4. nap (2017 08.22. kedd)

Viszonylag korán keltünk majd egy hirtelen reggeli és rövid pakolás után már fél 9-kor úton is voltunk. A sátorbontás és egyéb szokásos tevékenységek ezen a reggelen elmaradtak, mert egy félnapos üres bringás etap volt a terv. Az előző napi sietségnek az volt az oka, hogy elérjük a Verdon-kanyon déli oldalán futó látványos úthoz közeli kempinget La Palud sur Verdon-nél.

Az előző írásból kiderült a szorgalmas olvasók számára, hogy elértük-e a kempinget, az új olvasóknak – bár nem tudom indokolt-e a többes szám – pedig most írom, hogy elértük, sőt fürödni és enni is tudtunk, bár ez utóbbit már vak-sötétben a porban ülve.

Cobranco teljesen pőre kerékpárral vágott neki a nagy kalandnak ígérkező félnapos túrának, míg én egy hátsó táskát fennhagytam, kajáknak, leveknek, ruháknak. A többi lomot az árnyékban lévő sátorban tároltuk és reméltük, hogy mire délután visszaérünk – a túra további részében szükséges – élelmek túlélik a meleget. Még indulás előtt kifizettük a nem túl magas díjat a kempingben, ami fejenként 6 euro volt.

Úgy terveztük, hogy kempingből nyugat felé indulva – La Palud sur Verdonnál – letérünk a D952-es útról a D23-asra, és az óra járásával ellentétesen tesszük meg a kört, bár az út felétől behajtási tilalom van ebből az irányból. Az ok ami miatt mégis emellett a rendhagyó irány mellett döntött Cobrancó, az az volt, hogy így a látványos szurdok végig az utunktól jobbra fog esni, tehát a kamera képébe nem fognak betüremkedni a szembejövő autók. A terv szép volt, de valamilyen oknál fogva nem nyugatra, hanem keletre indultunk el, a normál irányú körüljárásnak megfelelően, amit Cobranco csak kb. 2 km után szúrta ki, és már fordultunk is vissza.

Újra elmentünk a kemping előtt, megnéztük nem lopják-e éppen az elemózsiát. Megnyugodva mentünk fel a faluba a 10%-os emelkedőn és igencsak kellett mereszteni a szemünket, kiderítendő merre is kell letérni. Egy kis hezitálás után megtaláltuk az utunkat.

Eleinte egy kis lejtő, majd kis emelkedő után újabb – már hosszabb, meredekebb - lejtőn leküzdöttük magunkat 929 m-ről 805 m-re. Ez nem volt teljesen komfortos, mert reggel még csípős volt a levegő. Az egész félnapi túránk legalacsonyabb pontja itt volt. Innen már csak felfelé vezetett utunk, de nem is a száraz számok jelentették a lényeget, hanem a látvány. A Verdon az évmilliók alatt brutálisan mély kanyont vágott a mészkőbe, amit méltán neveznek az "európai grand-kanyon"nak. Az utunk az egyre mélyülő - hihetetlen hófehér, függőleges sziklák alkotta - kanyon peremén kanyargott, muszáj volt lépten-nyomon megállni fényképezni, csodálni a természet alkotta formákat.

A korai indulás miatt eleinte szinte nem volt autóforgalom, de közben ideértek a buszos turisták is. Nagyon furcsálltuk, - és akkor még finoman fogalmazok -, hogy a keskeny kacskaringós útra beengedik ezeket a monstrumokat bár az útnak ez a része még kétirányú volt. Szerencsére nem menet közben találkoztunk velük, hanem állás, nézelődés közben előztek meg.

A kanyon túloldalán jól kivehetően vezetett a déli út, amit azért vetett el Cobranco, mert nem végig a kanyon szélén halad, hanem többször is eltávolodott a szép látványt kínáló területről, be az erdőbe. Mi 900 m magasságban egy észak felé kiszélesedő völgy résznél értük el azt a pontot, ahonnan már tilos volt tovább menni, de a terveink miatt ezzel nem sokat törődve  behajtottunk a tilosba. Ebben a magasságban volt egy turistaház, és/vagy szálloda, ahonnan több turistaút is indult le a kanyonba, hiszen ezen a részen nem függőleges falak határolták, hanem járható lankák. Innen pazar kilátás nyílott a szembe lévő oldalon futó D71-es út mellett kialakított hotelra, amit teljesen a szakadék szélére ragasztottak. Mi már a kanyonban futó folyó szintje fölött voltunk 360 m-rel, de tudtuk, hogy ennek majdnem kétszerese a maximális mélysége. Nagyszerű volt a környezet szín-összeállítása, a szokások kék ég, ragyogó napsütéssel, a domboldalakon zöldellő növények, melyek között véletlenszerűen eloszló barna foltok jelezték a szárazság miatt haldokló növényzet jelenlétét, és a kanyon hófehér sziklái, valamint a mélyben a világoskék víz járult hozzá a kompozíció egészéhez.

Hiába volt az út egyre meredekebb, de a látvány annyira lefoglalt, hogy a fizikai nehézséggel nem törődve hajtottunk tovább. Újabb és újabb kanyarok követték egymást, mindből más - eddig nem látott - részletet vehettünk szemügyre, más arcát mutatta a szurdok. Néha-néha idétlen közjátékokat is beiktattunk, mint pl. azt amikor a fakó keselyű hangját próbáltam utánozni, amiről utólag kiderült – legalábbis számomra -, hogy nem is volt annyira rossz, mert csapatostul megjelentek az addig Cobranco által megénekelt nagyon ritka madarak.

Aztán szép lassan elértünk oda, hogy a túloldali út lyukas falú alagútját – galéria – /Tunnel de Fayet/ is szemügyre vehettük, sőt már láthatóvá vált a délről érkező Artuby folyó által vágott mély kanyon is, ami a Verdon kanyonba csatlakozott ott, ahol utóbbi nyugat felé kanyarodott.

Ezen a folyó völgyön egy híd ível át, mely messze földön híres, mi sajnos ekkor még csak az aszfaltját láthattuk, de reménykedtünk benne, hogy utunk fordulása után megpillanthatjuk a szerkezetét is. Szerencsére a forgalom nem volt jelentős és probléma nélkül értük el a hágót, 17 km-nél 1312 m magasan (GPS-em szerint), ami nem volt nagy durranás, szinte észre sem vettük, csak abból érzékeltük, hogy 10% lejtő következett és közben kikerültünk a közlekedés rendjének megzavarására szövetkezett túrázók köréből, mivel innen már kétirányúvá vált az út.

Lefelé gurulva lépten-nyomon meg kellett állni (5-6 helyen), mert tobzódtak a szuper kilátó pontok, ahonnan a peremről lehetett szemügyre venni a kanyon kiszélesedő és brutál’ mély árkát, itt tényleg 700 m-rel alattunk folyt a Verdon, itthon ellenőriztem a térképen. Igaz, nem volt egyszerű megközelíteni azokat a helyeket, melyek kilátással kecsegtettek, mivel a népek igen nagy számban tették tiszteletüket.

Az utolsó megállás látványa volt talán a legpompásabb, kb. 830 m magasságban, ahonnan a hosszában lehetett a szurdokon végiglátni dél felé, sőt az előbb említett Artuby híd is innen látszott a legjobban, bár még így sem tökéletesen. Még az előző esti feleslegesen legurult, majd visszamászott 100 m-es útszakaszt is látni véltük tőlünk 1 km-re északra (ezt is ellenőriztem itthon és igen, Cobranco szeme és helyismerete nem tévedett).

Legurulva a főút mellé, - ahol a D23 és a D952 találkozott a kempingtől keletre – egy hangulatos kisvendéglőre leltünk és némi tanakodás után be is mentünk. Nagyon jóízű ebédet is ettünk, ami a sok száraz táp után kifejezetten jól esett. Az étek grillezett bárány borda volt, sült krumplival és valamiféle salátaszerűséggel, amit egy kis kerámia edényben szolgáltak fel, voltak benne ismeretlen zöldségek (talán padlizsán is), le volt öntve tejszínes lével a tetején reszelt sajt, az egészet pedig kemencében megsütötték és forrón tálalták. Valami isteni finom volt minden, a végén egy kis söröcskével leöblítettük, majd visszagurultunk a kempingbe.

Ott egy gyors (?) sátorbontás és pakolás után már készen is álltunk a nap második felében ránk váró kalandokra.

A tervek szerint e nap második felében a Verdon kanyon maradék részén megyünk végig, útba ejtve a Lac de Sainte-Croix-t (Szent kereszt tó), majd húzunk dél felé. 15:30-kor elhagytuk a kies kempinget és megkezdtük a dög melegben, teljes menetfelszerelésben pompázó bringákkal a Col D’Ayen hágó meghódítását.

Nem jutottunk valami messzire, mindössze 500 m-t mentünk amikor a – már sokszor emlegetett – La Palud sur Verdon egyetlen - szűk – sikátorán megállt az élet, mert egy óriási pótkocsis kamion nem fért el. Végül több tolatás után végre tovább haladtunk és nem sokára 1031 m-en elértük a nevezett hágót, ami nem volt nagy feladat, hiszen a kemping 900 m-en volt. A hágó után látványos gurulás következett, miközben elvesztettünk 360 m szintet a 6-7%-os lejtőnek köszönhetően.

A környezet látványos volt ugyan, de a sok kanyar és a minket üldöző autósok miatt nem nagyon nyílott lehetőség a nézelődésre. Végig a Verdon kanyon jobb oldalának peremén vezetett az út, de a fenti szakaszon nem lehetett lelátni, ez azonban, - ahogy közeledtünk a tóhoz – megváltozott.  A szurdok ugyanis összeszűkült és már sikerült olyan helyen megállni, ahonnan le lehetett látni a mélyben folyó égszín-kék vízfelületre is.

A térképen szépen látszott, hogy egy nagy hurkot leírva tudjuk megközelíteni a strandot, mert igen, a fürdés volt a közvetlen cél. Végül nem tartott ki végig a lejtő, mert sikerült egy 40 m-es – nem kívánt – emelkedőt is a mérnököknek belecsempészni az út vonalvezetésébe.

Végül a tóba befolyó Verdon feletti hidat, valamivel 5 óra előtt értük el és itt egy kis szájtátással egybekötött pihenést iktattunk be, majd irány a strand. Ami így leírva egyszerű, de a kavicsos-murvás parton hosszan tolni kellett a gépeket, míg elértük a partot. Volt nagy nyüzsgés,az egyszer biztos,de befúrtuk magunkat,mint földigiliszta a trágyadombba. A víz pazar volt, kellemesen felüdített, csak sajnos hamar tovább kellett indulnunk, mert még további dimbek-dombok vártak ránk.

A D957-es úton haladtunk dél felé, természetesen erős szembeszélben, mint az utóbbi napokban, viszont a nagy melegben ennek volt kellemes mellékhatása is, segített a hűtésben. A strandtól kb. 5-6 km-t haladtunk a tó partján aztán az út búcsút intett a szép látványt nyújtó víztükörnek, és elindult felfelé, hiszen egy 800 m körüli hágót kellett még megmásznunk.

Ahogy utunkba balról becsatlakozott a D619-es út, hirtelen a bal oldal katonai területté változott és ezt kb. 5 km hosszan sűrűn hozták táblák az arra járók tudomására. A hágót (Col da la Bigue) 785 m magasságban 19:40-kor értük el, és táborhelyről még csak szó sem esett, helyette legurultunk az eleinte kacskaringós, majd nyíl egyenes lejtőn Aups-ba.

Egy bevásárló központ táblát követve, majd kérdezősködve, fél sikert értünk el, meglett az objektum, de fél órával lekéstük a nyitva tartás végét. Ezen nem keseregtünk sokáig, mert nem messze láttunk egy pompás körforgalmat, ahol egy kis parkocskában birtokba vettük a padokat és jóízűen megvacsoráztunk. Vacsi után 20:45-kor indultunk tovább, de a fő program már a táborhely keresés lett, és  sikerült is találni egy köves bekötőutat melyen elbolyongva este kilencre a hely is meglett. A sátrat már sötétben állítottuk fel egy kijárt autó fordulóban, mert a száraz aljnövényzet teljesen alkalmatlan volt erre, mivel a kiszáradt fűcsomók és a szúrós kórók váltották egymást. Csak remélni tudtuk, hogy a gumik kibírták, illetve a holnap reggeli kimenetelt is ki fogják bírni. Az égbolt teljesen tiszta volt, bár a következő napra felhősebb időt jósoltak, de azért jó időben reménykedve aludtunk el.