részletekről - Tomi hányásáról és Bimby szagáról is - szót ejtünk. Az utóbbiért jól megsértődik Bimby Tomira, de aztán szokás szerint hamar megbékél.

A kellemes beszélgetésben jól elszaladt az idő, csak 3 óra után indulunk utunkra. A 25-ös főúton nyomjuk tovább délkeleti irányban. Az eddigi hátszelet kissé oldalról kapjuk, de így is nagyon jó tempóval haladunk a dombos tájon. Szerencsére errefelé már nem túl nagy a forgalom így szombat délután. Nem egy sűrűn lakott rész ez, hatalmas erdők és gabonatáblák mindenfelé. Egy kis tábla jelzi, hogy átléptünk Flandriából Vallónia tartományában. No, Svájcban ilyen sincs, ha az ember a németajkú részt elhagyva átmegy a francia, vagy az olasz ajkúakhoz. De – mint már említettem – ez Belgium, s soha nem lesz Svájc. A sok-sok városnézés és vendégeskedés miatt jól megcsúsztunk, így a délutáni 54 km-es szakaszt csak egy rövid pihenővel nyomjuk, egy futó zápor elől állunk be. Namur előtt vásárlunk, szegény Tomi megint elég rosszul van, mivel nem tud kajálni, kezd rendesen kiégni, ráadásul hőemelkedése is van, s egész nap, szinte megállás nélkül csuklik. Bimbyvel iszunk egy jó belga sört az egészségére, én Jupiler-t, ő pedig valami Belle-Vue nevű cseresznyés ízesítésűt. Bár nem szeretem ezt az italt, most határozottan jól esett.

Vallónia fővárosa – Namur – is szép város, bár teljesesen más, mint a flamand városok. Sokkal franciásabb és – valljuk be – kicsit lepusztultabb. Az embernek teljesen olyan érzése van, mintha Franciaországban lenne. Felmegyünk a citadellához, jó a kilátás a Meuse és Sambre folyókra és a mellettük álló bérházakra. A másik irányban a dombok uralják a látóhatárt. Nem véletlenül: megérkeztünk az Ardennekbe.

Az Ardennek nagy részét sűrű erdők borítják. A hegyek átlagos magassága 350-500 m, a régió jellemzője a gyors folyású folyók által vájt völgyek, amelyek közül a Meuse a legfontosabb. Át is kelünk rajta még a Lábas hídon (Pont de Jambes), mely nyolc ívével a 11. század óta Namur büszkesége. A folyón luxusjachtok sora jelzi számunkra, hogy bár Vallónia szegényebb tartomány, mint északi társa, de azért túlzásokba nem érdemes bocsátkozni.

Már 7 óra felé jár az idő, mire elhagyjuk a várost, s a Meuse festői völgyében folytatjuk utunkat. 15 km hosszan, vagy a vasútvonal, vagy pedig a sziklás part miatt esélyünk sincs lejutni a folyópartra. Godinnében viszont már van rakpart, s mivel estére nagyon jó, már-már – a túra során először igazi nyárias – idő kerekedett, úgy gondoljuk, hogy itt fürdünk egy jót. A folyót – a hajóforgalom miatt – végig duzzasztják, így sodrása nincs, vize szép tiszta és gyorsan mélyül. Nem törődve az esti sétálgató emberekkel jót ugrálunk a partról, ez volt a túra legnagyobb csobbanása. A falu után nem sokkal a folyó egyik kanyarulatánál találunk egy szuper táborhelyet. Virslit sütünk vacsorára, s dijoni mustárral esszük, mint ahogy a Francia Rivérán szoktuk. Ha már a táj és az emberek franciásak, akkor az étkezésünknek is annak kell lennie! Diéta ide, vagy oda, ennek Tomi sem bír ellenállni.

Nagyon nyugodt és szép esténk van, mely az elmúlt két autópálya-közeli táborhelyünk után már kijárt nekünk. Elvégre jó dolog Hollandia és Belgium sűrűn lakott vidékein városról városra járni s mindent megcsodálni, de amint eljön az este, egy igazi kerekes a természet magányában érzi a legjobban magát.

2008. július 20. – vasárnap Az Ardenneken át Luxemburgba

• Godinne – Dinant – Celles – Ciergnon – Rochefort – St. Hubert – Freux-Suzerain – Martelagne - Reichlange
• Táv: 130,94 km

A szép este után borult reggel köszöntött ránk a festői Meuse-folyó kacskaringós völgyében. Negyed nyolcas kelés után meg sem állunk Dinantig, a következő csodás kisvárosig. A város előtt már messziről látszanak nevezetességei, a Citadella s a robosztus Notre Dame székesegyház. A templomot belülről is megtekintjük. Csodás építmény. Találunk egy kis nyitva tartó boltot, ahol tejet veszünk, majd közvetlenül a folyó partján reggelizünk, közben élvezzük az igencsak álmoska kisváros nyugodt légkörét. A folyó partján Namurhoz hasonlóan itt is jachtok sorakoznak a 3-4 emeletes, színes, francia stílusú lakóházak előtt. Szegény Tominak még mindig nem jött rendbe a gyomra, így ma reggel is csak ímmel-ámmal falatozgat.

A várost elhagyva kilépünk a folyóvölgyből, s ennek eredménye rögtön egy jókora domb. A mellékútra letérve a táj arculata rögvest megváltozik, erdős-mezős vidéken kanyarog fel utunk. Az útminőség elég gyenge, ezt az egyik üdítős palackom bánja, mely az egyik huppanónál kiröpül és ki is lyukad.

Az út további része eléggé ehhez hasonlatos, hosszú, húzós, de nem túl meredek emelkedők és ugyanilyen lejtők határozzák meg utunkat. Tomi kétnapos koplalástól legyengült szervezete elég nehezen viseli a megpróbáltatásokat.

Rochefort városa után tartjuk a következő pihenőnket. Híres üdülővárosban vagyunk, cseppkőbarlangja Európa-szerte a leglátogatottabb. Fel is tekerünk az információs irodáig, megnézzük a Lorettói-kápolnát, de a barlanglátogatás érdektelenségbe fullad.

A város után hosszú, már-már egy hágó szintű emelkedőn kapaszkodunk fel a következő vonulatra, a táj egyre szebb, mindenfelé hatalmas erdők, hegyek. Nem véletlen a kapatató, hisz a következő városka – St. Hubert – már 436 méterrel van a tengerszint felett. Mióta visszatértünk a kontinensre, most vagyunk messze a legmagasabban. Az útikönyv szerint St. Hubert az Ardennek leghangulatosabb városkája. Mi ebből sajnos sokat nem érzékelünk, ugyanis az eső – mely már-már szinte napról napra végigkíséri utunkat – megint rázendít. Egy bezárt Lidl előterében húzzuk meg magunkat, s itt is ebédelünk. A bő egyórás kényszerpihenő után az esőfelhők elvonulnak, így folytathatjuk utunkat. St. Hubert belvárosa tényleg él, le van kerítve az autósforgalom elől és egy fúvózenekar is színesíti a hangulatot. Mi azonban nyomjuk tovább Belgium legeldugottabb csücske irányába. Néptelen kis mellékutakon tekerünk a hatalmas erdőségekben és a tehenekkel tarkított üde zöld mezők között. Itt veszi észre az ember, hogy tulajdonképpen egy jelentéktelen középhegység is milyen szép tud lenni, ha akar. S ismét nagyon szépen süt a Nap! Errefelé már kisebb dombokat kapunk, s este 6 óra tájékán elérjük az utolsó belga városkát, a Sûre-folyó völgyében fekvő Martelange-t. A határátlépés nem megy valami simán, majdnem sikerül rossz úton továbbindulnunk, de aztán végre mégis megtaláljuk Luxemburgot. Elvégre Európa legnagyobb területű miniállamáról van szó, azért annyira nem tud elbújni!

Luxemburg Európa egyik leggazdagabb országa. Területe egy magyar megyéével egyezik meg, 82 km hosszú és 57 km széles. Népessége 168 ezer fő. Jelmondatuk: „Azok akarunk maradni, amik vagyunk". Ez olvasható egy öreg luxembourg-i patríciusház oldalán. Nagyon sok vár, kastély, erőd található országszerte, így az egész ország az UNESCO Világörökség része.

A határt csak egy nagyon kicsi, s eldugott táblácska jelzi, amit szinte alig lehet észrevenni. Találunk egy kicsi boltot is, de elég drága. Ami viszont rögvest feltűnik, s óriási váltás Belgium után, az útminőség. Mert itt van minőség! Bár forgalom az nincs, de az út széles, és még nagyítóval sem lehet rajta hibát találni. Egy húzós dombbal kezdünk, majd folyamatosan erdőkön át kanyarog utunk, az első szakaszon a falvakat elkerüli, csak az élénksárga, rikító színű táblák jelzik a környező településeket. Hostert az első falu, amin áthaladunk, kinézetre egy rendes, takaros kis település, de semmi extra. Ami viszont feltűnik az az, hogy nem éppen átlagos autókkal közlekednek az itt élők. Van egy-két olyan típus is, melyet még „autószakértőnk", Tomi sem tud besorolni.

Szépen gyűlnek a kilométerek, bár már megvan a mára tervezett táv, de a dimbes-dombos terepen nem akad egy olyan patak, melyben tisztálkodni tudnánk, legelőször csak Redlange után. Le is megyünk a híd alá pancsolni egyet, s innen már csak táborhelyet kell keresni magunknak. Ha Hollandiában és Belgiumban sikerült vadkempingezni, na nehogy má' itt ne legyen hely! Nem is kell sokáig mennünk, míg egy erdőszélen egy szuper védett helyet találunk. De így is napi rekordot döntünk, ami nekem már régi álmom. Kissé megtréfáljuk táborhelyet kereső Bimbyt, elbújunk előle, de gyorsan ránk talál. Tüzet rakunk, majd vacsit készítünk magunknak. Most már nem sokat variálunk, marad a konzerves főzelék hazáig. Bimby az előző napok – valljuk be jogos – cikizéseit komolyan vette, így szépen kiszellőztette áporodott hálózsákját, most már egész jól meg lehet maradni mellette a sátorban, így Tomi ezzel kapcsolatos megjegyzésére már nem lett szükség: „Alig várjuk, hogy jobb idő legyen, és kint tudjon aludni". Ismét nyugodtan, már-már hagyományosnak mondható zenehallgatással telik az este.