Augusztus 6-án reggel, a Lábatlani Arany János Általános Iskola 20 diákja, a helyi vasútállomáson búcsúzkodott a szülőktől, rokonoktól, hogy a bringás vándortáborozás néhány óra múlva kezdetét vegye, Szentgotthárdon. A csapattal tartott rajtam kívül Maya kolléganőm, akivel mi ketten, mint képzett túravezetők irányítottuk a gyerekeket, hét napon át.

Mivel tavaly is szerveztünk csoportot -akkor a Cserhát, Börzsöny és a Dunakanyar szépségeit csodáltuk-, idén már könnyebb dolgunk volt a diákok összegyűjtésével. A jó hír ugyanis (fantasztikus élményeket szereztek), hamar terjed a suliban!!!

Még június elején, a szülőértekezleten, eloszlattuk a szülők félelmét: ez a tábor sem rejteget nagyobb veszélyeket, mint pl. egy úszótábor. A kihívások, a számtalan program, valamint a gyönyörű tájak miatt, maradandó élményt fognak kapni! A MAKETUSZ (Magyar Kerékpáros Turisztikai Szövetség) és mi gondoskodunk mindenről. Láttuk az arcukon, hogy a táborozással járó "nomád körülmények" sem riasztották el -szerencsére- őket attól, hogy elküldjék velünk gyermeküket. Volt, aki maga is részt vett ilyen táborban (bár gyalogosan) még kiskorában, ezért bízta nyugodt szívvel ránk a fiát, lányát. Hat szülő már tudta mire számíthat (tavalyról), de most a többiek is megfelelő tájékoztatásban részesültek, még indulás előtt.

Így láttam én…

Az 1. nap

Elérkezett az indulás napja: nagy bőröndök, tömött hátizsákok, álmos szemek, ezek jellemezik a csoportot 7.15-kor, a lábatlani vasútállomáson. A csomagokra dőlve, csendben zötykölődünk. Szombathelyen Tündi néni is felszáll, aki a vidék teljes ismeretének a birtokában visz majd minket szállásról-szállásra, egy héten keresztül. Ismerősként üdvözöljük egymást, mivel a képzést ugyanazon a helyszínen és időben végeztük. Folyik a szó hármunkból az egy órás út alatt, hisz ő is pedagógus, ugyanazokkal a nehézségekkel és örömökkel.

Délben, rekkenő hőségben érkezünk meg a nyugati határszélre, Szentgotthárdba. A város utcái kihaltak, csak a mi guruló bőröndjeink zaját és a "Mikor érünk már a camping-be?"-mondatokat lehet hallani. Végtelenül hosszúnak tűnik ez a 600 m. De Tündi néni hangja erősebb:

-Kitartás!

Öt felállított sátor vár minket, amibe azonnal be is költözünk. Gyors felfrissülés a vizesblokknál, majd a raktárból előkerülnek a vasparipák. Légrádi Zoltántól kapjuk, aki az egész útvonal összeállítója, felelőse, csomagszállítója, stb. Bukósisak, megkülönböztető mellény, ajándék póló és kulacs hamar kiosztva mindenkinek, ezért nyeregbe pattanunk, hogy a 6 km-re lévő Hársas-tóban megmártózzunk. Van, akit már ez a táv is megvisel, főleg, hogy 'kaptató' van az úton, szép számmal.

A táj azonban festői: a víz tükrében a közeli hegyek fenyőfái tükröződnek vissza, a levegő párás és nyugalom árad mindenhonnan. Hamar eltelik az a 2 óra, amit ott töltünk. Irány vissza, vacsorázni. A közeli étteremben már várnak minket. Jól esik a finom leves és a rántott hús. Még van idő a lefekvésig, ezért néhányan besétálunk a városba és fagyizót keresünk. Van...és még játszótér is, hurrá!

Ám este 9-kor ideje lefürödni, mert holnap lesz a túra legnehezebb napja: 10-15 %-os emelkedők garmadával és mindehhez még 38 km. A zuhanyzókból azonban sikoltozás hallatszik: "Nincs meleg víz!!!" Segítséget kérnénk, várnánk, de nem találunk senkit, aki megoldaná ezt a problémát. A „jeges” víztől felélénkülünk, még sokáig beszélgetünk a sátrainkban. Ám a forgalmas főút (20 m-re kanyarog a fekhelyünktől) monoton zaja jótékonyan hat: lassan elálmosodunk!

2. nap

Hajnalban kelünk. A reggeli hideg vizes mosakodás, most kimondottan jól esik. Összerakjuk a csomagjainkat, hogy azt Zoli a következő szálláshelyünkre vihesse. Hátizsákok a háton, sisakok a fejen, kulacsok megtöltve, lábak a pedálon. De mielőtt elindulnánk, Tündi néni még ismerteti a mai programot és felhívja a figyelmet a leselkedő veszélyekre. Fontos vezényszavak ismerete, követési távolság betartása, ez mindenki érdeke! Ám az egyik kislány sír...nem érzi jól magát! Tanakodunk, mi legyen vele?! A döntés evidens: előre megy a csomagszállító autóval és a kolléganőmmel a következő sátortáborunkba.

Így ketten maradunk Tündivel a 19 gyerekre. Nem baj, megoldjuk!

Első megállónk újra a Hársas-tó, de a korai órák miatt most kevesebben fürdenek benne közülünk. Helyette, körbe bicajozzuk. Ez nekünk +2 km lesz a mai távhoz, de megéri. A tó széléről olykor bevezet az út a fenyőerdő árnyékába, majd újra a vízpartra.

Messze még a keserűszeri szállásunk, ezért indulunk tovább. Hamar kiderül, hogy az útleírás valós: itt hegyek tornyosulnak előttünk, nem dombok. Alig kapaszkodunk fel az egyikre, már ott is a másik! Kipirosodott arccal, levegő után kapkodva, muszáj megállnunk. A fiúk még csak-csak bírják, na de a lányok közül van, aki pityereg. (Pedig még nem is vagyunk Pityerszeren… hihihi). Lelket öntünk a lemaradókba, változtatunk a felálláson, a sorrenden és iszunk, iszunk, iszunk! Elkél a sok folyadék, nagyon meleg van!

Szalafő közelében, a Kömpe szeme őrhelynél újra megállunk. Ezen a vidéken, a honfoglalás óta védik a nyugati határt, ezért ez az "őrállók" lakhelye is egyben.

Még 1 km és Pityerszerre érünk, ahol egy őrségi népi műemlékegyüttest (múzeumot) látogatunk meg. Itt minden bringás-vándoros csoport megáll, belépőt sem kell fizetnünk. A népi építészet, életvitel jellegzetességeit ismerhetjük meg. Engem a szentendrei skanzenre emlékeztet... szép!

A pihenő alatt előkerülnek a szendvicsek, a büfében van fagyi és a "szatócsboltban" ajándékokat is lehet vásárolni az otthoniaknak. Miután kellően kipihentük magunkat, elindulunk Keserűszerre. Vár ránk még 6 km, és sok-sok hegy és völgy. Most sürget az idő is, mivel 4 órakor egy előadó jön majd a szállásunkra, aki az őrállók életét mutatja be nekünk.

-Tekerjünk!- hangzik Tündi néni szájából. Összeszorított foggal csináljuk meg az utolsó métereket. A sátrak itt is felállítva várnak, úgy, ahogy a magát jobban érző kislány és Maya néni is.

Beosztjuk ki-kivel, hol alszik majd este. Ledőlni viszont nincs idő, megjött az előadó. A kérdéseire (honnan érkeztünk, mit tudunk a honfoglalásról...stb.) sajnos kevés száj nyílik. Inkább feküdnének már a gyerekek, de nem lehet. A hozott szerszámok és az érdekes történetek azonban felrázzák őket. Interaktívvá válik az előadás. Megtanulnak kardot forgatni, fegyelmezetten sorakozni és megtanulják, hogy úgy, mint a magyar őseinknek, a végsőkig küzdeni kell! Mosolyogva búcsúznak a bácsitól.

A vacsora viszont 4 km-re van a sátrainktól, Őriszentpéteren, ezért újra tekerni kell. Még jó, hogy az út lejt. Na de tele pocakkal hogy jövünk fel?! -motoszkál a gondolat a fejekben.

A feladat megoldva: jó néhány kalória elégetve a finom ételekből. Visszaérve, mondani sem kell, hogy tisztálkodás és alvás. 10 órakor már csendesek a sátrak, csak a békák és a rágcsálók matatnak a fejünk körül. Éjszaka még a sátrainkba is bemásznak és a kinn felejtett ételeinket is megdézsmálják. Sebaj, majd holnap gondosan elrakjuk. 

A 3. nap

Ez a nap mozgalmasnak ígérkezik, mert esőre áll az ég. Vesszük az esőkabátot és begurulunk Őrire, hogy a reggeli után, kissé lankásabb területen, legyűrjük az aznapi 55 km-t.

Nagyrákos után kénytelenek vagyunk tolni a bicajt, akkora az emelkedő! Még hogy lankás...hmmm, gondoljuk sokan! Szemeregni kezd, de minket ez nem tántoríthat el, tekerünk tovább. Csakhogy zuhogásba vált át és így bemenekülünk az erdő fái alá. Még jó, hogy nem viharos az idő. Fél óra kényszerpihenő, szendvicsekkel, sztorizásokkal, majd mehetünk tovább.

Szatta következik. A helyi ismertető tábláról sok mindent megtudunk a településről. Friss vizet veszünk. Eltesszük az esőkabátokat, mivel elvonultak a felhők. A következő megálló, a Kerka-patak.

- Ha szebb lenne az idő, ebben is fürödhetnénk! -mondja Tündi néni. Ám csak leülünk a partjára és nézzük a sebesen hömpölygő vizet. Indulnunk kéne. Még 10 perc!-kérik a gyerekek. Persze, maradunk! Jó, hogy nem esik, csupán borult az ég!

Szentgyörgyvölgyig meg sem állunk. A helyi templom nagy ritkaságnak számít, mivel fakazettás mennyezete van. Felcsillanó szemekkel olvassuk a templom falán a táblát: egy neszmélyi (lakóhelyünkhöz közeli település) származású festő festette, a 19. század elején. Csodálatos! Szemünk hosszan időzik a szépen megmunkált és kékre festett táblákon.

Veleméren újra egy templom miatt kell felkapaszkodnunk a hegyoldalba, de megéri. Az ország egyik legrégebbi templomában vagyunk, 1200 körül már álltak a falai és a festése is eredeti. Jelenleg, tudósok vizsgálják, hogyan maradhattak fenn freskói, a történelem viharai ellenére. Mindezt, egy nagyon kedves, idős hölgy meséli el nekünk. Beszél még a templom különleges fényeiről és a festményeken szereplő alakokról, szentekről. Búcsúzóul egy-egy szép képeslapot kapunk tőle. Ahogy hosszan ereszkedem le a hegyről, van időm elgondolkodni a látottakon, hallottakon. 

Sajnos újra esni kezd, de mennünk kell tovább. Magyarszombatfán, egy fazekasmester várja, hogy megtaníthassa a gyerekeket korongozni. A fazekasság nagyon elterjedt foglalkozás ezen a vidéken. Megtudjuk, miért és kitől tanulták meg őseink, majd agyagot kapnak a bátrak és kis edénykét formáznak belőle. A sikerélmény elmarad, viszont előkerül a szendvics és táskába az esőkabát.

Messze vagyunk még a sátrainktól, ezért bele kell húznunk, hogy legalább vacsorára újra Őriszentpéteren legyünk.  Kiderül, a szállásunk mellett is van egy Árpád-kori templom, ezért azt se hagyjuk ki. A sátortáborunk hangos szóval van tele; megérkezett a minket követő csoport (1 nappal utánunk indultak). Meg is indul a harc a zuhanyzókért, de ismerkedni már nincs idő, vár a pihenés...na és egy egész "állatsereg" a fekhelyeink körül.

A 4. nap

Korai az ébresztő, mivel ma megint költözünk. Reggelihez újra le Őribe, majd északra kanyarodunk egy 15 %-os emelkedő hátán bemelegítve, hogy elkerekezzünk a 4 km-re lévő Ispánkra. Egy  csokoládé manufaktúrában várnak minket, már reggel 9-kor. Az eredeti programban ez nem szerepelt volna, de Tündi néni már volt ott és lebeszélte látogatásunkat a tulajdonossal. Igaz, hogy plusz költségként jelentkezik ez a program, de megéri. A házaspár nagyon kedvesen fogad minket, mesélnek a csokoládékészítés lépéseiről, majd meg is kóstolhatjuk a trüffel golyójukat. Aki a közel 40 fajta édességből még mást is meg akar kóstolni, annak mélyen kell a pénztárcájába nyúlnia, de így van ez az egyedi gyártású dolgoknál.

Ma újra ragyog a nap, meleg van és egy kavicsos úton, messze az árnyat adó fák lombjától, kerekezünk. Zalalövőig kellemes lankás úton haladunk, csak egy szoknyás harangláb miatt állunk meg. Kora délután már az új táborhelyünkön vagyunk, egy ifjúsági szálló faházaiban, szemben a csodaszép Borostyán-tóval. Átöltözünk és belevetjük magunkat a habokba. A tó nyilvános strand is egyben, tehát van lángos, hamburger, fagylalt… Amit ott kapni, arra már ki vagyunk éhezve (napok óta szalámis zsemle, alma, müzliszelet az ebédünk), fogy is a zsebpénz, rendesen!

Alig lehet kiparancsolni a gyerekeket a vízből, de a vacsorához megint be kell tekernünk a városba. A  Zala folyó az étterem mellett folyik és egy játszótér is csábítva hívogat minket. Már sötétedik, mikor visszaérünk a faházainkhoz, de a bátrabbak kérik, fürödjünk még! Tündi néni örömmel úszkál (delfinezik) a fiúkkal a vízben. Sokára, de azért újra csendes az éjszaka.

Az 5. nap

Sajnos ébredés után megint cuccolnunk kell, pedig itt még szívesen maradnánk. Kellemes volt az ágy, szép a táj, gyönyörű a tó…na de nincs idő az álmodozásra és célunk Nádasd, nincs messze. Induljunk! 21 km csupán a célig.

Vadása-tónál állunk meg először. Fürödni már nem akarunk, ezért csak nézzük a helyi családokat, ahogy ott pihennek, vagy csupán lógatjuk a lábunkat a stégről. Jó levegőben, tiszta időben töltünk el egy bő órácskát.

Szőcén, a Lápok Házában már várnak minket. Egy kisfilmből megtudjuk, hogy az a növényvilág, ami itt található, az északi országokban jellemző, de valami folytán (sajátos mikroklíma) nálunk is– de csak itt!- megtalálható. Elsétálunk a láphoz, de sajnos nem sok mindent látunk a növényekből (csupán szép éger fákat), mert lekaszálták őket és egy kutatócsoport dolgozik a területen.

Nádasdon, a helyi művelődési házban vagyunk elszállásolva, egy nagy előadóteremben. A földön szép sorban sorakoznak a szivacsok, mellettük egy-egy székkel. Ma mindenki itt alszik.

Íjászok várnak minket a közeli tónál. Komoly versenyzői múlttal rendelkeznek, ezért szakszerűen mutatják, hogy kell tartani az íjat, hogy ne csapja meg a kezünket az ideg. Mindenki kipróbálja. Van, aki nagyon ügyes, mert lábatlani, süttői egyesületben már próbálgatta. Maradnánk még, de a rengeteg szúnyog belőlünk lakmározik, ezért a szokásosnál is gyorsabban hagyjuk el a helyszínt.

Tisztálkodni a közeli iskolában (annak tornatermi öltözőjében) tudunk, este 7 és 8 között. Csak ekkor(!)...vagyis vacsora után nagyon kell sietnünk, hogy mindenki kész legyen! Az iskola 8-kor bezár! Nincs időnk hát folyatni magunkra a meleg vizet, pedig nagyon jól esne. De most legalább helyben van a vacsora! Szabadprogram takarodóig, majd az elcsendesült teremben még egy anekdotát olvasok a gyerekeknek, holnapi helyszínünkről, a vasvári Feneketlen-tóról. A "mesélés" annyira jól sikerül, hogy többen már közben elalszanak. "Itt a vége, fuss el véle"...oh, dehogy, még 2 nap hátra van!

A 6. nap

Reggeli, pakolás, indulás! A szokásos menetrend lenne, ha 50 m-re a háztól ne kapna az egyik kislány defektet. Előkerülnek a szerszámok, az új belső és az ügyes fiúk rögtön tudják mivel, mit kell csinálni. Fél óra és gördülhet újra a kerék. Ma Oszkó a végállomásunk. A kényszerpihenő alatt felsétálunk a templom melletti Rotundához, ami nem más, mint egy Árpád-kori körtemplom megmaradt alapjára épült, fából készült sekrestye. Isten házában nemrég ért véget a vasárnapi mise, így az atya szívesen mesél nekünk az épület történetéről, védőszentjeiről. Kedvesen ajándékoz mindannyiunknak egy-egy képeslapot, Nádasdról.

Végre elindulunk. Félúton Vasvár felé, csak vízvételre állunk meg, Gersekaráton. A terep nem annyira nehéz és szemmel láthatóan erőre kaptak a lányok, nincs lemaradás. A strandolás előtt még elmegyünk a Feneketlen-tóhoz, ahol egy imázsfilmet forgató stábba botlunk. Örömmel mondunk igent a kérésüknek, hogy filmezhessenek és fotózhassanak minket. Körbetekerjük a tavat, miközben kamerák vesznek egy autó csomagtartójából és profi fotós kattogtatja a gépét. Megígérik, hogy az elkészült kisfilmet mindenképpen elküldik nekünk. A csajokból előbújik a "nő" és pózolnak rendesen. A fiúk, azonban már mennének...

A Szent-kút megtekintése nélkül Tündi néni nem enged minket tovább. Feltekerünk a dombra, de ott csak egy templomot látunk, a  víz valahonnan a hegyoldalból tör a felszínre. Nagy a meleg (36 fok), strandolnánk inkább! Ereszkedünk lefelé, amikor az egyik kislány túl hirtelen rántja be a féket és elesik. Szerencsére az ijedtség nagyobb, mint a sérülés.

A strandon már az árnyékot keressük és a büfét, ahol jó hideg innivalót veszünk. Pancsolunk néhány órát, ebben a szépen kiépített, bensőséges hangulatú, apró fürdőben.

Az oszkói szőlőhegyig tikkasztó hőség, nagyon sok kilométer és számtalan meredek hegyoldal vár minket! Nem szégyelljük: sokszor szállunk le és toljuk! 

A régi pincesoron, a Pásztor-szállás az új otthonunk. Emeletes ágyakon, külön szobában a fiúk és a lányok alszanak majd. A házigazdánk, Gergely szeretettel invitál körbe minket a portán, mesélve a régi bortermelőkről, az ősi házépítő technikákról és a rozsszalmáról, ami a zsúptetők alapanyaga. A gyerekek szájtátva hallgatják. Közben megérkezik a vacsora, ami után görögdinnyével kedveskednek nekünk. Mondanom se kell, hogy percek alatt "elpusztítjuk”!

Tündi néni vetélkedni hív mindenkit. 13+1 kérdés vár a 4 csapatra, amelyben az elmúlt 6 nap látnivalói, érdekességei szerepelnek. Szoros a küzdelem, de a végén kihirdetjük, hogy "mindenki nyert": legfőképp azért, mert megtudta, hogy mi mindenre is képes, hogy akaraterővel minden legyőzhető, hogy csapatban minden más, hogy az egyszerű is lehet nagyszerű…és még sorolhatnánk. Sport csoki a jutalma minden versenyzőnek.

Az estét szalonnasütéssel fejezzük be, ahol a tűz körül sokat beszélgetünk az elmúlt napok tanulságairól, legkedvesebb élményeiről. Sokan, már most kérik, hogy menjünk valahová jövőre is, mert ők szeretnének újra így, csapatban tekerni. Megköszönjük Tündi néni áldozatos munkáját, egy apró ajándéktárggyal. A szemekben csillognak a könnyek.

A vándor tábor vége

Reggelire házi finomságokat kapunk Gergelyéktől (lókolbász, szilvalekvár) és az előző este lemosott kerékpárokon, legördülünk a pincesorról. Irány a 9 km-re lévő pácsonyi vasútállomás. A Vasi-Hegyhát gyönyörű vonulatai ámulatba ejtenek minket, ezért lassan haladunk. Minél többet akarunk elraktározni még magunkba ebből a csendes, de szépséges tájból.

A vasútállomáson felsorakoztatjuk a kerékpárokat. Délig várunk a csomagjainkra és a vonatra.

Mindkettő időben érkezik és mi könnyes szemmel énekeljük: "De ha elindul a vonat, a szívünk majdnem megszakad..."

Igen! Minden így volt szép és jó!

Köszönjük mindazoknak, akik mindezt lehetővé tették nekünk!

Marosné Wendl Éva (tanár- Lábatlani Arany János Ált. Isk. és A. M. I.)