2022 nyarára három év után újra látogatható lett Norvégia. Fiaimmal az elmúlt években egyre hosszabb és nehezebb túrákat vállaltunk be, így idén eljött az ideje a szintlépésnek, az első teljesen önálló kéthetes kerékpártúrának. Peti és Csabi kalandjai következnek a Skandináv-félszigetről.

Amit a túratervről tudni érdemes

Az idei túraterv alapötletét a 2015-ös norvég túránk utolsó szakasza adta, melyet egyedül tekertem le. Sajnos az északi részre túl drága lett volna felutazni, így egy olyan rajthelyet kellett kiválasztanunk, mely a fővárostól nagyjából kétheti tekerésre van. Ekkor akadtam rá az Atlanti-óceán partján fekvő Ålesund kikötővárosára, mely elsőre megtetszett.

Túránk útvonalát egyrészt a kerékpározható útvonalak (ezen a részen a nagy hegyek miatt rengeteg tiltott alagút van), másrészt pedig a nemzeti turisztikai útvonalak határozták meg. Érintjük a legszebb fjordként számon tartott Geirangert, valamint végighaladunk a Strynefjell, a Gaularfjellet, a Sognefjell és a Valdresflye turisztikai útvonalon. Utunk során három alkalommal tekerünk 1000 méter fölé, miközben több mint száz kilométert a leghosszabb norvég fjord, a Sognefjord mentén haladunk. Az utolsó napokban elhagyva a fjordokkal szabdalt partvidéket folyóvölgyekben, tavak mentén haladunk Oslóig, Norvégia fővárosáig, majd innen repülünk haza Magyarországra.

A legnagyobb kihívását igazából az adta számunkra, hogy a 13 éves Peti és a mindössze 10 éves Csabi hogyan boldogul majd a roppant hegyes, fjordokal szabdalt skandináv tereppel, a híresen zord időjárással, s milyen élményeket visz majd haza ebből a csodálatos, ám mégis sok-sok lelkierőt és kitartást igénylő országból.

Gardermoen Nemzetközi Repülőtér, Norvégia 2022. július 1.

- Ez most egy teljesen más kaland lesz! – járt át az újdonság furcsán bizsergető érzése.

Most nem egy új, eddig ismeretlen tájék ejtett rabul. És nem is ismeretlen, számunkra különleges kultúrák között kalandozunk. Norvégia már-már ismerős országként kacsint ránk, harmadjára szerepel az úti célok listáján. 2008-ban Diával a Finn Lappföld irányából a Nordkappot vettük célba, majd 2015-ben Tromsø városából indulva a Lofot-szigeteken át Bodø-ig együtt, aztán Tomival párosban és végül szólóban egészen idáig, a főváros közelében lévő légikikötőig tekertem. Mégis tudtam, hogy a harmadik út minden szempontból rengeteg újdonságot fog tartogatni. Így már azt sem mondhatom, hogy nem ismerem a híres, vagy inkább hírhedt norvég időjárást, mely mindig képes meglepni a kétkerekű vándorokat. Láttam már havas hegyeket, gleccsereket, egész napos zuhogó esőt éppúgy, mint egész napos világosságot, rénszarvast, barátságos, színes norvég házakat. De tudtam, hogy ez az út mégis merőben más lesz, mint az első kettő. Hisz eddig a saját élménytáramat bővítettem új helyszínekkel, új szituációkkal, új élményekkel. Most más lesz a feladatom.

A repülőtér egy eldugott zugában, egy állandó energiaforrást biztosító konnektor közelében két fiatal srác nyomogatja bőszen a telefont. Ők még nem tudják, hogy pontosan milyen az idő kint, süt-e a Nap, vagy esik az eső, nem láttak még rénszarvast, nem néztek szembe a tundra barátságtalan arcával, nem tekertek át havas hágókon, nem tapasztalták még meg milyen csodálatos, mikor este a fjord tükörsima vizében tükröződnek a szemközti hegycsúcsok. Persze bringát láttak már elégszer: minden reggel iskolába menet, a hétvégi egynapos kirándulások alkalmával, de többnapos külföldi kiruccanások idején is. Most már tudják, hogy a „Lapos-sziget” (Krk) nem is lapos, s hiába sík a tenger, ha mellette bőszen hullámzik az út. Jártak már az Alpok-Adria kerékpárúton egészen Grado-ig, a Kvarner-öböl szigetein, sőt Dalmáciában is. Fizikailag sokat készültek az útra, de lelkileg hogy fogják bírni? Ez még senki sem tudhatta. Ők legkevésbé.

Peti (13) és Csabi (10) igazi XXI. századi gyerekek. Képesek órákat mozdulatlanul ülni a számítógép, vagy a telefon képernyője előtt, de ha sikerül „outdoor” üzemmódba kapcsolni őket, akkor egycsapásra megváltoznak. Kalandra éhes világjáró válik belőlük, amint maguk mögött hagyják a biztonságot nyújtó falakat. Most itt, a reptéren, a várakozás hosszú óráiban még a régi életüket élik, és talán nem is sejtik mekkora változás előtt állnak. Előttük 1100 kilométernyi vadregényes útvonal, a most még távolinak tűnő, ám repülővel csak egy órás útra lévő, az Atlanti-óceán partvidékén található Ålesund városától. Megannyi fjordon átkelve, fjellre (hágó) felkapaszkodva, hogy visszatérhessenek ide, az oslói reptér biztonságot és kényelmet nyújtó falai közé.

Bár most még biztosan nem sejtik, de én tudom, hogy mindketten egy nagyon fontos próbatétel előtt állnak. Norvégia tökéletesen alkalmas hely arra, hogy megismerkedhessenek személyiségük megannyi új vonásával, s ezáltal mi is jobban megismerjük őket. Még emlékszem, mikor már lassan 30 évvel ezelőtt útnak indultam, s a kezdeti időktől mennyi mindent kaptam a túrakerékpározástól. Elsősorban önbizalmat és hitet, hogy képes vagyok rá, de a hosszú órák, melyeket kerékpárom nyergében töltöttem sok-sok értékes gondolattal, felismeréssel ajándékoztak meg. Pontosan tudom, hogy milyen nehéz elkezdeni, s elszakadni a látszólag biztonságos és kényelmes otthoni világból, de útközben gyorsan rájön az ember, hogy az igazi veszély leginkább otthon fenyeget. „A legrosszabb dolog, ami történhet veled az, ha nem történik veled semmi” – szoktam mondani diákjaimnak. Ha úton vagy az már önmagában élmény, bár nem mindig pozitív. Lehet, hogy sokat fogunk fázni, sokszor leszünk éhesek, kimerültek, elhagyhat az önmagunkba vetett hitünk, s még a reményünk is egyszer-egyszer, de még így is jobban járunk, amíg ennek „valaminek” ezer arcát ismerjük meg, mintha a „semmivel” barátkozunk, mely – akárhonnan is nézzük – örökre „semmi” marad.