Az enyhe nappal után csodálatos csillagfényes éjszaka köszöntött Magyarország legnyugatibb csücskére, a Vend-vidékre. Felsőszölnököt, az ország legnyugatibb települését már elhagytam, s fejlámpám fényében keresgéltem a 384 méteres Hármashatár csúcsra vezető apró ösvényt. Az éjszaka némaságát néha erős zörgés rázta meg, valami nagyvad mozdult a bozótban, talán egy szarvas vagy vaddisznó. A meredek, sziklás ösvény pocsolyákkal tarkított, nem könnyű a haladás, így nagyon megörültem, mikor elértem a magyar-osztrák-szlovén hármashatárra épült emlékkövet, melyet 1922-ben, két évvel a trianoni döntés után helyeztek el ide, országunk legnyugatibb pontjára.

„De mit is keresek én itt éjszaka, az erdő közepén?” – hát magam sem tudom igazán! Ha egy cseppnyi ráció lenne cselekedeteimben, akkor most otthon kéne aludnom az ágyamban! Mert kinek juthat eszébe ekkora őrültség, hogy két nap alatt keresztültekerjen Magyarországon? Mindössze 48 óra alatt megtegyen 661 kilométert innen, a hármashatártól a Szabolcsban található Keletpontig? Ráadásul végig kerékpáron! „Jó hülye ötlet volt, gratulálok hozzá!”

Az ötlettől az indulásig

Húsz évvel ezelőtt – mikor már azt hittem magamról, hogy jól tudok kerékpározni – vette kezdetét ez az őrület. Egyre gyűltek a kilométerek, egyre hosszabb távok, egyre magasabb hágók, sivatagok, nehezebb útvonalak. De mindig mikor már végre azt hittem, hogy kezdek „jóllakni” a kerékpározással, jött egy újabb őrület: az európai magashegységek után Afrika, majd Ázsia, s egy igazán nehéz falat, Amerika keresztültekerése. De úgy látszik nincs megállás! Az elmúlt évben kipróbáltam az ultrakerékpározást, 569 kilométert tekertem az Országos Kéktúra két végpontja között. Ez volt az első komolyabb próbálkozásom ezen a téren, előtte mindössze 264 kilométer volt a legnagyobb egyben letekert teljesítményem. Bevallom magam is meglepődtem próbálkozásom sikerén, bár így utólag látom, hogy az ideális hőmérséklet és a hátszél rengeteget segített. S ezen felbuzdulva készen is állt az újabb terv: Magyarország keleti és nyugati végpontjának összekötése kerékpárral, a tavalyihoz hasonlóan „ultra” stílusban, a lehető legrövidebb idő alatt.

De be kellett látnom, hogy ez már nem is olyan egyszerű dolog! Bár a túra több, mint fele az Alföld síkján halad keresztül, a Dunántúl a tavalyinál jóval dombosabb terepet fog hozni. Ráadásul az ország legeldugottabb keleti csücskéből már nem jutok haza pár óra alatt, potom 8 óra a vonatút onnan Budapestig. Tehát csak háromnapos hétvége jöhetett szóba. Így elvesztettem azt a lehetőséget, hogy kisakkozzam az indulást és kivárjam a lehető legjobb időjárást, legjobb szelet, magyarul a legalkalmasabb pillanatot. Csak a pünkösdi hosszú hétvégén indulhatok neki, melyre harminc fokot és erős északi szelet jósoltak. Félek, egyik sem lesz majd a jóbarátom!

Hármashatár - Felsőszölnök - Szentgotthárd - Vasvár - Sümeg - Veszprém - Székesfehérvár - Velence - Lakihegy - Budapest - Vecsés - Nagykáta - Jászberény - Heves - Sarud - Tiszafüred - Balmazújváros - Hajdúhadház - Nyírbátor - Mátészalka - Fehérgyarmat - Garbolc - Keletpont

A túra útvonalának megálmodása nem okozott sok fejtörést. Húztam egy nyílegyenes vonalat a két végpont között, s igyekeztem a lehető legközelebb haladni hozzá. Komoly kihívásnak csupán a nyugati határtól Székesfehérvárig haladó nyolcas számú főút elkerülése jelentette. Ez kínálta ugyanis a legideálisabb, legrövidebb útvonalat, csak épp nem szabad rajta kerékpározni. Végül úgy döntöttem, hogy a főúttól délre fogok haladni, arra kevesebb a domb, s valamelyest könnyebb a terep. A túrán érinteni fogom jelenlegi lakhelyemet Szigetszentmiklós-Lakihegyet is, ez szinte az egyenesre esik, így logisztikailag kicsit megkönnyíti a dolgom, s Aliz jóvoltából a cél előtt 53 kilométerrel lévő Mátészalkára is tudunk néhány felszerelést előre küldeni. Viszont számolnunk kellett azzal a nehezítő tényezővel, hogy pünkösdvasárnap és pünkösdhétfőn zárva vannak a boltok, így az ételt a szokásosnál sokkal hosszabb távon kell majd cipelnünk, bár tudtuk – ezen a távon már minden deka számít.

A túrát szerencsére nem egyedül kell majd teljesítenem. Így valószínű nem is ment volna. Sümegtől Budapestig kétszáz kilométeren át feleségem, Dia fog kísérni, másnap Tiszafüredtől a célig pedig fiatal tanítványom, Aliz lesz útitársam. Csupán a hajnalt és a következő éjszakát kell majd egymagam letekernem.

Az út előtti éjszakát a határkő mellett kialakított magyar pavilon egyik padján töltöttem el. Sajnos a sokkal igényesebb szlovént már befoglalta egy másik bringás, így kénytelen voltam megelégedni a „kicsit keskeny, kicsit kemény, de mégiscsak a miénk” megoldással. Azt viszont nem állíthatom, hogy kipihentem ébredtem hajnali 3:50-kor az éles sivítással megszólaló telefonom zajára. Gyorsan összekaptam magam. Annyi időm volt még, hogy körbejárjam és megérintsem a határkövet mielőtt elindultam hosszú utamra. Egy hosszú túrán szerintem mindig nagyon fontos a honnan-hová kérdése. Ez ad egy jól behatárolható keretet utamnak.

Lejtmenetben sem volt sokkal könnyebb falat az ösvény, így nagyon vártam, hogy elérjem a Hampó-völgyet és végre nyeregben folytathassam utamat. Fél óra kellett, hogy leérjek Felsőszölnökre, ahonnan már hajnali derengésben és aszfalton folytathattam utamat. Ahhoz, hogy másnap éjfélre elérjem országunk legkeletibb pontját pontos időtervre volt szükségem. Kényelmes tempóban, nagyjából 20 km/h haladási sebességgel számoltam, s ötven kilométerenként terveztem megállásokat 15 perc, illetve száz kilométerenként fél óra erejéig. Csupán két komolyabb pihenőt szerveztem: Lakihegyen, 285 km megtétele után 90 perc és Hevesben az éjszaka közepén 400 km megtétele után 120 perc pihenőt engedélyeztem magamnak.

Hazai tájakon

Szombathelyen születtem, és a nyugati határszélen éltem le életem első 21 évét, így a szívemben mindig dunántúli gyerek maradok, s különösen vonzódom gyermekkorom kultikus színhelyeihez: az Őrséghez és az Alpokaljához. Ezek a helyszínek indítottak el a túrázás útján, s ezeknek köszönhetem mai személyiségemet. Hatalmas erőt adott, hogy a túra első kilométereit ezeken a vidékeken tehettem meg. Szentgotthárd mellett, öt óra után pár perccel pillanthattam meg a felkelő Napot, s a Rába-folyó nyomvonalát követve haladtam Vasvár irányába. Ebből a vasi kisvárosból sok fiatalkori barátságot őrzök szívemben. Főiskolás koromban évekig ide jártam át kosárlabdázni az innen 30 kilométerre fekvő szülővárosomból. A helyi csapatba Dóka Balázs barátom révén kerültem be, s szintén az ő közbenjárásának köszönhettem, hogy megismerhettem Nagy Tamás barátomat, akivel az elmúlt évtizedben nagyon sok hosszú kerékpártúrát tekertünk le közösen Spanyolországtól, Törökországon át egészen Japánig, vagy akár Amerikáig. Tomival az utóbbi években kicsit eltávolodtunk egymástól, megváltozott értékrendünk, s most is – hiába írtam meg neki, hogy ma errefelé fogok tekerni – válasz nem érkezett a részéről.
Vasvár után ismerős útra tévedtem, hiszen gyermekkoromban gyakran ezen az útvonalon jártam le a Balatonra bringával. A Vasi-hegyhát igencsak dombos, nem könnyű szakasz, rengetegszer próbára tett még gyermekként, s – bár ma simán le tudtam volna nyomni – tudtam tartalékolnom kell az erőmet, így próbáltam finoman, könnyű fokozatokban mászni. Az emelkedők mellett ugyanis a felkelő nappal megérkezett az igazi nagy ellenségem, a szél. Északról jött, jócskán oldalba kapott, s tekintettel az előttem álló 600 kilométerre, nem igazán tudtam örülni neki.

„Zalaszentgrót 92,73 km – feltámadt a szél, sajna nem segít, inkább hátráltat. Keményebb, minta tavalyi! Még ne vedd meg a jegyed” – írtam Aliznak egy buszmegállóból. Ez volt az első pillanat, amikor komolyan elbizonytalanodtam a túra sikerét illetően. Fáradt még nem voltam, de túl sok volt még hátra, túl nagy volt a nyomás rajtam, úgy éreztem. De sok választás nem volt, menni kellett előre tovább, s bízni a legjobbakban.

Dombos Dunántúl

Még az indulás előtt úgy határoztam, hogy ha tényleg belevágok, minden tőlem telhetőt megteszek majd útközben a túra sikere érdekében. Magyarul nem adom fel mindenféle csip-csup apróság miatt az egészet, hiszen nem tudhatom mikor adódik lehetőség az ismétlésre. Csupán három tényezőt határoztam meg, amely a túra feladására kényszeríthet:

• egy: ha olyan elviselhetetlen fájdalom, vagy rosszullét fog el, amin órákon keresztül nem tudok úrrá lenni
• kettő: ha annyira megcsúszok időben, hogy kétségessé válik a 48 órán belüli teljesítés
• három: ha a bringám hagy cserben

Szerencsére az első százas után a fenti opciók egyike sem játszott még. 116 kilométernél rendben elértem Sümeg városát, ahol Dia már várt rám. Ő a hajnali vonattal érkezett Budapestről Devecserbe, s egy laza 23 kilométeres tekerés után kezdte meg a maga 200 kilométerét velem. Rengeteget jelentett, hogy a további szakaszra nem egyedül, hanem egy sokat megjárt rutinos társsal indulhattam el. Önbizalmam újra visszatért, s bátran indultunk neki a Bakony átszelésének. Eleinte lombos fák árnyékában haladtunk, majd újból jött a puszta és a kínzó oldalszél. Dia haladt elől, én a szélárnyékában haladhattam. A nyári túráinkon általában fordított a helyzet, de most határozottan jól jött a lehetőség.

Ajka-Padragkútra már jó 20 perc előnnyel érkeztünk meg, s végre kicsit hátat fordíthattunk a szélnek, délről kerültük meg a Kab-hegyet, Öcsön és Pulán keresztül csodálatosan zöld útvonalon gurultunk le a Művészetek-völgyébe. A 77-es út forgalma viszont nem hiányzott! A túrán eddig végig eldugott kis utakon haladtam szinte nulla forgalommal, de itt nem volt megállás, özönlöttek az autók, motorosok minkét irányból. Nagyvázsonynál egy rendőrautó állt keresztbe az úton, „egészpályás útlezárás” – közölte a rend embere – „halálos motorbaleset történt”.

"Na már csak ez kellett nekünk!" – morgolódtam. Meg sem fordult a fejemben, hogy ezen az egyébként is brutál nehéz napon, még kitérőre kényszerüljek és megmásszak feleslegesen jó pár dombot.

"Menjenek csak tovább, bringával talán elférnek, majd áttolják szántón" – intett az egyenruhás, látván tétovaságomat. Nem is kellett nekünk több, behajtottunk a néptelen, lezárt útszakaszra.

Nem sokkal Tótvázsony előtt el is értük a baleset helyszínére, ahol egy összetört BMW és egy fekete zsákkal letakart belga motoros szomorú találkozásának nyomait láthattuk. Jókora ívben a legelőn át kerültük a tragédia helyszínét. Az idő közben egyre melegebb, mi pedig egyre éhesebbek és kimerültebbek lettünk. „Hol van már az a fránya Veszprém?!” – morfondíroztam, miután minden egyes domb után csak egy újabb került a szemünk elé. 176,2 km után jól esett az ebéd és a pihenő. A tervezett félórás helyett bő 40 percet ültünk a Lidl árnyékában. Máskor ilyen időben jó 2-3 óra pihenőt engedélyezünk magunknak a nap legmelegebb időszakában, de ez ma szóba sem jöhetett.

Délután két órakor már Szentkirályszabadja környékén eresztettük a gépeket. A dombos terepnek azonban még nem volt vége. Egy apró kerékpárúton keltünk át Litérre, majd Királyszentistván és Berhida újabb emelkedőket hozott. A szél viszont visszavett áldásos tevékenységéből, így valamelyest könnyebben haladhattunk. Csak a hőségre kellett vigyázni. Tudtam, ha kiszáradok, akkor minimum 2-3 óra kényszerpihi, amíg valamelyest össze tudom kaparni magam, így ennek nem adtam esélyt. Toltam a sótablettát és az izotóniás italokat minden mennyiségben. Fehérváron nem is álltunk meg, a Sukorói Arborétum előtt volt a következő rövid pihenő. S – bár szombat volt – számomra meglepő módon mégsem árasztották el bringások a Velencei-tó partján vezető, az utóbbi időben egyre népszerűbb útvonalat.

Kápolnásnyék után ráhajtottunk a 7-es számú főútra, ezen az ismerős szakaszon jöttünk egészen Budapestig. Az út végére Dia kissé elpilledt, de úgy gondolom kétszáz dombos, forró kilométer után ez már bőven belefér. Hősiesen húzott a szembe szélben, olyan fürgén mászta a dombokat, hogy néha szinte állva hagyott, nem csoda, hogy a végére már kicsit kezdett sok lenni neki.

Este fél 8-ra, jó negyven perces előnnyel érkeztünk meg Lakihegyre. Tudtam, hogy előttem az éjszaka, mely tavaly messze a legkeményebb próbatételeket tartogatta, így próbáltam a másfél órás pihenőt a lehető legjobban kihasználni. Lezuhanyoztam, adtam egy kis körömvirág krémet és hintőport a már kissé megviselt hátsómnak és Dia jóvoltából feltöltöttem szénhidrát-raktáraimat is egy jó adag pasta carbonara elfogyasztásával.